Ha nem olvastad a HP6-ot, ne olvasd el (ezt a történetet, a HP6-ot nyugodtan...), ha nem akarod megtudni, hogy Nymphadora Tonks kivel jön össze! Ha mégis elolvasod, magadra vess! :)))))

 I. Az új tanár

Tonks már a hatodik évét kezdte a Roxfortban, de ez alkalommal is ugyanolyan izgatott volt, mint minden évben. Hiszen újra láthatta a legjobb barátnőjét, Veronica Taylort, és legjobb barátját, Bill Weasleyt.

A kilenc és háromnegyedik vágányra mindhárman maguk mentek, és a vonaton találkoztak. Bill csak később csatlakozott hozzájuk, mert ő a prefektusokkal kellett hogy legyen az elején. Miután megérkezett, azt találgatták, hogy vajon milyen lesz az új tanárjuk, mivel a sötét varázslatok kivédése tanáruk nyugdíjba ment.

- Fogadjunk, hogy olyan lesz, mint Piton! Amilyen pechünk van… – mondta Vera.

- Remélem az SVK tanár jobb lesz. – jegyezte meg Tonks, hiszen neki ez volt a kedvenc tantárgya és remélte, hogy a kedvencét jó tanár tanítja majd.

- Én is jobban szeretném… - mondta Bill.

- Persze, én is szeretném, de sosincs az, amit ÉN szeretnék… Hátha most, amikor azt mondom, hogy nem lesz jó, mégis jó lesz… - mondta Vera. – Hiszen úgysincs soha igazam! Tényleg, Tonks, most hogyhogy kék a hajad?

- Miért, nem áll jól? Hát, csak tegnap próbálkoztam, mert uncsi volt már a zöld.

- De, tök jó! Nekem mondjuk a zöld is tetszett… -mondta Vera.

- Nézzétek ki van ott! Vagyis kik vannak ott! – szólt közbe Bill.

- Az ott nem David? Kézen fogva Jessicával? – csodálkozott Tonks. Ezek ketten nem…

- Dede! – mondta Bill. – Ezek szerint járnak? Hú! Az én volt barátnőm a te volt barátoddal? Nem furi?

- Á, két pancser! Nem is értem, hogy jöhettem vele össze…

- Na jó, akkor még nem ezt mondtad! – szólt közbe Vera – Akkor még ő vo…

- Hagyd már! Annyira nem érdekel! Akkor még nem tudtam, hogy ilyen loser.

- Pedig én mindig mondtam neked! De te bezzeg mindig lehurrogtál!

- Jaj, Vera, megint jön az énelőremegmondtam-szöveg?

- Hát, igen, mert én tényleg megmondtam előre… Na, mindegy. Véglis pont így volt velem meg Jackel is. Mindig is mondtad, hogy nem engem szeret. De én nem vettem észre. Úgy látszik, a szerelem elvakított mindannyiunkat! – mondta Vera.

Az egész utat végigbeszélgették, majd amikor megérkeztek a Roxfortba, rögtön meghallották Hagrid hangját.

- Elsősök, ide hozzám, ide hozzám! Sziasztok srácok! – köszönt nekik.

- Szia Hagrid! – köszöntek vissza.

- Majd gyertek át hozzám valamikor a héten! Régen beszélgettünk már!

- Persze, átmegyünk! – ígérték neki.

A felsőbbévesek beszálltak a fiákerekbe, amikkel minden évben a Roxfortba mentek. Mikor megérkeztek, a három jó barát belépett a nagyterem ajtaján, leültek a helyükre, és vártak.

Amikor Dumbledore felállt, mindenki elcsöndesedett.

- Köszöntök mindenkit! Boldog új tanévet kívánok! El kell mondanom nektek néhány dolgot, mielőtt hozzáfogunk a lakomához. A legfontosabb: tantestületünk idén új taggal bővült. Bemutatom nektek Remus Lupin professzort, az új sötét varázslatok kivédése tanárt…

A diákok többsége tapsolt, mert mindenkinek szimpatikus volt az új tanár: a harmincas évei elején járhatott, és bár az öltözéke elég szakadt, Tonksnak is szimpatikus volt, de nem mindenki vélekedett így…

Tonks ránézett bájitaltan tanárára, aki mérhetetlen gyűlölettel - vagy haraggal, Tonks nem tudta eldönteni – nézett az új tanárra. Tonks nem tudta, hogy mi miatt gyűlölte ennyire Piton Lupint, de arra gondolt, hogy ha Piton nem szereti, akkor csak jó ember lehet…

- Ennyit a kötelező mondandókról – folytatta Dumbledore – És most, kezdődjék a lakoma!

