Itt vagyok, meghaltam, hogy megmentsem a világot, és mégis itt vagyok. Úgy látszik a vámpír bármit csinálhat, mégsem fog békében nyugodni. Először nagyon utáltam, gyűlöltem ezt az egészet, hogy visszahoztak, én már elbúcsúztam a világtól. Természetesen Angel volt, minden rémálmom tárgya, és az undok kis csapata. Még Harmony személyét is itt tisztelhettem… ugye eléggé kiérezni szavaimból a gyúnyt? És még a tetejében az első mozdulatommal sikerült beleugranom az asztalba, ezt értsd szó szerint, hogy szellem voltam. Egy kísértet!!! Huuúú, hát nem ijesztő? Véres pokol! Az egyetlen normálisnak mondható személy a közelemben egy Connor nevű fiú volt, dacos, haragos teenager, mindenesetre leleményes és még jó fej is, oh és Angel fia! Ne kérdezd, hogy hozták össze… én már rég elfelejtettem, hogy hogyan kell csodálkozni. Mindenesetre átvészeltem az ott töltött napokat, aztán mikor egy újabb csoda folytán visszakaptam a testemet jó gyorsan el is húztam onnan. Na jó, talán annyira nem gyorsan, hozzászoktam azokhoz az emberekhez… végülis velem voltak amikor szellem voltam, és rettegtem, hogy eltűnök… és a pokolra kerülök… De köszönöm, már rendben vagyok. És jófiú vagyok, a saját Spike-os módomon. Még Angelt is megtanultam elviselni, és így utólag bevallom, talán egy kicsit meg is kedveltem, mint régen, amikor még William voltam, ostoba kis naív költő… és mostmár azt is látom, hogy Angel nem Angelus, ahogy én sem vagyok már a régi Spike. Azért ő mégis az az Angel, akit Buffy szeretett, nem úgy, mint engem, mégis az az Angel aki annak idején olyan kegyetlenül vámpírságra nevelt… valamikor minden vágyam az volt, hogy olyan legyek mint ő, olyan kegyetlen, hogy úgy szeressen Dru, mint őt, olyan kedves, hogy úgy szeressen Buffy, mint őt. De mostmár nem érdekel, ebből az egészből elegem van, rég kiszabadultam már a hatásköréből, és most csak utálom. Hidegen hagy.

.