Augusztus 22-én délutánra a német 6. hadsereg XIV. páncélos hadtestének egységei a hadihidakon átkeltek a Don keleti partjára. Augusztus 23-án pirkadatkor a XIV. páncélos hadtest támadásba lendült.

    Hadosztályai - a 16. páncéloshadosztály, a 3., és a 60. gépesített gyalogoshadosztály, -a hajnali órákban áttörték a heves ellenállást tanúsító 62. hadsereg csapatainak védelmét, s Malaja Rosszoskától északra, Konnij irányában szélsebesen törtek előre és még aznap este a Sztálingrádtól északra fekvő  Rinoknál elérték a Volgát.

    Ezzel az előretöréssel egy 60 kilométer hosszú és 8 kilométer széles folyosót létesítettek. (Ez olyan vékony, mint egy gyufaszál. Könnyen eltörhető. El is törték.) Ez olyan hamar ment, hogy a gyalogos hadosztályok nem tudtak elég gyorsan felzárkózni. Még azt sem tudták megakadályozni, hogy a szovjet alakulatok a XIV. páncélos hadtest mögött ismét be ne zárják védelmi arcvonalukat.

     A páncélos hadtest napokig el volt vágva: erőteljes ellenlökésekkel, különösen a fedezetlen szárnyai elleni támadásokkal, igen szorongatott helyzetbe hozták. Repülőgépekkel és tehergépkocsi-konvoj okkal kellett ellátását biztosítani. A sebesültekkel megrakott járművek harckocsik fedezetével törtek át a szovjet vonalakon a Don felé. A hídfőállásban a sebesülteket átadták a főkötözőhelynek, a járműveket pedig megrakták a legszükségesebb ellátmánnyal, és a, harckocsik kíséretében ugyanazon az úton visszatértek a hadtesthez.

    A hadtestnek nem sikerült rajtaütéssel elfoglalnia a város északi részét. Napokig állt a 6. hadsereg zömétől elszigetelve, minden irányban súlyos védelmi harcokat folytatva. Újabb gyalogos hadosztályokat kellett a hídfőbe irányítani, s így egy hét múlva, kemény és nagy veszteségekkel járó harcok után végre sikerült megtörni az ellenség ellenállását, és helyreállítani a hadtesttel való folyamatos összeköttetést. Ezután a VIII. hadtest vette át a Volga és a Don közötti térségben az északi szárny biztosítását. A hadseregparancsban ez a szakasz "szárazföldi híd" -ként szerepelt.

    WILHELM ADAM EZREDES:

     VON WIETERSHEIM TÁBORNOKOT LEVÁLTJÁK

    Az ellenség minden talpalatnyi földért harcolt. Csaknem hihetetlennek találtuk von Wietersheim páncélos tábornoknak, a XIV. páncélos hadtest parancsnokának egyik jelentését. Amíg hadteste elszigetelten harcolt, csak gyéren kaptunk híreket róla, most pedig azt jelentette, hogy a Vörös Hadsereg egységeit támadásaink elhárításánál Sztálingrád egész lakossága a legnagyobb elszántsággal támogatja, mégpedig nemcsak állások, torlaszok, árkok építésével, nemcsak üzemeknek és nagy épületeknek erődítményekké való átalakításával, hanem fegyveresen is.

    Civil ruhás munkások hevertek holtan a csatamezőn, megmerevedett kezükkel görcsösen markolva még a puskát vagy géppisztolyt. Halott munkásokat találtak kilőtt páncélosok kormányára dőlve. Ilyesmit eddig még nem tapasztaltunk.

    Von Wietersheim tábornok azt javasolta a 6. hadsereg parancsnokságának, hogy adják fel a volgai állásokat. Kétségbe vonta, hogy el tudják foglalni a nagyvárost. Paulus elvetette a javaslatot, mivel az ellenkezett a "B" hadseregcsoport és a szárazföldi csapatok főparancsnokságának parancsával.

