A démontámadások egyre sokasodtak az idő múltával, és Buffyék már egyre kevésbé tudták velük felvenni a harcot… A világon terjedni kezdett a Gonosz. A főbűndémonok előcsalták alacsonyabb rendű társaikat is, és vad tombolás vette kezdetét. Az emberek és a vadászok száma egyre csökkent… Végül eljött a Végső Perc, amikor Buffy és a maradék csapat utoljára kellett szembeszálljon a világot fenyegető sötét erőkkel.

Nem maradtak már sokan, bár mindenkit összegyűjtöttek, akit csak lehetett, ismét a világ minden tájáról érkeztek vadászok, boszorkányok és őrzők, hogy megfékezzék az alvilág őrjöngését. Maroknyi ember állt szemben a démoni hordákkal, amelyek élén az eddig legyőzhetetlen főbűndémonok álltak: Torkosság, Harag, Bujaság, Lustaság, Irígység és Fukarság. Az utolsó csata előtti látkép éppúgy festett, mint azt Kevin látta vízióiban, ezer meg ezer pokolfajzattal szemben alig néhány emberi ellenálló – ők viszont harcosok voltak a javából. A pillanatnyi, lélegzet-visszafojtott szembenézés után Buffy meglendítette a kardját, és ezzel megkezdődött az egyenlőtlen küzdelem. Bár tudták, ekkora túlerővel szemben semmi esélyük, de Buffy elszántsága mindannyiukat magával ragadta: a Vadász elhivatottsága nem hagyott nekik más lehetőséget, követniük kellett Őt.

Spike végig Buffy mellett volt, látta a szeretett nőt, amint egymás után végez a démonokkal, és kardjával testőrként óvta őt az orvul érkező támadások elől. Patakokban folyt a vér, hamarosan az egész világ egyetlen vörös izzássá változott, a káosz uralt el mindent.

A csapat első áldozata Lucy volt, aki hősies önfeláldozásával, bár nagyrészt véletlenül, de megmentette Andrew életét, aki fájdalmában összerogyva sikeresen ellökött egy vámpírt – sajnos a vámpír karóba esett, így Andrew-nak is megadatott a hősiesség nimbusza. A többiek ezután még acélosabb elszántsággal küzdöttek tovább. Willow átkokat szórt mindenfelé, ahol felbukkanni látta az ellenséget, már-már feketébe játszó szemei nem sok jót ígértek azoknak, akik a közelébe kerültek. Nem messze tőle harcolt Kennedy és Anya, mögöttük nem sokkal lemaradva pedig Xander védte Dawnt. Giles a maga módszeres alaposságával irtotta a démonokat, de gondolatban feleségénél és gyermekeinél járt, akiket egy réges-régi föld alatti búvóhely biztonságában tudhatott. Robin és Faith hátukat egymásnak vetve ölték halomra, akit csak értek, újra és újra visszaszorítva a túlerő hullámait.

Connor magányos harcosként küzdött, apja halála adott újult erőt neki a gyilkoláshoz.

Buffy megállíthatatlannak tűnt kedvesével az oldalán, egészen addig, míg túl messzire nem sodródtak egymástól a harc hevében, és a Vadász előtt fel nem tűnt a Harag démona. Buffy egy pillanattal később suhintotta meg a Kaszát, mint kellett volna, ez az elszalasztott pillanat elég volt a démonnak ahhoz, hogy karmaival végzetes sebet ejtsen a lány mellkasán. Buffy lábai megrogytak, miközben szinte csodálkozva nézett le a blúzán terjengő vérfoltra. Spike „NEEE!!!”-kiáltása már csak ködösen hatolt el a tudatáig, azt már nem érzékelte, hogy a vámpír egyetlen kardcsapással végez a Harag démonával, az utolsó képe a világról a kékes-zöldes szempár kétségbeesett, mégis szerelmet sugárzó tekintete volt. „Buffy…” Spike térdre rogyott halott kedvese, örök szerelme mellett. Egy percet engedélyezett magának a gyászra, utoljára megsimogatta a szeretett arcot, lezárta a tágra nyílt szemeket, majd artikulálatlan üvöltéssel kapta fel kardját, és szállt szembe az ellenséggel.

Így ért véget Buffy utolsó harca.

Az ablakon betűző napsugár egy szőke, vékony lány megkínzott arcára vetette sugarait. A lány nyugtalan álmokat láthatott, nyöszörgött és kócos haja ziláltan tapadt homlokára, az ágya mellett ülő nő aggódva fogta meg a kezét… Talán ettől a gesztustól, talán mástól a beteg egy riadt sóhajjal nyitotta ki könnyes szemeit. Mivel a napsugár elvakította, hunyorogni kezdett, így nézett körül a szobában. Egyszerű, fehér falak, egyszerű, fehér bútorok, ágy, asztal, szék, és a széken… de nem, az nem lehet… „Anya?” – kérdezte félénken és döbbenten a lány. „Buffy… Istenem, Buffy… Igen, én vagyok az, persze, hogy én vagyok, az édesanyád, Buffy… Buffy… DOKTOR ÚR!!!”

Két hónappal később Buffy fáradtan nézett ki az elmegyógyintézeti szoba rácsos ablakán, ekkor utoljára. Gyógyultnak nyilvánították, véglegesen… Várt rá egy új, felfedezésre váró világ, démonok és sötét erők nélkül. Ebben a világban nem volt kiválasztott, csak egy fiatal lány, aki kamaszkora utolsó éveit a tébolyda falai között töltötte, álomvilágba menekülve a szürke valóság elől, de az álom véget ért: ideje volt, hogy visszatérjen a valóságba.

…

Spike egy szál virággal a kezében állt Kedvese sírja mellett. Letérdelt, hogy elhelyezze a rózsát Buffy sírján, és végighúzta kezét a kőbe vésett betűkön („Buffy Anne Summers”), amelyek a világot jelentették neki. Visszagondolt az utolsó csatára, a pillanatra, mikor felismerte, Buffy halott, véglegesen halott, és semmi sem hozhatja vissza többé, és visszagondolt az utána következő fékevesztett dühre, ami hozzásegítette őt és társait a lehetetlennek látszó győzelem kivívásához. Ismét megmentették a világot, és ő ismét nem tudta megmenteni Buffyt. Lassan felállt, vetett egy búcsúpillantást a friss hantra, és tudta, ma megnézi a napfelkeltét.

END