Már december óta szerettem volna elmenni egy-két hétre pihenni, de semmi esélyem nem volt, valami mindig közbejött. Murphy rendre megmutatta a sanszokat, majd mindig elrángatta előlem a lehetőségeket és röhögött a képembe. Addig idegesített, hogy a hétvégéim is foglaltak, hogy megelégeltem, s mivel sikerült olcsón repjegyhez jutnom, no meg a cimborám is hívott, hogy menjek ki hozzájuk Londonba, szállásom lesz, gondoltam, ezt az esélyt már nem cseszhetem el. Mivel ez volt az első Londoni utam, így kicsit félve indultam neki, mivel zéró helyismeretem volt és felkészülni sem volt időm, hogy mit tervezzek be ebbe a szűk három napba. Így aztán teljesen esetlegesen indultam el, ami ritkán szokott beválni egy olyan helyen, ahol minimum hathétnyi látnivaló akad. Abban reménykedtem, hogy majd a cimborám kisegít, de ez mint később kiderült túlzott elvárás volt tőlem. Végül is dolgozik egész héten, a hétvégén pedig próbálja kipihenni magát, szóval nem turistaként látja a várost. Annyi szerencsém még volt, hogy a pakkomat letehettem a barátnőjénél, így aztán nem kellett végighurcolnom a városon, amiért nem tudok eléggé hálás lenni neki. Igen strapás lett volna, ugyanis az érkezésem napján, pénteken egyedül rohangáltam a legtöbbet a városban. Lutonból bementem a Victoriá-ra 10 fontért. Uszkve egy óra alatt busszal már ott is voltam. Akkor már 10 óra volt így napsütötte időben caplattam a Buckingham palace roadon a királyi „vityilló” felé. Gyanúsan nagy turista tömeg volt, várták az őrségváltást és igyekeztek a jó helyeket elfoglalni. Gondoltam, ebből jobb kimaradni, mert még letaposnak, hogy közelebbről láthassák, ahogy elvonul és bohóc módjára koreografált marhaságokat bemutatva őrséget cserél nyolc beöltöztetett szerencsétlen. Már a katonaság ideje alatt is rühelltem, amikor ilyen ceremóniákra kényszerítettek, mert a világ legnagyobb baromságának tartottam, hogy egy elmebeteg ötletét nekem kelljen végrehajtanom. Aztán valahogy mégiscsak belefutottam elmentemben a Stable Yard-ról kimasírozó gárdával. Tamburmajor vezette kiszenekar adta az ütemet és a dallamot a mögöttük menetelő, szám szerint ugyanakkora őrségnek. Csúf egy pazarlásnak tűnt, hogy mi a fenének kilenc zenész és egy tamburmajor egy kilencfős őrségnek, de látva a turista hordák méretét kezdtem megérteni, mi ebben a biznisz. Mindenki pirosban, egyedül egy núbiai ficere volt közöttük a nagydobbal, akit a hecc kedvéért tigrisbőrbe öltöztettek. A menet miatt lezárt útvonalat tíz lovas rendőr és még a fene tudja hány talpas őrizte, miközben az ingujjra vetkőztető melegben tovatrappogott a torkig beöltöztetett, medvebőrsapkás menet. Hát, a hülyeség mindig divatot teremt, és ebben az angoloknak igencsak nagy gyakorlatuk van. Ahogy kiértem a Trafalgar térre már átitatódtam a Saint James’s park nyugtató békéjével. Talán ennek tudható be, hogy marha mód nem mentem be Nemzeti múzeumba, hanem vakon tovatrappogtam Strand-on, mintha csak kedvet kaptam volna a hülyeségre a díszőrségtől. A differencia közöttünk, hogy ők azért a hülyeségért sokkal többet kapnak, mint én ezért a cikkért. Szóval elindultam a Charing cross mellett a Somerset house irányába, mert gondoltam a Waterloo bridge-ről elém táruló látványt csak illenék mihamarabb beleégetni az agyamba. Aztán csak elkapott a buzgóság és a kéjvágy, így behörpöltem egy kupa kávét és egy duplacsokis muffint 3,85 pound-ért egy hétköznapi kávézóban. Aki már volt Londonban tudja, hogy szigorúan tilos bármit is átszámítani, mert különben esélyed sincs rá, hogy jól érezd magad. Ezért az összegért ugyanis akár a Gerbeaudban is kiraboltathatnám magam, Indiában