3.fejezet

Tom Fetcher

Másnap már az egész iskola tudott a (nyílt) titokról. Mindenki erről beszélt, senki sem akart leszállni a témáról.

- Szia - köszönt neki valaki.

Tom azonban még sosem köszönt neki. Teljesen más körökben forogtak; amíg Shela megpróbált lépést tartani a többiekkel a tanulásban, és igyekezett több időt tölteni egyetlen barátnőjével, addig Tom Fetcher az iskola nagymenői közé tartozott, minden lány odavolt érte, ráadásul a tanárok sem pikkeltek rá.

Most meg lám, itt a folyosón rámosolyog gesztenyebarna szemeivel Shelára, és köszön neki. Talán még a nevét is tudja...

Shela még nagyon sokáig álmodozott volna, ha nem csöngetnek be. De sajnos megszólalt a minden jónak és szépnek végetvető kegyetlen csengőszó. S kezdetét vette a legutáltabb tantárgya, a számrendszer óra.

Selnar úr belépett, s meglibbentette a házikészítésű, lila színű palástját. Ezzel a mozdulattal csupán azt érte el, hogy láthatóvá váltak a palást belsejére mintázott apró rózsaszín nyulacskák.

- Látom, az osztály értékeli a tréfát - kezdte és fakó, sárgás szemével végigpásztázta a diákok arcát - Lássuk, hogy mennyire vevők arra, hogy most azonnal dolgozatot iratok velük.

Shela vágott egy grimaszt, amit nem kellett volna.

- Filler kisasszony, meséljen nekünk a múlt órai anyagról - Selnar arcán gúnyos vigyor ült.

Shela a pad sarkán lévő apró betűket nézte, melyeket egy diák firkált oda még nagyon régen.

- Nem készültem Tanár úr - mondta, továbbra is a padot nézve.

- Nem-e? - a professzor odahajolt a lányhoz - És miért nem?

Selnar professzor most is az elviselhetetlen Super Magus kölnitől bűzlött. Kócos, helyenként őszes haja inkább egy őrültre, mintsem egy tanárra emlékeztette diákjait.

Ezen kívül rendkívül unalmas fazon tudott lenni.

Az óra további részében egy dolgozatot íratott, majd Shelát feleltette. Karót kapott, igazságtalanul.

A napot az is rontotta, hogy Shela legjobb, és egyetlen barátnője nem volt suliban.

Amint vége lett az órának, a lány futva rohant végig a folyosón, keresztül szaladt a Zárt Laboron, ahol a kísérletre váró alanyok (pl.: békák, aprókák, tűzcsótányok, és házigekkók, stb.) várakoztak egy-egy üveg kalitkában. Aztán kikerült egy csapat tündét, akik éppen azon vitatkoztak, hány levél van az erdő csücskében lévő Óriástölgyön, majd nekiütközött két vellandának (A vellandák emberforma alakok, felálló vörös hajjal. A sikolyuk halálos, az énekük azonban gyógyító), végül berohant a Nagyterembe.

Azért hívták így, mert itt kerültek megrendezésre az iskolai ünnepek, például a Boszorkányszombatok, a Haloween, a Tünde Újév, és az étkezések is.

Az ünnepségeken nem volt kötelező mindenkinek jelen lenni. Persze, a Haloweent senki sem hagyta ki, és a Tünde Újéven is jelen volt minden tündediák.

A Nagyterem falait arany díszítések fedték, benne nagy asztalok és vörös kárpitos székek voltak elhelyezve.

Most is rengeteg gyerek nyüzsgött odabent az ebédjüket fogyasztva.

Amikor, azonban Shela belépett, mindenki azonnal elhallgatott. Még a kanálcsattanások is abbamaradtak egy pillanatra, csupán a lány léptei verték fel a csendet. Leült a helyére, és kanalazni kezdte a levesét. A tányérjába, az iskola címere: egy óriási fehér galamb volt mintázva, amint egy vörös szalaggal repül. Az aznapi ebéd gyíkszárnyleves, majd gombapüré volt.

Egyszercsak kinyílt a Nagyterem ajtaja, és Tom Fetcher jött be rajta. Elvette a levesét, és leült Shela mellé.

- Leülhetek? - kérdezte, s választ sem várva leült.

- Látod, pár nap alatt milyen híres lettél?! - mondta.

Shela nem tudott erre mit mondani. Tény, hogy az iskola tanulói összesúgnak a háta mögött, és elhúzódnak mellőle a folyosón, de hogy híres lenne?! Nem. Az azért mégsem.

- Inkább hírhedt - motyogta maga elé.

Tom nevetésben tört ki. Pont egy kanál leves volt a szájában, úgyhogy a lány nagyon figyelt, nehogy megfulladjon.

- Ha akarod, majd ebéd után dumálunk, kint. Jó?

Shela bólintott, s ezután szótlanul fogyasztották el az ennivalójukat. A lány nem tért magához. Tom Fetcherrel ül egy asztalnál. Tom Fetcherrel ebédel!! Mikor végeztek, némán kiosontak az udvarra.

Nem is nevezném udvarnak, inkább afféle ligetnek, ahova a diákok jártak ki beszélgetni, vagy sétálni óra után. A liget nem volt elkerítve, egyik oldalán az iskola, másik oldalán a hatalmas erdő állt.

A kis park tele volt fákkal, kisebb patakokkal, és padokkal. Sheláék is leültek az egyikre. Egy ideig csendben bámulták a szép, gondozott zöld pázsítot. Érdekes, hogy Shela nemérezte magát kellemetlenül ebben a csöndben. Az is boldogsággal töltötte el, hogy teljes némaságban ülhet Tommal egy padon. Semmi kínosat nem érzett. Egy pár perc után, végül Ahela szólalt meg.

- Tudod - kezdte a lány - sosem voltam különösebben ismert a suliban. Nem köszöntek nekem a más osztálybeli tanulók, nem ismertek fel az utcán, és sosem hívtak el születésnapi rendezvényre. De, nekem ez nem is hiányzott. Soha! És most sem örülök neki, hogy mindenki tudja a nevemet. Ráadásul gyilkosnak néznek...

- Ez nem igaz - Tom vigasztalóan a lány vállára tette kezét (Shelát áramütés szerű boldogság érte)- Tudják, hogy Miss Davilon nem halt meg. Amint magához tér elmondja az igazat. És egészen biztos, hogy magához fog térni; volt egy barátom, aki szintén kómába esett, de aztán négy hónap után felébredt.

Shela elmosolyodott, de így is könnyek szöktek a szemébe. Tanulság: az ember nem tudja elrejteni az érzelmeit az előtt, akit már régóta szeret.

- Látod ez a baj. Négy hónap...Négy hónapig kell úgy iskolába járnom, hogy senki nem néz a szemembe, mindenki kerül engem, ráadásul; hála Selnar professzornak, mindenki gyilkosnak tart.

Shela bármennyire is megvetette az ilyesmit, sírni kezdett. Forró könnycseppek gyöngyöztek ki csillogó szemeiből, végigfolytak az arcán, le egészen az álláig.

Maga sem értette egészen, hogy miért pont a titkos szerelme előtt bőgte el magát. Talán Tom sem bánta, mivel átölelte őt, és magához szorította. Ez volt az a pillanat, amit Shela sosem fog elfelejteni. Kár, hogy nem tartott örtökké...Pár pillanatig ültek így, majd levél zizegés, s egy fa reccsenése hallatszódott. Egy alak sietett el a fák mögül.