A SZOVJET 62. HADSEREG ÚJ PARANCSNOKOT KAP: 

VASZILIJ  IVANOVICS   CSUJKOV    

     1942. szeptember 12-én, késő este még egy esemény történt, amelyet mindenképpen meg kell jegyezni: a 62. hadsereg  Mamajev kurgánon lévő harcálláspontjára megérkezett a hadsereg új parancsnoka, Csujkov tábornok.

    "Gépkocsink mindent megelőzve gyorsan lefut a kompról, s máris sietünk Sztálingrád utcáin a 62. hadsereg harcálláspontjára, amely - mint a front törzsénél közölték velem a Carica patak völgyében van, a torkolattól nem messze. A házak és az utcák kihaltak. A fákon nincs egyetlen zöld gallyacska sem; minden elpusztult a lángokban. A faházakból csak elszenesedett csonkok maradtak; árván meredeznek a kémények. Sok kőház kiégve, bedőlt közfalakkal áll. Csak itt-ott látunk egy-egy ép házat. 

    A Volga partján húzódó vasútvonal mentén hajtunk a Carica torkolatáig, azután a patak völgyében az Asztrahányi hídig, de sehol sem találjuk a 62. hadsereg harcálláspontját. Sötétedik. Akárkit kérdezek, hol van a hadsereg törzse, nem tudja senki sem. Áthajtunk az utcákon épített barikádokon, s csodálkozunk: kik építették őket? Hiszen ezek nemhogy az ellenség harckocsijait nem tartóztatják fel, de még a gépkocsi ütközőjének lökését sem állják. Hiábavaló munka!

    A pályaudvartól nem messze egy tiszttel találkozunk. Kiderül, hogy egy utász alegység komisszárja. Nagy az öröm: a komisszár tudja, hol van a 62. hadsereg harcálláspontja. Beültetem a gépkocsiba, s elkísér bennünket a Mamajev-kurgán lábához. Kiszállok a gépkocsiból, és a sötétben gyalog, bokrokba és kiálló gyökérdarabkákba kapaszkodva megyek fel a dombra. Végre meghallom az őrszem régen várt kiáltását:
- Állj! Ki vagy?
S már ott is vagyok a harcállásponton. Vezetnek az árkokban, lépek és ugrálok a mélyedéseken és óvóhely-kijáratokon át. Végre megérkezem Krilovnak, a hadsereg törzsfőnökének, óvóhelyére; eddig ő látta el a parancsnoki teendőket is."

    A hadseregtörzs tisztjei zavarukban azt sem tudták, hogy merre nézzenek. Vaszilij Ivanovics Csujkov tábornok, a 62. hadsereg vadonatúj parancsnoka, miután az éjszaka közepén felkúszott-mászott a csatakos Mamajev kurgán tetejére - fehér glaszékesztyűt viselt.

     A Sztálingrádban kialakult különleges helyzetek megértéséhez szükséges néhány katonai, hadi "szokás" ismerete. A haderőkben a hármas tagozódás volt az általános. Raj (8-12 katona), 3 raj egy szakasz, 3 szakasz egy század, 3 század egy zászlóalj. Aztán ezred, hadosztály, hadtest, hadsereg. Több hadseregből a németeknél hadseregcsoport, a szovjeteknél front állt össze.

    Ez persze csak a séma, mert a nagyobb egységekhez jár még ilyen-olyan (híradó, vegyvédelmi, egészségügyi...) kisebb csoport is.
Állóharc esetén a csoportok parancsnoksága "nagyságuk" szerint egyre távolabb helyezkedik el a frontvonaltól. A hadsereg parancsnokság lehet akár 100 km-re is. Az ezredé 5 km.  Kisebb egység parancsnoki harcálláspontja minden esetben közelebb van a fronthoz, mint a nagyobbé.  Illetve... majdnem minden esetben...

  Sztálingrádot a 62. hadsereg védte.  A város mintegy ötven-hatvan kilométer hosszan húzódik a Volga jobb partján. Szélessége viszont alig három, de van ahol csak egy kilométer. 

    Csujkov átvette a hadsereg parancsnokságát. Törzsfőnöke a posztot addig is betöltő Krilov tábornok lett, akinek addig pót-hadseregparancsnok minőségben meghozott döntéseit Csujkov minden változtatás nélkül végrehajtandónak rendelt. Ő pedig első parancsnoki intézkedéseként lekapta a tíz körméről az egyik harckocsi hadosztály parancsnokát - a hadosztály komisszárját Gurov hadsereg komisszár korrepetálta a témában -, aki a támadó német alakulatok elől, a hadseregparancsnok tudta nélkül, hátrább helyezte harcálláspontját, mint a hadsereg harcálláspontja volt. Csujkov közölte, hogy tettüket gyávaságnak tekinti, a jövőben ezt dezertálásnak, hazaárulásnak minősíti, továbbá megparancsolta, hogy a hadosztály harcálláspontját hajnali négy órára helyezzék vissza a korábbi helyére. (Jóval elmúlt éjfél.)

