Igen, tényleg van otthon egy kopogószellemünk. És igen, gyakran megjeleneik. Ám még soha nem láttam őt.  Mindig akkor jön elő, amikor a szüleim nincsenek otthon. Az öcsém és én már megszoktuk őt és ténykedéseit.
Hogy miért pont hozzánk jött? Foggalmam sincs... talán megérezte a mágia szagát (mivel wicca vagyok, néha bizony varázsolgatni kell...).
 Talán egy ilyen alkalommal jelenhetett meg először. Azóta egyszer -egyszer előbukkan, és alakít. Én csak így hívom, amikor felkapcsolja a szobámban a lámpát s én éppen lent ülök a nappaliban, vagy az öcsém szélcsengőjét megmozgatja, vagy kopogtat. Ó, igen, ez a kedvence a kis bestiának: a kopogtatás. Ehhez tudni kell, hogy mi egy kertes, családi házban lakunk, emelettel. A szobák az emeleten vannak, és néha mi is az öcsémmel. Gyakran van, hogy fönt tanulunk, olvasunk, vagy playstation -özünk, és halljuk hogy kopognak. Az ajtót nem lehet kintről kinyitni, mert mindig benthagyjuk belülről a kulcsot. Gynaítjuk, hogy anyuék azok, ezért valamelyikünk lerohan a lépcsőn és kinyitja az ajtót, ...senki.
 Ezzel hülyít minket. Senki nem áll kint, pedig mindketten hallottuk a kopogtatást. Hát, mit mondjak... van ilyen. Érdekes, furcsa, talán ijesztő is, de meg lehet szokni! Komolyan! Ha nem gondolok rá, akkor nem jön elő.
 Szóval lehet, hogy nem kéne most róla írnom... és különben sem érdemli meg, hogy híressé tegyem, úgyhogy ennyit róla!!