A perverzió démona
E. A. POE
[részlet]
Nincs ember például, akit ne gyötört volna valamikor nagy, komoly kívánság: körülményeskedéssel kínozni azt, akivel beszél.
Van egy hajlandóság, melynek a frenológusok, mikor a képességeket és impulzusokat, az emberi lélek e primum mobiléit fejtegették, elmulasztották kijelölni helyét; s amelyet nem vettek figyelembe a moralisták sem, kik amazokat megelőzték -- pedig kétségtelenül létezik, mint gyökeres, primitív, semmi másra vissz nem vezethető érzés. Az ész merő gőgjében elfeledkeztünk róla mindannyian. Eltűrtük, hogy elillanjon tudatunk elől, pusztán a meggyőződés, a hit hiánya miatt -- mert sem kinyilatkoztatásunk nem volt, amiben higgyünk, sem pedig kabalánk. Még gondolata sem villant föl agyunkban soha, egyszerűen, mert fölöslegesnek találtuk volna. Nem láttuk szükségét ennek az impulzusnak, ennek a hajlamnak. Nem tudtuk volna fölfogni szerepét. Nem tudtuk megérteni, azaz nem tudtuk volna megérteni, ha ugyan e primum mobile fogalma elénkbe is tolult volna valaha: nem értettük volna, miben járulhat hozzá az emberiség céljaihoz, időlegesen vagy örök értelemben.
(...)
Ennek ösztönzésére cselekszünk gyakran érthető célok nélkül; vagy ha ezt ellentmondásnak értené valaki, annyiban módosíthatjuk tételünket, hogy ennek ösztönzésére oly okból cselekszünk, amelyből nem kellene. Elméletileg semmiféle ok nem lehet oktalanabb; de a valóságban nincsen erősebb ok, mint az oktalan. Bizonyos szellemekre nézve, bizonyos körülmények között, teljességgel ellenállhatatlan. Nem vagyok jobban meggyőződve arról, hogy lélegzem, mint arról, hogy gyakran éppen egy cselekedet téves vagy hibás voltának bizonyossága a leküzdhetetlen erő, amely ráhajt, és egyedül hajt rá, elkövetésére. S ez a mindent elhallgató tendencia: rosszat tenni a rossz kedvéért, nem tűr analízist vagy végsőbb elemekre való szétbontást.
(...)
Az impulzus óhajjá nő, az óhaj kívánsággá, a kívánság ellenőrizhetetlen vágyakozássá, s a vágyakozás (a beszélő nagy sajnálatára és gyötrődésére, és minden fenyegető következmény dacára) cselekedetté válik.
Valami feladat van előttünk, amit sietve kell elvégezni. Tudjuk, hogy romlást hozhat reánk a halasztás. Életünk legfontosabb válsága hív, trombitahangon, közvetlen energiára s cselekvésre. Égünk, emésztődünk a vágytól belefogni a munkába, melynek dicsőséges eredményét szinte előlegezve izzik már egész lelkünk. El kell, el muszáj kezdeni még ma, és mégis elhalasztjuk holnapra; s miért? Nincs felelet erre, csak épp hogy érzésünk megfordul és perverz -- ezt a szót most még az elvre való utalás nélkül használva. Eljön a holnap, s vele még aggodalmasabb türelmetlenség kötelességünket teljesíteni; de éppen ez aggodalmasság növekedésével együtt, valami névtelen s valósággal félelmes, mert kikutathatatlan vágy a halasztásra. Ez a vágy erősbödik az órák röptével. Közeleg a cselekvés utolsó órája. Reszket egész valónk az erőszakos csata hatalmától, mely bensőnkben folyik -- a határozott harcol ott a határozatlannal, a szubsztancia az árnnyal. De, ha idáig fejlődött a harc, az árny fog győzni -- hiába küzdünk. Üt az az óra -- reményeink halálharangja ez. De kakasszó egyúttal a szellem számára, mely oly sokáig lenyűgözött. Elszáll, eltűnik, szabadok vagyunk. Régi energiánk visszatér. Akarunk már dolgozni, akarunk. De jaj, késő ez már!
Nincs szenvedély oly démoni módon türelmetlen, mint azé, aki egy szakadék partján borzadva kéjeleg a zuhanás gondolatában. Kísérletet tenni csak egy pillanatra is a gondolkodásra annyi, mint elveszni kikerülhetetlen; mert a gondolkodás csak arra sürgethet, hogy vissza kell tartani magunkat; és, mondom, éppen ezért nem tudjuk magunkat visszatartani. Ha nincs baráti kéz, hogy megakadályozzon, vagy ha nem sikerül valami hirtelen és utolsó kísérlet visszarántani magunkat s hátat fordítani a mélységnek: ledobjuk magunkat, és összezúzódunk.
Akárhogy vizsgáljuk ezeket és a hasonló cselekedeteket, azt találjuk, hogy egyedül csak s kizárólagosan a perverzió szelleméből származnak. Csupán azért követjük el őket, mert érezzük, hogy nem kellene. Ezentúl vagy emögött nincs semmi érthető princípium; s valóban az ősellenség egyenes ösztönzésének hihetnők ezt a perverzitást, ha nem tudnók, hogy alkalomadtán ugyanez szolgálatára lehet a jó űgynek is.