Az asztalok hirtelen megterítődtek, és Tonks észrevette, hogy farkaséhes. Minden diák hozzáfogott az evéshez. Tonks evés közben Pitont figyelte, aki még mindig elég furcsán méregette az új sötét varázslatok kivédése tanárt. Aztán Tonks Lupinra nézett, aki visszanézett rá. Tonks meglepődött, de rámosolygott új tanárára…

Mikor a lakomának vége lett, Tonks, Vera és Bill csatlakoztak griffendéles társaikhoz, felmentek a griffendél toronyba, Tonks és Vera a saját hálótermükbe, és Bill is az övébe.

II. Az első óra

Másnap Tonksék megkapták az órarendjüket. Tonks örült, mivel már nem kellett többé jóslástant tanulnia. Azok a tantárgyak, amiket tovább akart tanulni, a sötét varázslatok kivédése, a bűbájtan, a bájitaltan és az átváltoztatástan. Hiszen Tonks aurornak készült, amihez pont ezek a tantárgyak kellettek. Tavaly Vera, Bill és ő rengeteget készültek a bájitaltan vizsgájukra, mivel tudták, hogy kiválót kell szerezniük, hogy tovább tanulhassák a tárgyat. Nagy nehezen össze is hozták azt a Kiválót.

Látta, hogy sötét varázslatok kivédése rögtön aznap lesz, amit már nagyon várt.

- Bájitaltan csak pénteken lesz. – mondta Tonks a barátainak. – Addig van pár szabad napunk.

Elindultak az első sötét varázslatok kivédése órájukra. Mikor beértek a terembe, Tonks, Veronica és Bill előhalászták a könyvüket, pennát, pergament és elkezdtek beszélgetni. Nem is kellett sokat várniuk, megérkezett a professzor. Most sokkal sápadtabbnak tűnt, mint a tanévkezdő vacsorán.

- Sziasztok! Elrakhatjátok a könyveiteket, azokra most nem lesz szükségünk. A mai órán szeretnélek titeket jobban megismerni, ezért szeretném, ha mindenki mondana magáról néhány szót. Azután kérdezhettek tőlem, én válaszolok. Ki szeretné kezdeni?

Mivel nem jelentkezett senki, Tonks úgy gondolta, abból talán nem lehet baj, ha mond magáról néhány szót, ezért feltette a kezét.

- Á, Nymphadora! Annyit már tudunk, hogy ő a legbá…

- Tonks! – szakította félbe a tanárt. Közben arra gondolt, vajon mit akarhatott mondani a tanár. Hogy ő a legbátrabb? Hiszen azt sem tudta, miért jelentkezik. Bátor? Akkor miért szorongott? Miért érezte úgy, mintha legalábbis egy hatalmas elefánt lenne a gyomrában?

- Tessék? – kérdezte Lupin.

- Jobban szeretem, ha így hívnak. Nem szeretem a Nymphadorát…

- Jól van, akkor Tonks, mondanál magadról valamit?

- Persze, tanár úr! Szóval, én metamorfmágus vagyok, és…

- Hm, metamorfmágus? – kérdezte Lupin. –mutatnál nekünk valamit?

- Persze! – mondta Tonks, behunyta a szemét, összeráncolta a szemöldökét, és hirtelen mintha egy másik ember állt volna ott. A haja most fekete lett, és piros csíkok voltak benne. A hossza is megváltozott. Ez a haj még talán jobban állt neki, mint az előző.

- Gyönyörű! Nagyon szépen csináltad! – dicsérte meg a tanár.

- Köszönöm, Lupin professzor. – mondta Tonks és érezte, hogy a dicséretbe belepirult. Azt maga sem tudta, hogy miért.