Ezek az intézkedései feledtették a glaszékesztyű keltette ellenérzést és a 62. hadsereg három főembere, alig egy óra alatt barátok lettek. (Nem volt ez mindenhol így.)

    Egyébként Csujkov nem pózolt a kesztyűviseléssel. Valamikor ekcémája volt, "új emberként" restellte kezén a bőr elszíneződéseit.

    Csujkov alaposan felkészült a németek harceljárásából. Addig "agyalt", amíg a németekkel szemben meglévő jelentős hátrányukat lefaragta.

     "A július 23-tól eltelt másfél hónap - a Don mögötti harcok - eseményei sok mindenre megtanítottak. Ez alatt az idő alatt annyira megismertem az ellenséget, hogy hadműveleti elgondolásainak lényegét mindig előre láttam. Mélyen az állások mögött találkozó ékek - ez volt az ellenség hadműveleteinek fő jellemzője. A betolakodók légi és harckocsi fölényüket kihasználva viszonylag könnyen áttörték állásainkat, beékelődtek védelmünkbe, bekerítést színleltek, s ezzel arra kényszeríttették csapatainkat, hogy visszavonuljanak. De elég volt szívós védelemmel vagy ellenlökésekkel megállítani, vagy szétverni az egyik éket, s a másik ék máris a levegőben lógott, s támaszt keresve megingott. Így, történt ez a Don mögött. Így történt Sztálingrádtól délre is,  amikor a 64. hadsereg és a Déli Csoport augusztus elején visszaverte az ellenség déli és délnyugati irányból indított rohamait, a németek másik csoportosítása, amely Sztálingrádtól északra kijutott a Volgához, több mint egy hétig tétlenkedett. Az ellenség a harcászatban hű maradt a sablonhoz.

      A gyalogság csak akkor rohamozott magabiztosan, ha a harckocsik már elérték a roham célját. A harckocsik pedig rendszerint csak akkor támadtak, amikor csapataink fölött ott voltak repülőgépeik. Elég volt megakadályozni az egyik fegyvernemet feladata teljesítésében, az ellenség támadása rögtön elakadt, s csapatai visszafordultak.

      Nem állták váratlan csapásainkat, különösen tűzcsapásainkat nem. Mihelyt elég erős tüzérségi tüzet tudtunk zúdítani összpontosítási körleteire, rögtön megfigyelhettük, hogy egységeik pánikszerűen szétszaladnak.

      Féltek a közelharctól. peremvonaluktól egy kilométerre - néha még távolabbról is - már tüzelni kezdtek géppisztolyaikból, jóllehet fegyverük e távolság feléig sem volt hatásos. Tüzeltek saját maguk bátorítására.

      Ellenlökéskor nem állták közeledésünket, haladéktalanul lefeküdtek, s gyakran megfutamodtak. Sok-sok töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy a fasiszta betolakodók ellem legeredményesebb a közelharc, amelyet éjjel és nappal egyaránt lehet alkalmazni a legkülönbözőbb változatban. Rá kell tapadnunk az ellenségre, hogy repülői ne tudják bombázni peremvonalunkat. Minden német katonának éreznie kell, hogy közvetlenül rá mered az orosz fegyver csöve, amely minden pillanatban kész beleröpíteni a halálos ólomadagot.

     A helységharc a harc sajátos formája. Itt nem az erő, hanem az ügyesség, a gyakorlottság, a leleményesség és a gyorsaság dönt el mindent. A város épületei mint megannyi ék, megbontották a támadó ellenség harcrendjét, s erőit az utcákra kényszeríttették. Ezért mi makacsul védtük a különösen erős épületeket; ezekbe maroknyi harcost küldtünk, akik, ha bekerítették őket, képesek voltak körkörös védelmet szervezni. A különösen erős épületeket rendeztük be támpontokká, amelyekből a város védői géppuskákkal és géppisztolyokkal kaszálták a támadókat. Ellenlökéseinket már nem egységekkel, s nem is nagyobb alegységekkel hajtottuk végre.