pedig egy napig etetnének. Nagyjából ennyi a differencia ország és ország között. A Waterloo bridge viszont minden pénzt megért, pláne, hogy ingyen volt. A látvány mesés és élőben mégiscsak szebb, mint webkamerán vagy filmen. Miután kiörömködtem magam tovalibbentem a Wellington streeten a Covent Garden felé. Útközben sokadszor fordultam rossz irányba az átkelőhelyeken, így nagyon tudom javasolni, hogy merész turista inkább várja meg a lámpák szabad jelzését a zebránál, vagy lelépés előtt tekintsen le a járda szélén lévő felírásra, ugyanis itt minden fordítva történik. Tehát nem balra, hanem jobbra fordulunk lelépés előtt és félúton balra nézünk és nem jobbra. Ezt az ember könnyen megjegyezhetőnek véli, aztán a valóság következetesen rácáfol a rációra és kiderül, hogy a beidegződések erősebbek a tudatosságnál. Ezért aztán párszor a frász jön az emberre, hogy keveredett elé az a kocsi egy pillanat alatt és riadtan tekint a baloldali ülésen a lábát a szélvédőre helyező alaktól, majd gyorsan rájön, hogy az nem a sofőr, mert az a jobb oldalon erősen figyel. De hogy a káoszból sose legyen elég, hát bedugtam a fejem a Papageno étterembe, melyből zajos Mozart zene szűrődött ki. A lépcső fémlécét szidolozó indiai udvariasan elengedett, gondoltam most megmutatkozik a pazarló jó ízlés egy étterem formájában. Nakéremszépen, ugyebár belépve az emberfia balra egy ülő és mosolygó Buddhával néz szembe, melyet füstölővel igyekeztek autentikussá emelni és egy kisebb Nepáli szobát alakítottak ki a hatszemélyes boxból. Már ekkor éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a Mozarttal, bizonyára megártott neki a Papagénával töltött éccaka, ahol súlyos meszkalinmámorral vegyítették az élvezeteket. A feltételezésemre ráerősített a jobbra elhelyezkedő múmiaszerű ülő alak, melyet gyolcsszerű anyagból mintáztak és egy fapriccsen ücsörgött közel harmincöt centis, meredező pénisszel. Mindez a betérő hatvanas hölgyet egy cseppet sem zavarta és beljebb tolakodott, hogy egy kávéval tegye teljessé a Mozarttal való szellemi közösségét és lehuppant egy citromsárga selyemdrapériával borított kanapéra, szemben egy murio angyalkával, aki fanfárt fújt éppen a karzaton. Gondoltam, mielőtt én is teljesen betépnék a kábszeres látványtól kimenekülök a friss levegőre, ahol némi szédült kóválygás után ráleltem a Covent Gardenre, ami jelzi, hogy azért nem volt rám oly erős hatással a meszkalinbomba, hogy elveszítsem a tájékozódási képességemet. Itt már némileg emberközelibb látvány vett körül, néhány mindenhonnan ismerős bizsuval kereskedő alakok és európai cégek termékei formájában. Mivel az útravaló szendvicseim kitartottak, így megspóroltam egy 8 fontos ebédet, ami később a Saint Paul’s katedrálisnál jól kamatozott. De ne rohanjunk előre, mert pár sarokkal odébb ráakadtam az egyik legérdekesebb épületre, a Freemasons hall-ra. A drága jó szabadkőmívesek voltak oly jók, és ingyen belépést biztosítottak számomra a könyvtárba és kis múzeumukba, mely szerintem az egyik leggazdagabb, amit ebben a kategóriában láthattam, pedig azért Máltán is akad néhány érdekesség. Duke of Kent nagymester szerintem nem gondolta, hogy ilyen nyilvános lesz a rend épülete és könyvtára, de most már kár ezen aggódnia. A mahagóni ajtók azért nem minden terembe engednek szabad bejárást, szóval akadhat még titok elég a rejtett termekben. A rajongók azonban ma már mindenféle szuveníreket is vehetnek az alagsorban található bizsushopban a nagymesteri szalagtól a rózsakeresztes nyakkendőig. Kicsit bajban lehet a „cég”, ha ilyen kiárusításra szánta el magát, pedig ez sosem volt jellemző a szabadkőművesekre. De