Szaid Nafiszi

A HEGY

Ej, hegy, te ki mozdulatlan itt álsz,
Ej, lábad, a tested és fejed kõ -
Mondd, nem szorul el szíved, hogy itt vársz
Mint lomha tömeg, ki béna, meddõ?

Egy életen át - s be hosszu élet! -
Innét, ahol állsz ma, el sosem mégy.
Míg szállnak a súlyos ezredévek,
Léptél-e csak egyet is? Sosem még.

Moccanni se birsz: éj, nap jön és megy,
Jön hónap, az év s tovább fut innét -
Ám nem menekülsz, ha vágy is éget:
Csak hordod az álom únt bilincsét.

Szíved feketén, a föld porából
Formálva dobog, sok ölnyi mélyen.
Felnyúlsz: odafenn az ég határol,
Szûk néked a táj a földi téren.

Zord ég dühe nem zavart - nagyalvó!
Rád tört, de te fel sosem riadtál.
S hogy rossz-e a nagyvilág avagy jó:
Errõl soha még te hírt nem adtál.

Nincs nyelved? A végzettõl vajon már
Megtudtad-e, hogy mi végre élsz itt?
Mért õrzöd a titkod? Végre szólj már:
Halljam szavadat, szived ha vérzik.

Vagy rejted a kínt s a titkokat? Vad
Felhõk feketén borítanak be.
Átzúg az idõ hulláma rajtad
S a földnek örökre rabja vagy te.

Testedbe bevésve minden évszám:
Mikor született a föld s mit élt át. . .
Mit mondani tudnál: nem kevés ám,
De néma marad konok, kemény szád.

Egy pillanatig, könyörgök, ébredj,
Kõajkaidat beszédre nyissad:
Ó, mondd el a zsarnokok temérdek
Bünét s szeretõk titkát tanítsad!

Mindenrõl, amit fejed, szived tud,
Tégy most tanuságot, néma nézõ!
Tárd bátran elénk, amit szived súg,
Kár várnod, amíg beszélni késõ.

Kõtrónusodon pihensz kevélyen,
Mert hát a világgal egyidõs vagy.
Mért nem tud a szív örülni, mért nem
Nyughat soha: mondd meg ezt, ki bölcs vagy!

Mondd: láttad-e már, hogy megtalálta
A hû szeretõ szerette-párját?
És az, ki igazságért csatázva
Élt, látta-e teljesülni vágyát?

Láttál-e uralkodót, ki végûl
Úgy szállt le a föld sötét ölébe,
Hogy itt csupa jót hagyott emlékül,
S nem vért csak, a hû szivért cserébe?

Láttál-e te zsarnokot, ki nem mert
Vért ontani, lelket, testet ölni,
S ki tudta: az emberben az embert
Csak óvni szabad, nem meggyötörni!

S láttál nagyurat, ki szörnyû kincsét
Elvitte magával a másvilágra?
S olyat, aki békülten tekint szét,
Midõn a halállal küzd zihálva?

Az életed itt talán nyugodt volt,
De hasztalan éltél, azt tudod jól -
Hát halj meg, ahogy mi is, futó port
Hagyván csak a föld felett magadból.

Ha majd örök álom száll szemedre
S mind semmibe hull, mi itt kisértett:
Álomtalan álmodásba veszve,
Vágyad, ha talán volt, ott eléred.

Fáradt vagy, ahogy látom s az élet
Túl hosszura nyúlik és unod már:
Várod, hogy a kínok véget érnek
S poroddal a könnyü szél suhog már.