     Szeptember utolsó napjaiban valamennyi ezrednél megszervezték az úgynevezett sztálingrádi rohamcsoportot, amely létszámát tekintve kicsiny volt, de erős és feltartóztathatatlan csapásokat osztogatott, s a harcban eleven volt, mint a gyík. Ha a fasiszták elfoglaltak egy épületet, a rohamcsoportok rögtön rajtaütöttek. A németek csak ritkán állták a tűz- és kézigránátcsapást, amelyet a rohamcsoportok harcosainak szuronya és tőre követett. A harc az épületekért és az épületekben folyt; a pincéért, a szobákért, a folyosó minden kanyarulatáért. Az utcák üresek voltak, a terek úgyszintén.

     Harcosaink és parancsnokaink megtanulták, hogy az ellenség légi és tüzérségi előkészítése alatt rá kell tapadni az ellenségre, s ezzel megóvták magukat a pusztulástól. A német repülők és tüzérek nem merték megkockáztatni, hogy harcrendjeinket támadják, mert attól féltek, hogy saját soraikban tesznek kárt. Tudatosan arra törekedtünk, hogy minél közelebbről vegyük fel a harcot az ellenséggel. A hitleristák nem szerették a kézitusát, helyesebben nem voltak képzettek a közelharcban. 

      Megfigyeltük, hogy az ellenség őrszemei, különösen éjszaka, 5-10 percenként sorozatokat eregettek a levegőbe, nyilván maguk bátorítására. Harcosaink ezért könnyen felfedezték őket, odakúsztak hozzájuk s vagy golyóval, vagy tőrrel végeztek velük. Sztálingrád védői megtanulták, hogy el kell engedniük maguk mellett a német harckocsikat, páncéltörő lövegeink csöve elé vagy harckocsivadászaink leshelyeihez, de arra mindig ügyeltek, hogy leválasszák róluk a gyalogságot, s ezzel megbontsák az ellenség szervezett harcrendjét. A gyalogságot is, meg a betört harckocsikat is külön-külön pusztították. A harckocsik gyalogság nélkül nem voltak veszélyesek. Szinte minden olyan esetben, amikor magukra maradtak, támadásuk kudarcba fulladt, s nagy veszteségeket szenvedve visszavonultak.

      Az éjszaka és az éjszakai harc volt az elemünk. A betolakodók ebben sem voltak jártasak, minket viszont a szükség kényszeríttett rá, hogy megtanuljuk. Nappal ugyanis az ellenség légiereje állandóan ott volt felettünk, jóformán meg sem moccanhattunk tőle, éjszaka ellenben nem tartottunk gépeiktől. Nappal többnyire védekeztünk és visszavertük a fasiszták rohamait, akik a légierő és a harckocsik támogatása nélkül ritkán támadtak.

    A rohamcsoportok a szó szoros értelmében belevájták magukat az épületekbe és odatapadtak a földhöz, s várták, hogy a fasiszták gránátdobásnyira megközelítsék őket. Minden elképzelhető módon pusztítottuk a betolakodókat. Tudtuk például, hogy a fasisztáknak mindig egy kis részük áll az ablakoknál és a lőréseknél, nagyobb részük az óvóhelyeken pihen. Hogy onnan kicsalogassuk őket az ablakokba és a lőrésekhez, éjszakánként fel-felharsant az orosz "hurrá", robbantak a kézigránátok. A fasiszták riadtan az ablakokhoz és a lőrésekhez tódultak, hogy visszaverjék rohamunkat. Tüzéreink és géppuskásaink ekkor nyitottak tüzet az előre kiszemelt célpontokra.

     Különösen hatásosan tüzeltek katyusáink a gyalogság és a harckocsik összpontosítási körleteire, amelyekre rendszeresen az ellenség készülő nagy támadásai előtt csaptunk le. Sohasem fogom elfelejteni Jerohin ezredes katyusa-ezredét. Ez az ezred csaknem egész idő alatt tüzelőállásban volt a Volga meredek partfala mögött, szinte odalapulva a Bannij horhos falához. Az ezred pillanatok alatt tűzkész volt; a gépek néhány méternyire elfaroltak a partfaltól, beleálltak a vízbe és már tüzeltek is. Sok száz fasiszta lelte halálát sztálingrádi földön e katyusák jóvoltából.

      Se szeri, se száma az ötleteknek, amelyekkel harcosaink Sztálingrádban előálltak; az elkeseredett Volga melletti harcokban megerősödtünk, tanultunk, férfiasodtunk valamennyien - az egyszerű harcostól a hadseregparancsnokig. Később, a harc végeztével a halottak és a foglyok naplóiból megtudtuk, milyen nagy veszteséget okoztunk a fasisztáknak új harceljárásainkkal. Sohasem tudták, hol, mivel és hogyan támadunk. Éjszakánként készenlétre kényszeríttettük őket, ezért reggel kialvatlanul, kimerülten kellett harcba menniük.

A német és a szövetséges hadseregek elhelyezkezkedése 1942 októberében.

Vissza...     Tovább...