"Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a

kézbe. Örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik

eleinte szóltak, de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani

őket. Elég volt nekik mit egymástól kaptak, szerelmüknek határt soha

nem szabtak. Élvezték a száguldást a hosszú utakon, szálltak egymás

mellet külön motoron. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha

volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,

leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell. Fekete bőrruha fekete szkafander,

fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában s

nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel. Hosszú

utakon el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak és egymásra

vigyáztak. Egymás nélkül soha nem indultak útnak, egyetlen kérése ez

volt a fiúnak. Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene, röviden tömören

az egész élete. Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de

csak addig tartott aztán kibékültek, ám egy napon minden másként

történt, nem tartották be a jól bevált törvény. Távozás előtt a búcsú

elmaradt, s mindez egy álom egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem

is látták egymást, a szülők azt hitték mindkettőnek, van más, de őket

kínozta egy titkos sejtelem az egymás iránt érzett még mindig forró

szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek, még nem békeéltek a

megsebzett szívek. Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,

kínosan teltek a napok éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket a

békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan borús éjszakán,

elhatározásra jutott a lány. Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s

szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet. Fejében megszilárdul e

hirtelen gondolat, nem is töprengett oly sokat, hirtelen gyorsasággal

be is öltözködött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna

hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhába ki gondolta

volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, föltette fejére a

fekete szkafandert. Lenn az udvaron felült a motorra, csak akkor jutott

eszébe mikor már berúgta, hogy volt egy kérése régen a fiúnak: nála

nélkül soha ne induljon útnak. Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött

képre, elővette megcsókolta s fölnézett az égre. Érezte, ha most el

nem indul szíve nyomban, meghasad, hogy mi járt ekkor a fejében

örökre titok marad. Szemében ekkor már könnyek égtek, még egyszer

jól megnézte a képet, majd visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott

ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az

álmainak élt. Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér, több volt

neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Az út szélén vén fák

sorakoztak, jó öreg barátok, jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy

párszor bejárták. A motorost egy fénysugár követte, közben egyre

több csillag kúszott fel az égre. Gondolatai már régen messze jártak

csak nézte az utat s nem, vette észre, hogy mindjárt oda ér a

felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a

sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Ebben a pillanatban az

járt a fejébe, hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe, meg nem

ölelheti kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja.

Hiába sietett vége mindennek a szerelemnek, a boldogságnak a csodás

életnek. A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt, hogy sietett, íme

hoppon maradt. Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott, a halál

küszöbén a fiútól búcsúzott: ne haragudj rám, hogy elmegyek, de

ígérem ezután is mindig veled leszek, légy boldog, akkor én is az leszek,

emlékezz arra csak téged szerettelek. Egyetlen vércsík volt ami a

szkafander alól a szájából kibuggyant s az arcán végig futott. Ott

feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a vén fák

árnyékában.

Pontosan egy éve enne az éjszakának a fiú eleget tesz becsület

szavának. Megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már

csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a

fején ekkor már fenn volt a szkafander, lenn az udvaron felült a

motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott ugratott,

s mire az országútra kiért már csak a motorjának és álmainak élt. A

temető ott volt az országút szélén, a sír mit keresett a temető végén.

Leszállt a motorról és letérdel elébe, húsz szál piros rózsát tett a fejfa

tövébe. A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel ez volt

írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED. A régi emlékek újra felkavarták, a

szívét nyugodni egy percig sem hagyták. A barátok ott álltak sorban

mögötte, fekete kendőjét a fejfához kötötte. Elindult a motorhoz a jó

öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. A temető

kapuban felült a motorra, barátai követték őt részvéttel sorba, így

emlékeztek a hajdani barátra.

A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép

emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily

boldogok voltak, de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi, csak

egyetlen gondolat: utána menni. Könnyes szemmel a kormányt

markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas

kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor

már este volt a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák

suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában, a motor közelében, a

holdfény árnyékában.