|
1. fejezet: Egyedül a sötétben
dessyke 2006.02.03. 12:28
 Ezt márjó páréve megírtam, szóval lehet, h kissé gyerekes, de remélem azért tetszik:)
Shela Filler kalandjai:
A gyanusított
1. fejezet
Egyedül a sötétben
- Sárkányok! Már megint ezek az átkozott dögök! - dühöngött magában Shela.
Idegesen, trappolva, kezében egy óriási ládával baktatott az iskola felé. Hogy mi oka van a dühöngésre egy tizenhárom éves lánynak? Azonkívül, hogy sárkánytrágyát kell hordoznia büntetésből, semmi. Igazán semmi.
Pedig ő csak jól orrba vágta Dent, amiért az kicsúfolta a barátnőjét. Lon mostanában nagyon furcsán viselkedik, de ez nem adhat okot arra, hogy valaki idiótának nevezze őt. Pláne akkor, amikor a lánynak a második óra után el kellett mennie, mivel elfelejtette bevenni a köhögéscsillapítóját (amit persze Den rögtön ideggörcs-oldónak hívottt...), így egész órán köhögött. A harmadik óra előtt, azonban Den arról ordibált mindenkinek, hogy igazságtalanság, amiért Lont hazaengedték; biztos csak tettette magát. Erre Shela a védelmére kelt, aminek az lett az eredménye, hogy a fiú még jobban élvezte a dolgot, tehát idiótának kezdte el titulálni Lont. Aztán hirtelen egy ökölcsapás a képébe, és bumm...így került Shela bűntetésbe.
A sárkányok büdösek. Bárki állítja is az ellenkezőjét, csupán egy sárkány-fanatikus bolond nevezheti őket illatosnak. Ha nem akarunk kemények lenni, akkor egyszerűen azt mondjuk, hogy szagosak, mivel ez így is van. Nem túl szerencsés dolog ebéd után kimenni közéjük, pláne akkor nem, ha sárkánytrágya hordás céljából mész. Így van ezzel mindenki, nincs kivétel...
- Miért nem lehet inkább sellőhajat vizsgálni? Miért kell ilyen büdös dögöket tartani egy iskolában?
Shela most haladt el egy csapat, kerítéssel körülzárt szelidített sárkány mellett. A büdös dögök-re felkapták a fejüket, és a lányra mordultak.
Az iskola kilenc sárkányt tartott. A legtöbbet délről hozták, volt azonban két nagy északi, akik nem igazán bírták ennek az országnak a magas hőmérsékletét.
- Csönd legyen! - kiáltott rájuk Shela.
A sárkányok közt volt egy smaragdzöld színű, két ezüst északról, egy nagy arany, két rubin, két sárga, és egy halványrózsaszín. Némelyik orrából füst szállt fel, de tüzet, a megszelídítésük óta nem köptek. Ez persze senkinek sem hiányzott, főleg nem Shelának, aki most éppen elérkezett egy nagy kapuhoz.
Ez az iskola Déli-kapuja volt, avagy a Macska-kapu. A név onnan származott, hogy az iskola fennállása óta végig macskák lakták a kertnek ezt a részét. A régi, hatalmas fák között apró, sárga szempárok villogtak a lányra.
Shela szerette a cicákat, de most, amint lehajolt megsimogatni egy cirmost, kezének roppant büdös szaga elijesztette a kis állatot.
- Hülye macska - szólt utána a lány sértődötten - ez csak sárkánykaki szag!
A macska azonban nem hatódott meg ettől, és gyorsan elszaladt apró mancsain. Shela ismét a kezébe vette a ládát, s fintorogva ment előre. A többi cica sem merészkedett közelebb a lányhoz. Kíváncsian lestek utána, bár már megszokták, hogy néha erre jár.
A máladozó falak között lévő óriási ajtó tárva nyitva volt. Ez nem volt meglepő, töbnyire nyitva hagyták, ám a teljes csönd igencsak új volt.
- Miss Davilon! - kiáltotta el magát Shela, amikor a nyitott Déli-kapun át bekémlelt a sötét folyosóra.
- Hé, Miss Davilon, itt hozom az első adagot! Még sok van hátra, nem érünk rá bújócskázni.
De sehonnan sem érkezett válasz. Miss Davilon volt az állat-és-növénytan tanáruk, meg egyben a raktár vezetője. Imádta az olyan furcsa, és izgalmas dolgokat gyűjteni, mint a sellőfarok, a sárkánytrágya, az ördögmumusnyál, és a többi hasonló gyönyörűségek.
Miss Davilon amikor csak tehette, a raktárban matatott. Ezt tekintette főmunkájának, a tanári állás csak a második volt.
Ezért is csodálkozott Shela, hogy a tanárnő nem volt ott. Davilon professzoron kívül csak a büntetést végző diákok, néhány rakodó kobold, s Dupper úr, az iskola gondnoka szokott erre járni.
Végül a lány úgy döntött, hogy addig is keres egy mosdót, ahol végre megtudja mosni szagos kezét.
Letette a ládát a fal mellé, és elindult az egyik irányba. Egy fáklyát vett a kezébe, s így ment tovább. Igyekezett a fáklyát tartó kezét távolabb tartani arcától, mert nem akarta, hogy a kőpadló is megtudja, mit reggelizett.
Már vagy öt perce baktatott a néptelen folyosón, amikor halk nyüszítés hallatszott, valahonnan elölről, a bejárat felől.