   A két tábornok között éles nézeteltérés támadt. Paulusnak az volt a véleménye, hogy egy olyan tábornok, aki kételkedik a végső sikerben, ilyen súlyos helyzetben alkalmatlan a vezetésre, s ezért kérte a szárazföldi csapatok főparancsnokságától von Wietersheim tábornok elmozdítását, és javasolta, hogy nevezzék ki helyébe Hube altábornagyot, a 16. páncélos hadosztály parancsnokát. A javaslatnak azonnal helyt adtak.

    A szárazföldi csapatok főparancsnokságától már másnap lepecsételt levél érkezett von Wietersheim tábornok címére. Utasítást kaptam, hogy egy Fieseler-Storchhal repüljek a páncélos hadtest harcálláspontjára, és elismervény ellenében adjam át a levelet a tábornoknak. Wietersheimet törzsfőnöke társaságában a nyílt sztyeppen álló parancsnoki autóbuszban találtam. Először álltam szemtől szembe a tábornokkal. Magas, szikár, tartózkodó ember volt, haja őszbe vegyült. Átvette a borítékot, a hátsó sarokba húzódott, és ott kinyitotta. Én elöl ültem le, a bejáratnál, a törzsfőnök mellett. Paulus indulásom előtt elmondta nekem, hogy von Wietersheim és törzsfőnöke azonos nézeteket vallanak. Vajon mi megy most végbe a tábornokban? Nem mertem visszapillantani. De már jött is előre, kimért léptekkel.

- Tessék, Adam, az elismervény - szólt, majd látva zavaromat, hozzáfűzte: - Nem mindig kellemes segédtisztnek lenni. Megőrizve önuralmát, nyugodt hangon törzsfőnöke felé fordult:
- Hívja fel Hube tábornokot; még ma jelentkezzék nálam! Elbúcsúztam. Amikor kiléptem a parancsnoki kocsiból, von Wietersheim még utánam szólt:
- Adja át üdvözletemet Paulus tábornoknak!

   A Fieseler-Storch csak néhány lépésnyire állt. Beszálltam. A pilóta beindította a motort. Az egyre nagyobb zajjal és sebességgel forgó légcsavar valóságos porfelhőt kavart fel. Rövid nekifutás után felemelkedtünk és visszarepültünk a harcálláspontra. Ellentétes érzelmek és gondolatok kavarogtak bennem, de végül Paulusnak adtam igazat. Nyilván alaposan megfontolta, amikor a leváltásra javaslatot tett. Von Wietersheim kételkedett a sikerben. Ezt Paulus tűrhetetlennek tartotta, mert azon a véleményen volt, hogy a két támadó hadseregnek sikerül elfoglalnia a várost.

   Már át is repültünk a Donon. A gép leszállt, és Golubinszkaja déli bejáratánál állt meg. 

    Ebben a faluban volt most a hadműveleti osztály új harcálláspontja. Jelentkeztem Paulusnál, és átnyújtottam Wietersheim átvételi elismervényét. Tolmácsoltam üdvözletét.

    A reggeli órákban levegőbe emelkedtek a 6. hadsereg alárendeltségébe tanozó 4. légiflotta bombázógépei.

Hullámokban repültek Sztálingrád fölé. Robbanóbombák, gyújtóbombák tömegét szórták le, ezer és ezerszám.

Sztálingrád régi negyedeit a hagyományos orosz gerendaházak jellemezték. Némelyik kerület szinte kizárólag ilyen házakból állt.

Ma már egy sincs belőlük. Sztálingrád a szó szoros értelmében lángtengerré változott a gyújtóbombák tüzében.

    Sztálingrád felett délután elszabadult a pokol. Richthofen vezérezredes légiflottájának valamennyi bombázója a várost támadta. Hullámokban bombáztak, több-százas kötelékekben. Egyik hullám robbanóbombákat szórt, másik gyújtóbombákat. Módszeresen, hullám hullám után. A város egyetlen lángtengerré vált, a tűzvész füstje fekete felleggel takarta el az eget. 

