Régi igazság: az ellenséget gyűlölni kell! Gyűlölet nélkül nem lehet győzni. Ha jobban akarsz élni, mint ölni, esélyed sincs a győzelemre. Akkor túl akarod élni a csatát, aztán a háborút. Óvatos leszel. Úgy még túl is élheted az egészet. Csak, minek?

   Ha gyűlölöd az ellenségeid, akkor fontosabb, hogy őket megöld, mint hogy te életben maradj. Közben tudod, hogy a szomszédod is  gyűlöli őket. Az egész néped gyűlöli az ellenségeiteket. Gyűlölitek őket, mert eljöttek a hazátokba, megölik apáitokat, anyáitokat, testvéreiteket, gyerekeiteket, megerőszakolják húgaitokat, feleségeiteket, lányaitokat, lerombolják otthonaitokat, városaitokat. El akarják venni a hazátokat.
   Az irántuk érzett közös gyűlöletetek erőssége a védelmi képességetek legjobb mércéje.

    "Orosz menekültek csapatai, aggastyánok, asszonyok és anyák gyermekükkel mellükön, százával az éles keleti szélben, 20-30 fokos hidegben lesve a vonatokat, amelyek már sohasem indulnak; szögesdrótok mögött el rothadó orosz polgári és hadifoglyok, akiknek semmi mást nem vetettek oda harapni, csak kimúlt lovak mosatlan beleit; egy völgyzugban elhurcolt asszonyok, akik harisnyát foltoztak, fehérneműt mostak, éjjelente pedig arra kényszeríttették őket, hogy katonákkal háljanak; polgári lakosság út- és erődítésépítésre elhajtva és árokásásra kényszerítve, tömegekben összeterelve és vagonszámra Németországba hurcolva rabszolgaságba, félig lakatlan falvak, a Gestapo önkényének kiszolgáltatott városi lakosság: egy egész letiport ország maradt el a hadoszlopok mögött, és az ezer tűzvésszel izzó és ezer sebből vérző Sztálingrád állott minden út végén..."

Theodor Plievier: Sztálingrád

      Így teremt a barbarizmus gyűlöletet, a gyűlölet hősöket, a hősök pedig győzelmet!
Sztálingrádban naponta teremtek hősök.

    A gyárnegyedben vitte véghez hőstettét Mihail Averjanovics Panyikaha, a tengerész lövész zászlóalj harcosa, akit sztálingrádi Dankónak neveztek el.

    A tengerész lövész zászlóalj állásaira harckocsik törtek.
Panyikaha matróz lövészgödre felé több harckocsi közeledett, s közben ágyúikból és géppuskáikból tüzeltek. Az ágyúdörgés és a gránátrobbanások közepette egyre tisztábban hallatszott a lánctalpak csikorgása.  Ekkorra már elfogytak a gránátjai, csak két gyújtópalackja maradt. A matróz kiugrott a lövészgödörből, s felegyenesedve megcélozta a legközelebbi harckocsit. Ebben a pillanatban egy lövedék összetörte a feje fölé emelt gyújtópalackot, s ruhája tüzet fogott. De a matróz a pokoli fájdalomtól sem veszítette el eszméletét. Felkapta a második palackot. A harckocsi már ott volt mellette.

      Panyikaha emlékműve Volgográdban

S az élő fáklya mindenki szeme láttára odaugrott a harckocsi mellé, s a palackkal rávetette magát a motor rácsozatára. Egy szempillantás, és a harckocsiból kicsapó láng és füst elnyelte a hőst a felgyújtott harckocsival együtt.

    Sztálingrádtól északnyugatra ezekben a napokban felejthetetlen hőstettet vitt véghez Kocsetkov alhadnagy, egy fiatal tiszt vezetésével tizenhat gárdista. A gárdisták parancsot kaptak, hogy az egyik magaslaton rendezkedjenek be védelemre. Tudták, hogy az erősítés megérkezéséig súlyos harcot kell vívniuk. Miután a maroknyi osztagot négyszer is sikertelenül rohamozta meg egy kisebb gyalogos csoport, egy század géppisztolyost küldtek ellenük. Ők azonban ezeknek a rohamait is visszaverték.

