Még létezünk!

Küzdelemre termett

bátor erős népünk,

szilaj lovak hátán

új mezőkre léptünk,

hol férges lelkű

gyülevész hadakon

átgázolt seregünk,

s nem akadt hatalom,

mely üvöltésünk hallván

ne reszketett volna;

égiekhez fohászkodva

fetrengett a porba

minden keresztény.

Csúszómászó vonaglásuk

összefogást szült,

ősapáink vállára

súlyos hám feszült.

Népbutítás, paktumok;

az erkölcs itt elveszett,

s etnikai kavalkád

csapolta meg véredet

szeretett hazánk.

Mindig volt ki elárult

és kínodon nevetett,

de nem fiad volt egyik sem,

az csak fattyú lehetett!

Mert ki döfne tőrt

az anyai méhbe,

mely táplálta nevelte,

óvta, s remélte

hogy fia naggyá válik!

Érkeztek újak,

hasonlók és mások,

fejünkre vetettek

megannyi rút átkot.

Fegyverekkel rohantak

a felfeszített testnek,

majd bársonyos kézzel

kohóba terelgetnek,

hol az ékes nemesfémből

síneket öntenek,

amin a tőke mozdonya

ismét továbbmehet.

 Új gyarmatnak kellünk

nem pedig társnak,

ősi kultúránknak

mély gödröt ásnak.

A kiosztott szerep,

mit népünknek szánnak;

pucéran gyűjteni

idegen kaptárnak.

Talán a parázs

még lángra lobban

és az összes szív

egy ügyért dobban,

hisz élnek magyarok

magyarhonban.

2004.

Következő ->