Azért kellett ennyit elmondanom, hogy bizonyos mértékben megfelelhessek az önök kérdésére -- hogy megmagyarázhassak önöknek valamit, ami legalább halvány árnyéka egy oknak, hogy miért viselem én ezeket a bilincseket, s miért lakom ezt a börtöncellát. Ha nem kerítettem volna ily nagy feneket a dolognak, önök vagy egészen félreértették volna, vagy a tömeggel együtt azt hitték volna, hogy őrült vagyok. Ezek után azonban könnyen megérthetik, hogy egy vagyok a perverzió démonának számtalan áldozata közül.
Lehetetlen bármely cselekedetet tökéletesebb megfontolással cselekedni, mint én cselekedtem. Heteken, hónapokon át fontolgattam a gyilkosság eszközeit. Ezer jó tervet vetettem el, mivel végrehajtásuk a felfedezés egyetlen kis chance-át tartalmazta. Végre valami francia memoárt olvasva, egy majdnem végzetes betegségről szóló leírást találtam, melyet Madame Pilau egy véletlenségből megmérgezett gyertya révén kapott. Az ötlet azonnal megragadta képzeletemet. Tudtam, hogy áldozatom az ágyba szokott olvasni. Azt is tudtam, hogy szobája szűk és rosszul szellőztetett. De mi szükség fárasztanom önöket az ide nem tartozó részletekkel? Mi szükség leírnom a könnyű mesterkedést, ahogyan hálószobája gyertyatartójába az övé helyett saját készítményű viaszgyertyát dugtam? A következő reggel holtan találták ágyában, s a halottkém véleménye úgy hangzott: „meglátogatta az Úristen.”
-- Halál az Isten látogatásából.
Vagyonát örököltem: jól ment a dolgom éveken át. Eszembe se jutott soha, hogy felfedezhetnek. A végzetes gyertya maradékait magam gondosan megsemmisítettem. Árnyát sem hagytam semmiféle nyomnak, amiből rám lehetne bizonyítani, vagy akárcsak gyanítani bűnömet. El sem tudnák gondolni, micsoda gazdag érzése az elégtételnek ébredt keblemben, valahányszor abszolút biztonságomra gondoltam. Hosszú, hosszú idők óta hozzászoktam, hogy tobzódjam ebben az érzésben. Sokkal több igazi élvezetet szerzett ez nekem, mint minden pusztán világi előny, mely bűnömből származott. De eljött végre egy kor, melytől kezdve ez a kéjes érzés, alig észrevehető fokozatokban, kísértővé vált s nyugtalanító gondolattá. Nyugtalanított, mert kísértett. Alig tudtam egy pillanatra szabadulni tőle. Egészen megszokott dolog, hogy valamely közönséges dalocska, jelentéktelen dalmű-töredék gyötör így, fülünkbe vagy lelkünkbe csengve. S nem kevésbé gyötrő lesz az érzés, ha a dal magában jó vagy a dalmű-ária értékes. Így kaptam rajta én is végre magamat minduntalan, hogy biztonságomon tépelődöm, és halk hangon ismételgetem ezt a mondatot:
-- Biztonságban vagyok.
Egy nap mialatt az utcákon bolyongtam, azon vettem észre magam, hogy félhangon mormolom a megszokott szótagokat.
Egy gőgrohamban így alakítottam őket:
-- Biztonságban vagyok, biztonságban, igen, nem leszek bolond nyílt vallomást tenni!
Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, mikor fagyos hideget éreztem szívemig lopózni. Volt némi tapasztalatom ezekben a perverzió-rohamokban (melyeknek természetét az imént megmagyarázni igyekeztem), és jól emlékeztem, hogy soha, egyetlenegyszer sem álltam ellen sikeresen a támadásuknak; és most a saját véletlen önszuggesztióm, hogy esetleg elég bolond lehetnék megvallani a gyilkosságot, melyben bűnös voltam, úgy állott elibém, mintha annak a szelleme volna, akit megöltem -- és meginvitált a halálra.
Először erőfeszítést tettem, hogy lerázzam a lélek e lidércnyomását. Erélyesen jártam, gyorsabban, mindig gyorsabban, végre már futottam. Őrjítő vágyat éreztem hangosan kiáltani. Minden következő gondolathullám új félelemmel borított el, mert jaj! megértettem, nagyon megértettem, hogy gondolkozni az én helyzetemben annyi, mint elveszni. Még egyszer gyorsítottam lépteimet. Mint egy bolond ugrottam keresztül népes átjárókon. Végre a tömeg vészjelt adott, és üldözni kezdett. Csak akkor éreztem végzetem beteljesedését. Ha ki tudtam volna tépni a nyelvemet, megtettem volna, de egy durva hang hangzott a fülembe, egy durvább marok vállamon ragadott. Megfordultam -- lélegzetért küzdtem. Egy pillanatig a megfúlás minden kínját éreztem; vak lettem és süket és szédülő; aztán, gondolom, valami láthatatlan ellenség csapott széles tenyerével háton. A rég bebörtönzött titok kirobbant lelkemből.
í
Azt mondják, tagoltan beszéltem, de feltűnő nyomatékkal és szenvedélyesen hadarva, mintha attól félnék, hogy megszakítanak, mielőtt befejezném a rövid, de pregnáns mondatokat, melyek kiszolgáltattak a hóhérnak és a pokolnak.
Mikor elmondtam mindent, ami a legteljesebb bírói bizonyossághoz kellett, ájultan estem a földre.
De miért beszéljek többet? Ma ezeket a láncokat hordom, és itt vagyok. Holnap bilincstelen leszek -- de hol?
(Fordította: Babits Mihály)
[2003. nov. 29.]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