- Na jó, ki szeretne a következő lenni? – kérdezte Lupin.

Ez alkalommal szinte az összes kéz a levegőbe repült, Tonks látta, hogy társai felbátorodtak. Ennek nagyon örült, de a kérdés még mindig ott motoszkált a fejében: Miért érezte ezt a különös szorongást, amikor csak egy egyszerű dolgot kértek tőle, amit teljesített is. Akkor miért? Miért?
- Olyan különös ez az egész. Más órákon ilyen soha nem fordult elő velem. Talán az új tanár miatt? Vagy mi miatt? – kérdezgette saját magát Tonks. – Nem értem. Nem értem, mi van velem!

Szinte egész órán gondolkodott, de nem jutott semmire. Nem is figyelt a többiek bemutatkozására, nem tudott koncentrálni. Miután az utolsó ember is bemutatkozott, lehetett kérdezni. A többiek kérdeztek mindenfélét, de Tonks csak gondolkodott. Eszébe jutottak kérdések, de mindet elvetette. Inkább nem kérdezett. Csak ült ott némán, nem tudta mi ütött belé. Csak nézte a tanárt és gondolkodott. - Vajon mi történt vele? Miért ilyen sápadt? Talán beteg.

Tonks addig gondolkodott, míg vége nem lett az órának.

Mikor kiléptek a teremből, mindenki csak dicsérte Lupin professzort.

- Ez az óra nagyon jó volt! Remélem tanítani is jól tanít, mert nagyon szimpi! – mondta Vera.

- Persze, tuti jó tanár, nagyon jó! – jegyezte meg Bill. – Hát te mit gondolsz, Tonks?

- Ja, igen, persze, persze! – mondta Tonks. – tényleg nagyon rendes.

III. Hagrid fecseg…

Az egész hét olyan gyorsan telt el, hogy szinte észre sem vették, hogy már péntek van. Mikor beértek bájitaltanra, Piton már ott volt a teremben. Ez az órájuk a mardekárosokkal volt együtt. Felírt a táblára egy nagyon nehéz receptet, és azt mondta, hogy készítsék el fél óra alatt. Tonks ránézett a receptre, és elkezdte a főzet elkészítését.

- Jézusom! – súgta oda Billnek. – Mit vár ez tőlünk? És mindezt fél óra alatt?

- Persze, ez lehetetlen! Fél óra alatt? – válaszolta Bill.

Már eltelt legalább tizenöt perc, amikor Vera megkérdezte tőle, hogy mi van a táblára írva, mert a szeme már előző nap óta be volt gyulladva, és nem látta a betűket.

- Tíz pont a griffendéltől! – szólt közbe a tanár. – talán majd Tonks kisasszony megtanulja, hogy az én óráimon nem beszélget…

- De tanár úr, csak megmondtam neki, hogy mi van a táblára írva, mert a sze…

- Nem érdekelnek a kifogásai! És levonok még tíz pontot a szemtelenségéért.

Tonks vissza akart szólni, de Veronica leintette, így magában dühöngött tovább.

Mikor vége lett az órának, Tonks, Bill és Veronica kimentek a teremből. Az összes griffendéles dühöngött.

- Ez hihetetlen! Piton semmit nem változott! Még mindig ugyanolyan igazságtalan velünk… Láttátok, hogy a mardekárosokkal bezzeg milyen rendes volt… - ilyen és ehhez hasonló mondatok hangoztak el a griffendélesek szájából.

- Igazatok volt! – mondta Vera Tonksnak és Billnek – az SVK tanár sokkal jobb fej! Azért levonni húsz pontot, mert meg mertünk szólalni!

- Hát, igen, ehhez képest mindenki rendes… - jegyezte meg Bill. – De nyugi, már csak két évet kell kibírnunk vele, és annyi.

- Hát, igen még ez az év, meg a következő… - mondta Vera – aztán elmegyünk, és
remélhetőleg sosem látjuk többet…

- Remélhetőleg… - szólalt meg végre Tonks.


Mikor felértek a griffendél klubhelységébe, Bill megszólalt:

- Ma el kéne mennünk Hagridhoz, nem?

