4.fejezet

Az áruló

Shela azonnal kiszabadult Tom karjaiból, és rohant a fák közé. Ki lehet az aki követi őt a ligetbe és lesekszik utána?

A zöld lombokon nem hatolt át a napfény. A sűrű bokrokban bárki elrejtőzhetett. A lány óvatosan benyúlt a legközelebbi Sívbokorba. Semmi. Az alak valószínűleg már felszívódott. Shela csalódottan ballagott vissza a fiúhoz.

- Ki volt az? - kérdezte Tom.

- Fogalmam sincs. - mondta a lány, bár nem igazán izgatta a dolog - Mennem kéne...

- Rendben.

Shela elbúcsúzott, s elindult hazafelé. Gondolatait igyekezett a helyére rázni, ezért bele sem mert gondolni, mit fog szólni az anyja. Nem messze lakott az iskolától, most mégis hosszúnak tűnt az a pár perces út is.

A kis városka egyetlen híres építménye a Nevelon Nagyiskola volt, ahová Shela is járt. Azért nevezték nagy iskolának, mert egyrészt a méreteit tekintve hatalmas volt, másrészt itt nem tettek különbséget a fajok között. A zöld bőrű, arany szemű talitoktól kezdve, a szép arcú tündékig mindenki járhatott ide. Nevelon egyébként a régi bölcsesség istennő neve volt.

Shela útközben elsétált egy csapat törpe mellett. Makacs teremtmények, az biztos, de csöndesek is, ezért nem sok vizet zavarnak.

Minél hosszabb ideig akart távol lenni otthonról, mert volt egy olyan érzése, hogy az otthoniak, már tudnak a dologról. A másik, ami aggasztotta, az Tom Fetcher volt. Mindig arra vágyott, hogy egyszer hozzá szóljon, s most láss csodát! Az csak rá tesz egy lapáttal, hogy kettesben sétálgattak a parkban, privát beszélgetésbe kezdtek, majd Shela kisírta bánatát a vállain. Szó szerint.

Az idő kellemes volt; enyhe szellő fújt keletről, a Vlorain-hegy friss illatát hozva magával. A környéken csönd honolt, még a kutyák sem ugattak. Ez az az idő, amikor minden normális ember (akit nem gyanúsítanak gyilkossággal) a szabadban sétálgat, vagy fára mászva fütyörészik, s arra gondol, mily szép is az élet.

Shela is legszívesebben ezt tette volna, de az idő szaladt, s észre sem vette, már az ajtóban állt. Ekkor hirtelen kicsapódott az.

- Azt hittem, már sosem érsz haza! - rikácsolta - Azonnal bejössz; meg kell beszélnünk egyet, s mást.

Shela legszívesebben eliszkolt volna, mint egy sarokba szorított egérke a cica elől. De nem tette. Inkább sóhajtott egyet, s belépett a házba.

A szobák elhelyezése, a megszokott, környékbeli stílushoz hasonló volt.

Sheláék három éve vették meg a házat. Az előző tulaj, egy rejtélyes család volt, akik körülbelül tíz éven át lakták a kéglit, majd szép lassan mind elhaláloztak.

Ez a dolog a város lakóit annyira megrémítette, hogy senki nem mert beköltözni ide. Attól tartottak, hogy a házra átok szállt, és szellemek lakják. Ami történetesen igaznak bizonyult, mert a padláson kopogószellem élt, immár három éve. Ezenkívül rengeteg különös jelenség jelentkezett az elmúlt években.

Filleréket még az sem zavarta, hogy otthonuk közneve Gluden, ami árnyékot jelent új-tíziai nyelven.

- Anya - kezdte remegő hangon Shela - hidd el, hogy nem én tettem.

- Már hogy hinném el, gyermekem, amikor még szemtanú is van a dologra.

Shela el nem tudta képzelni, hogy milyen szemtanúról beszél édesanyja, de most az volt a legfontosabb, hogy kimásszon abból, amiben már nyakig benne volt.

- Kérlek, előbb hallgass végig, jó?

Meg sem várva anyja válaszát folytatta:

- Hát...nézd kicsim; nem arról van szó, hogy büntetendő, de attól még szólhattál volna. Az anyád vagyok, bármily hihetetlenül is hangzik ez számodra!

- Mi?! Tehát nem büntetsz meg? Pedig simán elhihetted volna, hogy én vagyok a merénylő! - anyja zavart kifejezéssel nézett lányára.

- Hát, nem tudom, ezt Selnar professzor nem említette.

Shela szája gúnyos mosolyra húzódott.

- Shenela! - kiáltott rá erélyesen az édesanyja. Csak akkor szólította teljes nevén lányát, hogyha dühös volt rá - Ha a professzor nem szól, sosem tudom meg, hogy fiúd van.

- Egészen pontosan mit mondott az a... professzor? - kérdezte nyugodtabb hangnemben a lány.

- Azt, hogy együtt látott téged egy fiúval, akinek eléggé rossz híre van.

Kirohant az utcára, végig loholt az úton, egészen a búzatáblákig. A kellemes idő eltűnni látszott. Ám Shelát nem igazán zavarta. Dühös volt magára, amiért nem gondolt Selnarra, dühös volt Tomra, amiért pont ezen a napon szólította őt le, dühös volt az anyjára, az időre, szinte mindenkire. De a legjobban mégiscsak a világ legröhelyesebb tanárjára volt mérges.

- Ezt még megbánod - mondta magában.