hát London még nekik is drága város… Ennek ellenére itt több az Aston Martin, Bentley, Rolls Roys, mint otthon a Mercedes roadster, amit itt középosztálybeli proccnak számít. Az egymillió dolcsis Mclaren F1-ből is láttam kettőt-hármat rövid sétám során, pedig becs szó nem erre volt kihegyezve a látómezőm. Valahogy mégis beleakadt, ahogy az is, hogy mennyire multikulti hely is London. Mindenféle bőrszín és arcszerkezet rohangál az utcákon, jobbára kimondottan szépek, de mindenképpen szebbek, mint angol hölgyváltozataik. Valahogy szép angol nővel nem találkoztam. Viszont feltűnt, hogy az árnyékban kimondottan hűs angol légben mennyi fehérbőrű nő flangál igencsak pőrére hagyott testtel. Később felvilágosítottak, hogy az az angol lady, aki kirakja, amit Isten neki adott, az részint helyi lakos, amit ezzel is igyekszik mindenki tudtára adni, részint szingli, amit szintén fontosnak érez minden potens hímmel éreztetni. A bagzó macskák és tüzelő kutyaszukák ehhez képest felkészületlen gyerekhorda… A King cross felé haladtomban egyre szomorúbb látvány tárult elém és egyre inkább nyócker feelinget éreztem. Meg is kaptam a St, Pancrass állomás környékén, mely hiába gyönyörű épület, ha a közvetlen környezetében a lovin meggazdagodni reménykedő kisemberek próbálnak szerencsét a bukiknál és a kiskocsmákból igen szépen tetovált legények bukkannak elő. A dolgon még az sem szépít, hogy a bukmékerek helyre kis üzletben nyomják az ipart és tévén lehet követni az eseményeket és a kocsma sem hajaz a mi kőbányánk színvonalára. Az emberi szellem színvonala annál inkább mutat párhuzamot. Gyorsan megveszem hát a jegyemet a Thameslinken és visszaviharzok a St. Paul’s katedrális irányába a Grays Inn road-on. Az átalakulás nagyban hasonlít a budapesti Keleti pályaudvar és a Ferenciek tere között haladó Rákóci útra. Félúton már olyan az érzésem, mint ha a Nagykörúton lennék, s mire beérek a Holborn street-re már a Ferenciek terén vagyok. Az emberi arcok és öltözetek közben teljesen kicserélődtek. Lepukkantságnak nyoma sincs, ellenben mindenkin legalább 1000 fontnyi öltözet virít és nagyon bankárnak akarnak látszani vagy azok. A katedrális melletti kisutcában a legtipikusabb angol magatartással találkozom délután kettőkor: kocsmáznak a kishivatalnokok! Nők, férfiak vegyesen vedelik a sört löncsidőben kint az utcán, mert a kocsmában már nincs hely, vagy odakünn jobban esik a berúgás. Aztán vissza a munkahelyre, hogy aztán műszak végén ott folytassák, ahol abbahagyták. Sietni kell, mivel este 11-kor a kocsmák bezárnak, de legalábbis nem adnak egy korty piát sem! Tehát akinél a józanság kiábrándító állapot, az kapkodva nyeli a realitás elleni óvszert. Nálam ez most nem szempont, mert észnél akarok lenni, amikor bemegyek a katedrálisba szájtátani. Erre minden okom megvan, részint a belépő miatt – 8 font -, részint a méretek és látvány miatt. Sajnos csak rohanni maradt időm, így futtában próbálom beinni a látnivalót, a csillogó mozaikokból kirakott képeket és a szabadkőműves jelképekkel gazdagon díszített oltárt, mely mögött héber feliratú tábla és Dávid csillag díszeleg. Nem egy tipikus keresztény jelképrendszer, annyi szent, bár ehhez már hozzászoktam Máltán. De most már sietnem kell, hogy ne a cimborám barátnője cipelje haza a csomagomat, ami igencsak súlyos. A rohanás végén esővel lep meg London, mégpedig az itt természetesnek ható vízszintes változatával. Az esernyőnek semmi értelme, hacsak nem oldalra tartom a szél irányába. Bőrig ázva érkezünk a metróhoz, majd röpke tíz perces cuppogós séta után végre lehuppanok egy lakásban. A vendéglátás részleteivel most nem untatnék