- De, de, igazad van! – mondta Tonks. – Hisz megígértük neki! Akár mehetnénk is!

- Jó, gyerünk! – mondta Vera, és elindultak Hagridoz…

Mikor odaértek a házához, bekopogtattak. Egy kiskutya ugatását hallották bentről.

- Ez meg mi? Hagridnak kutyája van? – kérdezte Bill, de amikor Hagrid ajtót nyitott, a bent lévő látvány rögtön megadta a választ: az egész házban (mármint abban az egy szobában, ami benne van), akkora volt a felfordulás, mint még soha. Látszott, hogy az új jövevénynek elég nagy a mozgásigénye…

- Júj, Hagrid! Kiskutyád van? Milyen cuki! – kiáltott fel Vera.

- Hát, igen, aranyos. Agyar a neve. – mondta Hagrid.

Agyar, aki a nevével ellentétben nagyon szelíd volt, rögtön ráugrált Tonksra, akit ez cseppet sem zavart. Nagyon arinak találta a kutyát, aki megnyalta az arcát.

- Hagrid, honnan van? – kérdezte Bill. – mármint a kutya.

- Nyugi, nyugi, egy muglitól vettem, úgyhogy biztos nincsenek furcsa képességei… De az ugrálásról le kéne szoktatni, mer ha megnő, nagyon nagy lesz, és ha rátok ugrál… Amúgy veletek mi van?

- Az SVK tanár nagyon jó! Mondjuk még nem tanultunk, de mindegy! – fogott bele Vera.

- Persze, én biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz. – mondta Hagrid.

- Honnan vagy benne ilyen biztos? – kérdezte Bill.

- Hát, ismertem, még a roxfortos éveiből…

- És, milyen volt? – kérdezte Tonks.

- Hát, emlékszem, három jó barátja volt, a kis Sirius… - itt elhallgatott Hagrid, mert eszébe jutott, hogy Sirius most az Azkabanban van, és az is eszébe jutott, hogy miért.

- Sirius? Az anyukám unokabátyja? – kérdezte Tonks, bár benne is rossz emlékeket keltett a név. Már hozzászokott, hogy rengeteg családtagja halálfaló volt. Az anyukája azt mesélte neki, hogy egészen a mészárlásig Siriusról azt hitték, hogy jó ember. Tonks is emlékezett még egy kicsit „Sirius bácsira” a gyerekkorából, és nem volt benne biztos, hogy Sirius tényleg gonosz, de hát az a sok mugli meghalt, meg minden… Nem volt más magyarázat.

- Igen, ő. – folytatta Hagrid. - Ott volt még James Potter, és Peter Pettigrew.

- James Potter? A kis Harry apja? – kérdezte megint Tonks.

- Igen, ő. Peter pedig az, akit Sirius megölt a muglikkal együtt.

- Jézusom, akiből csak egy ujj maradt? – kérdezte Vera.

- Igen, na szóval, Lupin volt négyük közül az, akinek kordában kellett tartania Jamest és Siriust, akik minden kalandban benne voltak.

- Tehát ő volt a felelősségteljes személy a csoportban?

- Igen, igen, ez a szó jellemzi Lupint. Felelősségteljes. Dumbledore jól járt, hogy megengedte neki, hogy ide jár… - kezdte Hagrid, de a szája elé kapta a kezét. – Nem mondtam semmit!

- De igen! Azt mondtad, hogy Dumledore megengedte neki, hogy ide járjon! De nem értem! Miért ne engedte volna?

- Ne kérdezősködjetek! Ha kiderül, annak nem lesz jó vége! Még akár az is megeshet, hogy nem taníthat titeket, ha kiderül, ho… - kezdte az óriás, de megint félbeszakította magát.

- Hogy? Mi derül ki? – kérdezte Tonks.

- Na jó, meséljetek, mi volt még, mert én úgysem mondok semmit nektek!

- Jó, szóval Piton levont húsz pontot! – dühöngött Vera. – csak, mert nem láttam az írását a táblán, Tonks pedig elmondta nekem, hogy mi van oda írva.