Másnap hajnalban tizenkét harckocsi közeledett feléjük. A tizenhat szovjet harcosnak még csak egy páncéltörő puskája sem volt. Ráadásul addigra már jó néhányan megsebesültek, köztük a parancsnok is, eléggé súlyosan. A
katonák bekötözték egymás sebeit, s várták az ellenséges harckocsikat.
Életre-halálra menő tusa kezdődött. Az egyik gárdista kézigránát-köteggel vetette magát az élharckocsi hernyótalpa alá. S máris követte őt a második hős, majd a harmadik, s utána a negyedik. A harcmezőn négy fasiszta harckocsi lángolt.
Látva a szovjet harcosok hősiességét, a hitleristák megijedtek és visszafordultak. De két acélszörny makacsul tovább nyomult előre.
A tizenhat hős gárdista közül már csak négy élt: Csirkov, Sztyepanyenko, Sukmatov és Kocsetkov alhadnagy. Elrejtőzhettek volna a lövészárokban, meghúzhatták volna magukat a vízmosásban. De tudták, hogy akkor a magaslat az ellenség kezébe kerül, s megnyílik előtte az út Sztálingrád felé. S miután haldokló parancsnokukat elrejtették, Csirkov, Sztyepanyenko és Sukmatov kézigránát-köteget ragadott és hazájuk nevével ajkukon, a harckocsik alá vetették magukat.

    Amikor a gárdisták által védelmezett magaslatra megérkezett az erősítés, a domb oldalán hat kiégett német harckocsit és egy haldokló szovjet alhadnagyot találtak.

   Csujkov marsall:

    "A nap második felében megszakadt a távbeszélő összeköttetésünk a Mamajev kurgánon harcoló Batyuk-hadosztály parancsnoki harcálláspontjával. Tyitajev híradós katona ment ki a vonal megjavítására. Egy kis idő múlva működni kezdett a távbeszélő, a hiba megszűnt, de Tyitajev nem tért vissza. Később találtak rá. Holtan feküdt egy gránáttölcsér szélén, fogai közé szorította a vezeték két végét. A híradós katonák, akik megtalálták, elmondták, hogy foga szorosan össze volt zárva. Az életét kioltó golyó sem tudta megakadályozni, hogy a bátor katona teljesítse feladatát. Még holtában is harcolt a fasiszták ellen! A híradós katonák csakhamar dalt költöttek róla, amelyben érzelmeik és élményeik formálódtak szavakba."

    A háború előtt  ez a ház Sztálingrádban az egyik „legelőkelőbb” volt.  A szomszédos épületekben az NKVD munkatársai laktak. A ház lakói pedig iparvállalatok szakemberei és pártmunkások voltak. A házat úgy épitették, hogy közvetlen, egyenes út vezetett a Volgához. Ez a körülmény rendkívül fontos volt a csata napjaiban. A város főterén álló háromemeletes  ház lakóinak többségét nem tudták evakuálni a Volgán túlra.  A lakók többsége meghalt, az udvaron temették el őket.

    A parancsnokság  fontos taktikai védelmi csomópontnak tekintette, igy feladatul tűzte ki Rogyimcev tábornok  13. hadosztályának gárdistái elé, hogy vegyék be és föltétlenül tartsák meg az épületet. Egy egész század indult az ostromra. Közülük csak  négyen maradtak életben, köztük  Jakov Pavlov szakaszvezető, aki irányította a „helyőrséget”. Szuren Mirzojannak, a Sztálingrádot védelmező 62. Hadsereg egykori deszantosának az állása a Pavlov-ház közelében volt.  Borzalmas képek tárultak elé. Szuren Mirzojan elmondta, hogy nők és gyermekek félig égett holttetemei hevertek az utcákon. A katonákra ez rettenetes hatással volt. Soha nem láttunk ilyet - mondta Mirzoján. Emlékszem, amikor a szomszédos épületet elfoglalták a németek. Éjszaka a mi katonáink Pavlov szakaszvezetővel az élen kiverték onnan a fasisztákat. Főleg késsel és szuronnyal folyt a  közelharc. Minek jöttek ide a fasiszták? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennünk. És az, hogy ha már itt vannak a Volgánál, akkor maradjanak is itt mindörökre.

    Később Rogyimcev tábornok így irt: "A Pavlov-ház mint megdönthetetlen bástya állt az ellenség útjában. Maroknyi szovjet katona védte. A Pavlov-ház Sztálingrád védői szilárdságnak és hősiességének lett a jelképe."