    Felül középen a Carica torkolata. A bombázás java a vasútállomást éri.

    Égtek a lakónegyedek, kártyavárként omlottak össze a házak. A bombázókat fedező német vadászgépek számbeli fölényükkel sikeresen verték vissza a Délkeleti Front légierejének rohamait. A városi légvédelem ütegeinek egy része az előnyomuló harckocsikkal küzdött, másik részét a bombázók csapásai elhallgattatták.

A bombák pedig csak hullottak a fekete égből,

és az emberek ott pusztultak el, ahol a robbanás érte őket A tűzoltók, a légvédelem katonái önfeláldozóan küzdöttek - már nem magával a tűzzel, csupán a tűz terjedésével-, s mentették, már nem ami, csak aki menthető volt. 

     A város felett szélörvény kavargott, lobogtatta, szította, vitte a tüzet, ide-oda sodorta az összefüggő, sűrű füstfelhőt. A bombák pedig egyre hullottak. Estére megbénult minden szolgáltatás - nem volt víz, nem volt villany, megszakadt a telefonösszeköttetés, megsemmisült a központi rádióadó, a távíró, a villamosközlekedés. Estére romba dőlt majd minden középület, a pályaudvar, az állami bank, a városi tanács épülete, a szállodasor, színházak, iskolák, kórházak, szinte az egész belváros.

    És a bombázás éjszaka sem szüneteit. Richthofen légierejének hullámai újra meg újra jöttek. A repülők száma csökkent ugyan - csupán az éjszakai bombázógépeket vetették be -, a bombázás hevessége azonban változatlan maradt.  Sztálingrád még hosszú időn át égett.

    A 6. hadsereg törzsénél arra számítottak, hogy a XIV. páncélos hadtest rohamát kísérő rettenetes erejű légi csapás megbénítja a várost, főként pedig a szovjet csapatok vezetését. Arra számítottak, hogy a városban pánik tör ki, és a pánik átterjed a várost védő alakulatokra.
A számítás nem vált be. Sztálingrádban nem tört ki pánik. A csapatok vezetése sem csúszott ki a vezetők kezéből.

    A  Dzserzsinszkij Traktorgyár, a Barikádok gyár, a Vörös Október gyár mind egy-egy erőddé változott. A munkások fegyvereket készítettek, s a csapatokkal együtt védték a gyáraikat, lakótelepeiket. 

   Az egykori Caricin mára már  ősz hajú védői, kohászok, hajósok, rakodómunkások, vasutasok,  hajókovácsok,  hivatalnokok, háziasszonyok, apák és gyermekeik mind-mind fegyveres védői lettek városuknak,

 és kitartottak Szarajev tábornok, Gorohov és Andrjuszenko ezredes, valamint Bolvilnov alezredes katonái beérkezéséig.
    A harc egyre elkeseredettebbé vált. A 6. hadseregnek, a városhoz vezető út minden méteréért busásan kellett vérrel fizetnie. Minél jobban közeledtek a városhoz, annál ádázabbak letteik a harcok, annál elszántabban küzdöttek a védők. Mint a rugó, amely annál erősebben áll ellen, minél jobban nyomják össze.
     A németek augusztus 23-án Sztálingrádtól északra kijutottak ugyan a Volgához, de az áttörést nem sikerült kiszélesíteniük. 

     A németek tovább nyomultak előre.  Hadosztályaik lépésről lépésre harcolva közelebb kerültek Sztálingrádhoz. Szeptember 10-én elérték a város nyugati peremét.

 A sztyeppbe nyúló kis faházak legtöbbjéből már csak a kőből épült kémények állottak.

A város felé menet utánuk következő több emeletes kőházak is kiégve, romokban hevertek.

 Csapataik pincékbe fészkelték be magukat. Megkezdődött a nagy veszteségekkel járó harc a városért, az egyes házakért, egyes emberek harca egyes emberek ellen.

    Vissza...             Tovább...