De Hagrid most kivételesen nem figyelt rájuk. Elgondolkodott. Eszébe jutottak azok az idők, amikor a négy jó barát még ide járt. Eszébe jutott, hogy Piton is pont abban az évben végzett, mint ők.

- Hagrid, min gondolkodsz? – kérdezte Tonks.

- Á, semmi, semmi, lényegtelen.

- Pitonról jut eszembe, Hagrid, nem tudod, hogy Piton miért utálja Lupin professzort? – kérdezte Tonks.

- Utálja? Nem hinném. Csak nem szereti. Tudjátok, Piton pont abban az időben járt ide, amikor Lupin, és sosem… - hagyta megint abba Hagrid, mert arra gondolt, hogy a gyerekeknek esetleg ezt sem szabadna tudniuk.

- Á, Piton és Lupin egy évfolyamban voltak? Akkor már értem! – mondta Tonks.

- Na jó, mostmár ideje felmennetek a kastélyba, mert már mindjárt besötétedik.

Tonks, Vera és Bill elindultak a kastélyba, de tudták, hogy az óriás csak azért küldte el őket, nehogy még több dolgot elmondjon nekik. Mielőtt elindultak, elköszöntek Agyartól is, aki hálásan körbenyalogatta az arcukat.

 IV. A furcsa álom

Aznap Tonks nagyon nehezen tudott elaludni. Egész éjjel csak gondolkodott. Azokon a dolgokon, amiket Hagrid mondott nekik. Vagyis inkább, amiket félig kimondott, de nem fejezett be… Nem tudta mire vélni, hogy Dumbledore miért ne engedte volna, hogy Lupin a Roxfortba járjon, nem tudott semmilyen elfogadható magyarázatot. Addig-addig gondolkodott, mígnem úgy döntött, hogy elnapolja a témát, és inkább elalszik.

Másnap nagyon későn ébredt (bár ez nem volt probléma, mivel hétvége volt). Miután megebédelt (a reggeliről már lemaradt…), eszébe jutott, hogy mennyi házija is van. Pitonnak egy másfél méteres esszét kellett beadni a főzetről, amit előző órán készítettek (szürkének kellett volna, hogy legyen, de Tonksé inkább lila volt, mint szürke…).

Egész délután tanultak, de a lány nem igazán tudott koncentrálni. Megint csak gondolkodott. Ebédnél látta Lupint a tanári asztalnál, és ha lehet, még sápadtabb volt, mint a múltkor. Piton viszont még mindig ugyanazzal a megvetéssel nézett rá, mint az évnyitó lakomán.

- Tonks, mi van veled? – kérdezte Bill, mert Tonks teljesen elfeledkezett arról, hogy hol van, és mit csinál. – Gondolom nem a bájitaltanon gondolkodtál el ennyire.

- Persze, nem csak… - Tonks nem tudta mit mondjon – Nem hagy nyugodni, amit Hagrid mondott. Hogy Lupinnak meg kellett engedni, hogy ide járjon… Miért ne járhatott volna ide?

- Lehet, hogy, mondjuk majdnem kvibli, nem? – szólt közbe Vera.

- Nem, szerintem más van a dologban, ezt nem kellene ennyire eltitkolni. Szerintem valami sokkal komolyabb dologról van szó.

Bill és Vera megengedték Tonksnak, hogy lemásolja az ő esszéjüket, de Tonks arra sem emlékezett, hogy leírt valamit.

Este, mikor lefeküdt aludni, már nem igazán tudott gondolkodni, rögtön álomba merült. Aznap este furcsát álmodott. Nagyon furcsát. Álmában (amit később ő sem tudott mire vélni) saját magát látta idősebb korában. Lupinnal csókolózott.

Mikor felébredt nem tudta mire vélni az álmát. – Jézusom! – mondta magának. – Nem, neked nem tetszhet a tanárod! Az nem lehet! Nem, nem! Lehet, hogy nem is te voltál… De miért álmodnám azt, hogy egy ismeretlen nő csókolózik a tanárommal? Nem, az te voltál! Rózsaszín volt a hajad, de te voltál! Úristen! Ez… Nem lehet igaz!