    A második világháború idején előfordult, hogy a hitleri hadosztályok "menetben" elfoglaltak fővárosokat. Hetek alatt végeztek egész országokkal. De Sztálingrádban 58 napon át képtelenek voltak bevenni  egy négyszintes lakóházat, amelyet egy katonai alegység védelmezett Jakov Pavlov szakaszvezetővel az élen. Ennek az épületnek fontos jelentősége volt a város védelmében. A Pavlov-ház így került be a nagy honvédő háború történetébe és lett katonáink hősiességének a jelképe.

    Ivan Afanaszjev, a Pavlov-ház egyik védelmezője így emlékezett vissza az egykori eseményekre. "1942.október 3-án az ellenség  megkezdte épületünk ostromát. Bármi áron be akarta venni, mert ebben a körzetben ez a ház volt a kulcs a Volgához. Minden nap elkeseredett támadásokat kellett visszavernünk. A ház közel két hónapos védelmében 23-an vettek részt. De egyszerre legfeljebb 15-en tartózkodtak benn. Számos hitleristát tettünk ártalmatlanná." Egyébként a Pavlov-ház erődítményként volt bejelölve a hitleristák sztálingrádi hadseregcsoportja vezetőjének, Paulusznak a térképén.

A Pavlov-ház közvetlenül az ostrom után.

    A ház védelmének a napjaiban folyamatosan szólt Ilja Voronov őrvezető géppuskája. Még csak a haja szála sem görbült meg, pedig az ellenfél szinte mindig elsőként a géppuska-tűzfészket számolja fel és a legközelebbi német állás mindössze 12 méterre volt.
A Pavlov-házhoz a lőszereket csónakokban szállították - emlékezett vissza az eseményekre legutolsó sajtóinterjújában Voronov. Megégett búzát ettünk, a raktár falán át másztunk, hogy megszerezzük az élelmet. Aztán gránáttal kirobbantottuk az ajtót, és a raktár a miénk lett. Nem féltünk, csak nagyon fáradtak voltunk. Éjjel-nappal harcoltunk, de még fedezéket, bunkert is ástunk, ahová a tűz miatt rejtőztünk. Fekvőhelyül a csövekről lefejtett vatta szolgált. De milyen pihenés volt ez! Alig   térsz pihenőre, már megint robbanás, lövések. De nem féltünk. Megszoktuk, ha a németek nem lőttek, már unatkoztunk is."

    Jakov Pavlov szakaszvezető emlékirataiból idézünk. "Minket, maroknyi katonát, bombákkal támadtak a fasiszta repülőgépek, megostromoltak az ellenség harckocsijai, kíméletlenül ütött a tüzérség. Egy percre sem pihentek a géppuskák. Sokszor nem volt elegendő lőszerünk, élelmünk, ivóvíz. A lövedékek becsapódásakor olykor még levegőt sem lehetett venni. De a mi katonáink, Sztálingrád védelmezői becsülettel teljesítették kötelességüket, és megvédték a hazát."

      A nép emlékezete megőrizte a sztálingrádi Pavlov-ház védőinek hősiességét. Vaszilij Csujkov marsall, a sztálingrádi csata egyik hőse így emlékezett vissza az egykorú eseményekre. A szovjet csapatok élethalálharcot vívtak  Sztálingrádban minden talpalatnyi földért. "A Volgán túl nincs számunkra föld". Ez volt minden  katona gondolata. Maroknyi katona védte azt az épületet, amelyet később Pavlov-háznak neveztek. Az itt levő  kis helyőrségben 14 nemzet képviselői küzdöttek. Sokan haltak hősi halált. Emléküket  őrizzük.
Az orosz Alekszandrov és Afanaszjev, az ukrán Szabgajda és Luscsenko, a grúz Mosziasvili és Sztyepanasvili, az üzbég Turgunov, a kazah Murzájev, az abház Szukba, a tadzsik Turdijev, a tatár Ramazanov katonák emléke mind a mai napig él.

A Pavlov-ház ma.

    Sárga keretben a Pavlov-ház. Az előtérben, a Panoráma Múzeum. A romos, kiégett, vöröstéglás épület a félig ledőlt kéménnyel a valamikori malom, ahová Pavlovék átjártak "sült búzáért".

A másik irányból.