Hopp!

Nagy nagy dicséretet érdemel a Konami. Ezt a játékot éppen az én szájam íze szerint tervezték, felhagyva a klasszikus sablonokkal. Nincsenek túlbonyolítva a pázzlik, nem kell nagyon figyelni az életre, mert a szobába visszatérve mindig felgyógyulunk. Végre nincsenek bosszantó bosszok a pályák végén, akiket idióta ugrabugrálással és nagy kaliberrel lehet csak elintézni. És végre - nem olyan elcseszett hosszú a játék, mint ezek a japán történetek szoktak lenni. A szereplők tüneményesek. Itt van rögtön Cynthia, aki kapásból egy különleges szívességet helyez kilátásba, ha sikerül kikeveredni a szellemjárta metróból. Cynthia - bár a szemében és a mozdulataiban látszik valami anyag hatása - az a nő, akiért a világvégére is elmennék. Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy lírai zenekíséret mellett, békében és a karjaimban halt meg, majd nem változott nyáladzó démon-zombivá.

Kopp...

Nos itt tartottam az értékelésben, amikor kiderült, nem a játék végére, hanem csak a feléig jutottam el. Innentől szépen visszazökkent minden a megszokott, tizenéveseknek való kerékvágásba. Az elvesztett társak nyáladzó démon-zombiként tértek vissza, hogy bosszként akadályozzanak, köztük az én tündér Cynthiám is hosszú fekete hajú fúriaként repkedett a nyomomban, és persze egy jófajta special favour helyett inkább kinyúvasztani szeretett volna. A szobában megszűnt a gyógyulás, kezdődhetett a hajsza az eldugott gyógyszeres üvegcsék után. Amikor már azt hittem vége, újra végig kell szenvedni a történet összes eddigi helyszínét, ezúttal más feladványokat oldva meg. Fuck, fuck, fuck...

Mindazonáltal...

A helyszínek még mindig gyönyörűek és hátborzongatóak, bár az előző rész ismeretében roppant unalmasak. A metróban és a kórházban való császkálás a könyökömön jön ki, főleg, hogy a hosszúlábú, holtukban is csini zombinővérkéket golyvás, haját hullató óriás Ursulákra cserélték le :(

Az vascső és a baseballütő még mindig a legjobb barátunk - ezzel kell agyonverni mindent, ami szembe jön, aztán rátaposni, hogy freccsenve vége legyen. Más kérdés, hogy a legtöbb ellenféllel szemben ez újabban nem is elég, a szellemek rövid kis elfekvés után feltápászkodnak, és jönnek tovább a nyomunkban. Ami a csatát illeti, meg kell dicsérjek egy apróságot. A játék felétől a nyomunkban biceg a begipszelt és alaposan helybenhagyott Eileen, tudjátok az a "helyes lány a szomszédból". Nos, ha Elileen kezébe adjuk tündibündi kis lila táskáját, hát mellénk felzárkózva azzal üti veri a szörnyetegeket :))) 

A video-insertek olyan hátborzongást keltenek, mint amilyeneket utoljára David Lynch művelt a Twin Peaksben. A hangulat - a bosszantó tények ellenére is - nagyon eltalált. A sokáig békés menedékként számontartott szobán eluralkodni kezdő poltergeistek például annyira érzékletesek, hogy az ember inkább az árnyékvilág mocskában hadakozik a szellemekkel, mintsem hazamenne - de haza kell menni és gyújtani kell a szentelt gyertyákat, mert ha a szoba elvész, vélhetően a küldetés is.

Megbocsáthatatlan...

Az irányításra a sima katasztrófa talán nem is legmegfelelőbb szó. Mint mondjak arra, hogy háromszor is azért kellett hosszú-hosszú hiábavaló keresgélés és kombinálás után a walkthrough-hoz nyúlnom, mert a kelleténél pár pixellel arrébb nyomtam meg az egeret a rohadt hűtőszekrények és a mókás doboz előtt, amire a program azt mondta, nincs is semmi látnivaló, holott nagyon is volt és nagyon is azon az átkozott klikkelésen múlott volna a továbbhaladás. Ráadásul nem is tétova próbakattintásról volt szó, hanem konkrétan csokoládét kerestem és nagyon is meg akartam nézni a logikusnak tűnő hűtőszekrényt...

Ezek a Japánok

Immáron tradíció a Silent Hill sorozatban, hogy az ügyes újbóli végigjátszásokért cserébe más és más ruhákba bújtathatjuk a csinosabb lányszereplőket. Nos, ezúttal egy plusz rendkívüli végigjátszásért a hosszan kísérgetett Eileen kap nővérszerkót, míg plusz 4! rendkívüli rájátszásért Cynthia öltözhet "special" ruhába. Hát - fura ideáljaik vannak a Japánoknak, én ezért a látványért a kisujjamat sem fogom megmozdítani, annyi biztos. Ez a rózsaszín Algidás műanyag nővércucc - röhejes...

A befejezések megint csak tipikusan érdekesek. Abból a szempontból legalábbis, hogy a program értékeli, hogy a játék folyamán mennyire vigyáztunk az otthonunkra és mennyire a gondjainkba fogadott nőre, Eileenre. Hát tessék - így lehet egy videojátékban alapvető értékeket sulykolni, a nélkül, hogy súlyosan kilógna a lóláb.

Akármennyire is gyermekded helyenként a játékmenet, akármennyire is korszerűtlen a grafikai megvalósítás, akármennyire is zavaró a kezelés - Silent Hill legújabb története ezúttal is megfogott, nem engedett, amíg a végére nem jártam...

Vége...

Idejét sem tudom, második vagy harmadik napja viaskodom, hogy élve jussak ki a 302 szobából. Mint mágnes, húz magához a kaland, sietek vele, a gonosz sem pihen közben... Az imént döftem a nyolcadik dárdát Waltherbe, majd megtörvén a varázst, férfimódra összecsaptunk. Ő volt az esélyesebb, én az elszántabb. Nem igazán emlékszem a részletekre, de arra igen, ahogy a kisfiú azokkal a nagy és szomorú szemeivel, mint játékbaba dőlt fel és sosem is kelt fel többé...  Eileen halott, hallom a rádióban. Az ellenkezője lepett volna meg. Balra fordítom a fejem, mécses ég a sötét szobában. Nagyot sóhajtva gurulok hátra. Más ez a szoba körülöttem. Se láncok, se vér, a szobát betöltő ágasbogas karácsonyfa sincs már sehol. Éteri nyugalom száll meg. Megvan...

Forrás:ejfelkapitany.hu