Tonks nem tudta, hogy mitévő legyen. Odament az ablakhoz, kinézett rajta, és látta, hogy aznap épp telihold volt. – Igen, biztos a telihold miatt álmodok mindenféle hülyeséget. – nyugtatta magát a lány, bár ő maga sem hitte el, amit mondott.

Odament a tükörhöz, belenézett, visszaemlékezett az álmára, és megállapította, hogy a rózsaszín haj egész jól állt neki. De nem akarta megváltoztatni a haját, mert az mindig csak az álmára emlékeztetné… Amit, nem tudta, hogy akar-e. Nem tudta, hogy szeretné-e, hogy ahányszor csak tükörbe néz, az jusson eszébe, hogy álmában Lupinnal csókolózott.

- Vajon mit fogok csinálni holnapután sötét varázslatok kivédésén? – kérdezte magát, mert nem tudta, hogy hogyan fog viselkedni a tanárával…

- Ugyanúgy, mint eddig. - mondta magának – Csak azért álmodtam ezt, mert egész nap azon gondolkodtam, amit Hagrid mondott. Nem, még álmomban sem szeretnék bele a tanáromba. Soha! Vagy mégis? Ha nem szeretem, akkor miért éreztem olyan furcsát az első óráján? És miért érdekel engem jobban, hogy amit Hagrid mondott, mint Billt és Verát? Vagy miért aggódok ennyire azért, hogy ilyen sápadt?

- Na jó. – döntött Tonks – Elmegyek Hagridhoz, hátha kiszedek belőle valamit.

Azzal fogta magát, kiment a klubhelységből, a kastélyból, és mikor Hagrid kunyhójához ért, bekopogott. Meghallotta Agyar ugatását, majd Hagrid ahngját:

- Ki az?

- Csak én vagyok! Tonks! Bocs, Hagrid, már aludtál?

- Mit keresel te itt ilyenkor? – kérdezte az óriás, miután kinyitotta az ajtót. – pont teliholdkor! Nem, nem aludtam, Agyar nem hagyott…

- Mi az, hogy pont teliholdkor?

- Hát… - gondolkodott Hagrid, hogy mit mondjon – Csak azér, mert ilyenkor a vadállatok az erdőben jobban látnak… Inkább gyere be! Mért jöttél?

- Hát, nem hagy nyugodni, amit tegnap mondtál.

- Mit mondtam?

- Hát, hogy Lupin professzornak meg kellett engedni, hogy itt tanulhasson. – mondta Tonks, de amikor kimondta a nevet valamiféle furcsa érzés tört rá.

- Én… Nem mondhatok semmit – mondta Hagrid -, így is túl sok mindent tudsz.

- De Hagrid, nem mondom el senkinek! Ígérem!

- Nem, nem mondom el! Különben is, vissza kell menned a kastélyba, mert ha Frics meglát… Visszakísérlek, nehogy valami bajod essen.

- Jól van. – mondta Tonks, mert beletörődött, hogy ezúttal semmit nem szed ki az óriásból…

Azzal visszamentek a kastélyba, ahol elváltak egymástól. Hagrid visszament a kunyhójához, Tonks pedig elindult a klubhelysége felé.

- Hát, most sem lettem okosabb – gondolta magában a lány.

Mikor felért a klubhelységbe, látta, hogy Bill és Vera ott várnak rá.

- Hol voltál? – kérdezte szemrehányón Vera – Halálra aggódtam magam miattad. Felébredek, a legjobb barátnőm sehol. Nem tudtam, mire gondoljak…

- Bocsássatok meg, Hagridnál voltam. Meg akartam tudni valamit, de visszaküldött a kastélyba.

- Egy cetlit igazán hagyhattál volna, hogy hol vagy, de mindegy. Legalább nincs bajod. – mondta Vera, és látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült.

Ebben a pillanatban megjelent a lépcsőn Christopher. Chris mostanában nagyon megváltozott. Tavaly mindig csak csajozott (ami nem meglepő, ő volt a leghelyesebb, legalábbis a többi lány szerint), de azalatt az egy hét alatt, amit eddig a Roxfortban töltöttek, úgy tűnt, a nyáron megváltozott. Most mintha sokkal szégyenlősebb lett volna…

- Sziasztok! – mondta – Mit csináltok itt?