- Davilon professzor, ön az? - kérdezte a lány, s próbált erősen fülelni - én vagyok az Shela, csak a mosdót keresem, mindjárt vissza megyek. Minden rendben?
Azonban nem kapott választ. Kezdett tényleg megijedni, pedig nem volt szokása. Kiskora óta ki nem állhatta a félős embereket.
Nem ijedt meg, amikor tavaly, farsangon kiborult a patkányos láda, és minden lány sikoltozva elrohant, nem ijedt meg az életében először látott denevértől, és nem félt, amikor meg kellett ütnie a két méter magas Dent.
Most azonban elfogta az aggodalom. Az a gyomrot feszítő, végtelen érzés, amit már olyan régen érzett. Már nem is akart elmenni kezet mosni, csak vissza, vissza a Macska-kapuhoz és odaadni a trágyát Miss Davilonnak. Shela csak erre vágyott.
De, amint az lenni szokott, az istenek nem hallgatták meg a lány könyörgését. A fáklya idegen, és félelmetes árnyékokat festett a falra, s itt-ott, egy patkány szaladt át Shela előtt. A fal repedéseiben hosszú lábú Kaszáspókok fonták meg hálójukat, így lestek áldozataikra. Érdekes megfigyelés, hogy ha az ember már többször is járt egy bizonyos helyen, de egy nap egyedül, sötétben kell ugyanoda mennie, képtelen nyugodt szívvel végighaladnia a már megszokott úton.
Egyszer csak, valami teljes erőből a lány karjának csapódott és ledöntötte őt a kőpadlóra. A fáklya kiesett a kezéből és elgurult. Minden fény kialudt.
Shela először várt, hogy meghallja ki a támadó, de semmi nesz nem hallatszott, csak a szél fújását lehetett hallani az udvarról.
A lány a kezéhez kapott, ahová a valami esett. Nagyon neki csapódhatott, mert teljesen elzsibbadt a karja. Tapogatozott egy kicsit, és meglelte a tárgyat ami neki vágódott; a trágyás láda volt az, amit a kapunál hagyott.
Ekkor megint hallani vélte a furcsa, halk nyögéseket. Mintha fojtogatnának valakit, vagy erőszakkal akarnák spenóttal megetetni.
- Hahó - szólt fojtott hangon Shela - van itt valaki?
Nem tudta minek örülne jobban, ha a válasz igen lenne, vagy ha senki sem felelne. Az utóbbi történt.
Shela négykézláb kezdett el tapogatózni, hátha megtalálja a fáklyát, még, ha nem is világítás gyanánt, de fegyvernek mindenképpen hasznos dolog.
Nem sikerült megtalálnia, de kezébe akadt valami. A láda volt az, a sárkánytrágyás. Ez csapódott Shela karjának. Vagyis ezt dobták neki. Nem tudott mit kezdeni egy adag bűzölgő trágyakupaccal, úgyhogy inkább továbbindult. Még az orra hegyéig sem látott, annyira sötét volt.
A diákok többsége még sosem járt az épületnek eme oldalán. Shela azonban már egészen megbarátkozott a nedves folyosókkal, a nehéz dohszaggal és a zsúfolt raktárakkal. Ugyanis rendszeres látogatója volt a helynek. Az iskola Déli-szárnyát azok a diákok használták, akik valamilyen büntetés gyanánt kerültek ide. A tanárok nagy késztetést éreztek arra, hogy minden gyereket, aki rossz fát tett a tűzre, ide küldjenek trágyát hordani, vagy sárkányt etetni.
Nem túl vidám része ez az intézménynek. A sárkányok miatt még a gondnok és a kertész sem jár erre, így a fű majdnem másfél méteres. A csalános részekről már nem is beszélve. Fákat sem ültettek, mivel féltek, hogy a sárkányok esetleg tüzetköpnek, s akkor az egész rész leégne.
A Déli-szárnyról rengeteg kísértethistória keringett a suli falai között. a diákok csodálattal vegyes rettegéssel gondoltak erre a helyre. Shela meg sem próbálta eloszlatni a téves híreszteléseket, mert arra gondolt, talán a tanárok direkt haggyák szegény tanulókat kétségek között. Nem akarják, hogy valaki véletlenül erre sétálgasson. Shela sem akart, de ha mingig, minden úgy lenne ahogy ő akarja, akkor nem lenne olyan izgalmas ez a történet.
- Na, most merre? - szólt hangosan a lány, mert egy folyosó elágazáshoz ért. Ekkor, mintha léptek zaja közeledett volna feléje. Talán csak az akkusztika játszott a lány fülével, mégis szörnyen erős és ijesztő lépteket észlelt.
Körülnézett - már amennyire lehetett - de sehol sem látott búvóhelyet. Lekuporodott a fal mellé, és igyekezett nem hangosan levegőt venni. Szíve ritmusa dobpergésként dübörgött a lány torkában.
A közeledő alak kezében fáklya volt, amelynek fénye azonnal Shelára vetődött.
- Áh...hát itt vagy?! - kiáltott fel egy ismerős hang.
Shela felismerte benne az igazgatóhelyettes urat.
- Jó napot, Tandler úr! - mondta a lány halkan, de szíve majd kiugrott a helyéből örömében.
A professzor azonban rideg maradt, s csendesen, minden érzelemtől mentesen megszólalt:
- Azt hiszem, beszélnünk kellene; mi történt Miss Davilonnal?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