senkit, maradjunk annyiban, hogy nem véletlen a cimborám. Aztán egy esti kocsmázásra is kedvet szorítunk, hogy megismerkedjek a helyi szokásokkal. Ezt nem kellett volna… A csehó tipikus angol pub, joviális hangulatú és egy bájos hölgy igyekszik jókedvet varázsolni a törzsközönséget is bevonva, teletorokból, csutkára tekert hangerőn. A dobhártyarepesztést a cimborám sör választása toldja meg, ugyanis szükségét érzi, hogy megismerkedjek a helyi italfogyasztási szokásokkal és ízléssel. Ennek örömére kikért nekem egy pint Extra Smooth-t(2,3 font), amit arrafelé kedvelnek. Kevés aljasabb lépése volt eddig életében irányomban. Ez ugyan nem ale, mert van benne buborék és hideg, de ha már ittak rettenetes folyadékot életükben, akkor azt szorozzák fel ötször és megkapják ezt a szörnyűséget. Aki tudja, hogy milyen a guggolós bor, az érti, mire gondolok. A menekülési vágyamat erősítette, hogy a hölgy még tovább tekerte a potmétert a hangerő végtelenje irányába, amitől a lelkemet is kiordítottam, hogy beszélgetni tudjak. A vendégmarasztalásnak végül a kocsma illemhelye tette be a kaput, ugyanis a színvonala nem igazodott a nevéhez és inkább hajazott egy külvárosi becsületvesztő pöcegödréhez úgy kinézetben, mint szagban. Miután sietve távoztunk még befutottunk egy török étkezdébe, ahol autentikus angol étket ettünk, azaz hamburgert(2,1 font) és falafelt(3 font), de ez arrafelé este fél tizenegykor királyi ellátásnak minősül, mivel az éttermekben már nem kapni semmit. Másnap szerencsére nem fogadott másnap, aminek felettébb örvendtem. Gyorsan lerohantunk bevásárolni a közértbe. Két mangó, fejenként 65 cent, paradicsom kilója 1,95-ért) sajt (cheddar, 40 deka 2,45) zöldcitrom lekvár (2,6 font), meg rengeteg egyéb finomság, amiknek az árára már nem emlékszem, mindenesetre fizettünk vagy 28 fontot. Gazdag reggeli otthon, aztán indulás a Camdenre! Illetve előtte még belibbentünk egy kis ruhaboltba, így fél óra alatt költöttem 6,5 fontot egy pólóra meg egy sortra. Vicces árak, otthon nem úsztam volna meg 8500 alatt. Szóval a kaja másfélszer drágább, a ruha negyedáron. Ha ezt én értem… Mindehhez társul, hogy a cimborám a párjával egy kis szobát bérel konyhával és egy szép kis fürdőszobával 820 fontért egy hónapra! Szóval tilos átszámolni, mert akkor kiderülne, hogy itthon ebből egy belvárosi kétszáz négyzetméteres elit ingatlant bérelhetne. A Camdenre Little Venice-ből a kanálison hajón utazunk(fejenként 5,5 font). Előtte behörpölünk egy kávét s közben ismét megtapasztaljuk a londoni időjárást. Napsütésben érkeztünk így kiültünk a teraszra. Rendeltünk, majd a poharakkal lehuppantunk a székre, de a második kortynál már rohantunk be a hajóba, mert elkezdett zuhogni, mintha dézsából öntenék és hideg volt. Aztán hat perc múlva már sütött a nap, ingujjra kellett vetkőzni és indultunk a másik hajóval a Camdenre. Az egész olyan, mint egy török bazár London közepén. Teljes multikulti és giccsparádé, autentikus és műgagyi, üveggyöngy és kelim, szőttesek és vesztesek, marokkói tadzsin és tandori csirke, egyedi műalkotások és használtruha-kereskedés, barokk tükör és japán minimál design ágy, műselyem és lenvászon, Nike cipő és török bőrárú… Na, itt követtem el a hibát. Illetve végülis megérte. A sztori lányege az, hogy soha az életben nem akartam bőrdzsekit venni, mert nem az esetem. Néha ugyan kacérkodtam vele, de igazából nem hiányozhatott olyan nagyon, mert sosem vettem egyet sem, pedig lehetett volna. Ehhez képest most felpróbáltunk a cimborámmal két majdnem ugyanolyan dzsekit és mint két világmarhájáról, lerítt rólunk, hogy bár jól áll, de legfeljebb heccből vennénk