Tonks nem tudta miért, de Vera nagyon furcsán kezdett viselkedni. Sőt, Tonks látta, hogy a lány teljesen elpirult.

- Csak nem bírtunk aludni! – válaszolt Bill. – Na jó, most viszont ideje visszaaludnunk, mindannyiunknak.

- Igen, jó éjszakát! – mondták a lányok, amikor Bill és Chris elindultak a fiúk hálóterme felé.

- Na jó, mi is mehetnénk aludni. – szólalt meg Vera.

- Várj csak! Mi van köztetek? – kérdezte Tonks.

- Mi van? Kik között? – értetlenkedett Vera.

- Hát közted, meg Chris között.

- Á, semmi, nyáron írt pár levelet…

- Komoly? Mit írt? Miért nem mondtad?

- Hát, csak mert… nem tudom. Azt írta, hogy már ötödik óta tetszem neki, de nem merte megmondani… Ezért inkább megírta.

- És, neked tetszik? – kérdezte Tonks.

- Persze, csak az a baj, hogy mióta itt vagyunk a Roxfortban… valamiért nem tudom, de nem mer velem beszélni, vagy...

-Hát, majd kitalálunk valamit! – mondta Tonks – De most aludjunk!

Azzal lementek a hálótermükbe. Vera gyorsan elaludt, de Tonks sokáig gondolkodott. – Úgy látszik, Vera is, meg én is… szerelmesek vagyunk. De az ő helyzete sokkal egyszerűbb. Na jó, majd holnap intézkedem! Összehozom őket, kénytelenek lesznek beszélgetni! – gondolta Tonks, és egy kész tervvel a fejében aludt el.

 V. A terv

Másnap reggel Tonks korán felkelt. Látta, hogy Vera még alszik, így rászánta magát a cselekvésre. Átkutatta a dolgait, és rögtön megtalálta a néhány levelet. Nem akart beleolvasni, hiszen tudta, hogy magánügy, csak megnézte Christopher írását, és visszatette a borítékokat.

- A jó ügy érdekében. – gondolta magában, lement a klubhelységbe, leült az asztalhoz, és elkezdett írni. Két levelet írt. Az elsőben ez állt:


Kedves Veronica!

Már nagyon régóta szeretnék Veled beszélni, ezért kérlek, találkozzunk az átváltoztatástan teremben este kilenckor.
Gyere el!

Chris


- Ez pont jó lesz! – gondolta Tonks, és ránézett a művére - Olyan, mintha ő írta volna. Na jó, a következő!

Mivel Tonks fejből is ismerte barátnője kézírását, könnyedén megírta a másik levelet is:


Kedves Chris!

Már nyár óta szeretnék Veled beszélni, kérlek, gyere az átváltoztatástan terembe este kilenckor!
Ott foglak várni!

Vera


- Már csak oda kell juttatni valahogy hozzájuk. Verához könnyű lesz, odaadom neki, mintha Chris küldte volna. Ugyanez végrehajtható a fiúval is. De majd csak estefelé, nehogy tudjanak a randi előtt beszélni.

Ilyen gondolatok jártak Tonks fejében. Mikor Vera felébredt, elmentek reggelizni. Tonks kereste a tekintetével Lupint, de nem találta. Azt gondolta, talán korábban felkelt…

Az egész nap nagyon gyorsan eltelt (bár Tonks még az ebédnél sem látta tanárát, ezért kicsit aggódott). Hat órakor aztán rászánta magát a cselekvésre.

- Bill, légyszi, ezt add oda Chrisnek! Ne kérdezz semmit, csak add oda! – mondta Billnek Tonks és a kezébe nyomta az ál-levelet.

- De hát… - szólt a fiú, de Tonks addigra már lement a lányok hálójába.

- Vera! Ezt nézd! Most az előbb találkoztam Chrisszel, és ezt küldte neked! – mondta Tonks Verának, és odaadta neki a levelet. – Mit ír?

A lány elolvasta, és ezt mondta:

- Találkozni akar velem! Az átváltoztatástan teremben! Kilenckor!

- Hát, ez nagyon jó, nem?