meg, különben kell a fenének. Pláne nem ötven fontért darabját. Aztán valahogy mégis elkezdtünk alkudni a poén kedvéért és aztán már csak azon vettük észre magunkat, hogy rajtunk virít egy-egy negyven fontért megvett dzseki és kegyetlenül röhögnünk a magunkon, hogy minek vettük meg. Pontosabban istenigazából a cimborám barátnője nem kapott levegőt a röhögéstől, mert olyan fejet vágtunk értetlenségünkben, hogy az számára elviselhetetlen volt. Gondoltam tromfolok és kijelentettem, hogy ezt a traumát már nem lehet kibírni, inkább vigyük vissza a töröknek a dzsekit és kérjünk vissza 65 fontot, mert még mindig jobb bukni tizenötöt, mint ezt a kiröhögött állapotot elviselni. Ettől kezdve végigröhögtük az egész napot, úgyhogy bőven megérte a negyven fontot az üzlet, mert ennyi pénzért ilyen jót még a büdös életben nem nevettem. Mindennek tetejébe még jól el is tévedtünk, mert rossz irányba szálltunk fel a buszra és ezen még az a kis öröm sem javított, hogy nem kellett fizetnünk a buszon, mert a sofőr nem tudott visszaadni a húszfontosból. Az esti kocsmázást már egy másik helyen folytattuk, mert az ordibálósból elegem volt egyszer s mindenkorra, igaz abban az elitebb csehóban már 8.2 fontot fizettünk azért, amit az ordibálósban 6,5-ért mértek hármunknak. Azonban a csend megérte, amit aztán mi törtünk meg, mert egy istenit vitáztunk, amit otthon még folytattunk hajnali fél háromig. Így a vasárnap délelőtti múzeumlátogatást délre toltuk, mert kicsit romosan ébredtünk. Előtte még egy gyors shoppingolás, 31 fontért hét póló, egy kordvászon dzseki, gatyák, zoknik, aztán irány a British múzeum. A belépés ingyenes, bár épp egy 3D-s produkciót kínálnak, ahol egy múmiát mutatnak be térben, ahogy lebontják róla a gyolcsot, bemutatva ezzel a balzsamozás módszerét és fokozatait. Érdekesnek tűnik, de már hasonló témájú filmet pont harmincat láttam és most annyira nem vonzott 6 fontért, hogy ugyanazt megnézzem még egyszer. A legédesebb, hogy a bejáratnál egy magyar kislány ajánlotta a dolgot, megjegyezve, hogy amúgy nem ér három fontot sem. Meggyőzött. Aztán jól végigrohantunk a termeken és rájöttem, hogy ezt nem szabad így csinálni. London túl sűrű ahhoz, hogy egy három napos túrába bele lehessen zsúfolni. A hiányérzet, hogy még mi minden marad ki, amit nagyon szeretnék megnézni idegessé, türelmetlenné tett és így már nem tudtam élvezni az egészet, benne a British múzeummal egyetemben. Amíg ez nem futott végig az agyamon, addig élveztem az egészet, de az utolsó napon, itt belém villámlott a felismerés, hogy mi mindenről maradtam le és elment a kedvem az egésztől. Így aztán inkább bemászkáltuk London turisták által is kedvelt utcáit, vettünk a China town-ban kínai sütit, amitől a cimborám párja kis híján rosszul lett és nekem is kivégezte a gyomromat, lesétáltunk a Westminster apátságig és átkozódtunk, hogy nem jöttünk fél órával korábban, mert akkor be lehetett volna lógni a misére, mert amúgy vasárnap turisták elől zárva. Ehhez képest a mise végén, amikor odaértünk szinte kizárólag turisták jöttek ki a kapun: kínaiak, japánok, svédek, hinduk, törökök, vagyis egyik sem tipikus angalikán. Úgy tűnik a ravasz turista prototípusa ma már nem magyar privilégium… Este még kocsmáztunk egy kicsinyt, megvettük a reptérre induló vonatjegyet (10,5 font) és befejeződött számomra Londoni hétvégém. Összességében élveztem, de mindenkinek azt ajánlom, hogy előre megtervezett céllal és aránylag jól kiszámolt útitervvel induljon el, ha csak egy rövid hétvégére ruccanna ki Londonba. És kalkuláljon vele, hogy bár nem olcsó, de mindenképpen emlékezetes lesz minden itt töltött nap.