- De, de mi lesz, ha azt mondja, hogy amit a nyáron írt, azt csak azért írta, mert…

- Nem fog semmi ilyesmit mondani! Legyél már egy kicsit magabiztosabb!

Tonks és Vera egész estig arról beszélgettek, hogy vajon mit akar mondani a fiú. Háromnegyed kilenckor azonban Vera elindult az átváltoztatástan terem felé, Tonks pedig sok szerencsét kívánt neki.

Nem sokkal később Tonks látta elmenni Christ is. A lány nagyon kíváncsi volt, hogy fog alakulni a „randi”, ezért egy olyan húsz perc múlva ő is elindult. Amikor odaért a teremhez, benézett.

Nem volt benn senki. A lány azt gondolta, hogy esetleg elmentek máshová, ezért visszaindult a klubhelységbe. Miközben ment, így gondolkodott: „Na jó, akkor majd, ha megérkezik, kiszedem belőle, hogy mi volt… Biztos minden jól ment.”.

Mikor felért a klubhelységbe, gondolta, hogy ír egy levelet a szüleinek, amit majd hétfőn felvisz a bagolyházba, és elküldi. Miután megírta a levelet, ránézett az órájára, ami már tizenegyet mutatott.

- Na jó, nem várok tovább, lefekszem! Majd reggel kifaggatom Verát… - azzal elment aludni…

- Vera, Vera, kelj már fel! – keltegette Tonks barátnőjét.

- Mi az? Még csak hat óra! Hétkor szoktunk kelni!

- Igen, persze, akkor szoktunk, de most szépen mindent elmesélsz! Mindent!

- Ja, jó, de nem lehetne később? – kérdezte Vera.

- Nem, most akarom tudni! Mondj el mindent!

- Hát jó! – ült fel az ágyára Vera. – Először is: Köszi. Nehogy azt hidd, hogy nem tudjuk, hogy te voltál. Te és Bill…

- Nem, Bill semmit nem tudott! De tényleg! A kezébe nyomtam a levelet, és ő átadta Chrisnek. Nem tudta, mi van benne.

- Akkor csak neked köszi!

- Tehát akkor jól sült el? – kérdezte Tonks. – Összejöttetek? Vagy mi van most?

- Hát, először nagyon furcsa volt, mivel ugye mindketten azzal indítottunk, hogy „Mit akartál mondani?”. Tehát eléggé le voltunk döbbenve, aztán persze kitaláltuk, hogy mi történt…

Vera elmesélte Tonksnak, hogy mik történtek az este. Kiderült, hogy ő és Christopher már egy pár. Ennek Tonks nagyon örült, mert sikerült a terve.

Aztán lementek reggelizni, de Lupint megint nem látta a tanári asztalnál.

- Mi lehet vele? – gondolkodott a lány – Pedig hétfőn mindig látom. Óránk is van vele. Ezért is imádom a hétfőt…

- Tonks, mi van veled? – kérdezte Vera.

- Lupin megint nincs itt. Lehet, hogy még nem gyógyult meg?

- Az nem lenne valami jó, mert ma óránk van vele! Ki jöhetne be helyettesíteni? – kérdezte Vera.

- Hát, senki. De szerintem a Roxfortban még egy óra sem maradt el. Mármint egy tanár hiányzása miatt.

- Hát, ja! – mondta Bill – Eddig mindig bejött valaki…

- Na jó, menjünk, aztán majd meglátjuk, oké? – mondta Vera.

- Oké! – egyezett bele Tonks.

Elindultak hát, de amikor megérkeztek, McGalagony várta őket az ajtóban. Azt mondta nekik, hogy elmarad az órájuk.

- De hát tanárnő! Hol van Lupin professzor? És hogyhogy nem helyettesíti senki? – kérdezte Bill.

- Lupin professzor gyengélkedik, és sajnos Piton professzor nem ér rá, hogy helyettesítse, mivel neki is órája van. – mondta a tanárnő.

- Még jó! – súgta Vera Tonksnak – még csak az kéne, hogy ő helyettesítsen!

- Tehát tényleg beteg – gondolkodott Tonks.

Ez a napjuk is nagyon gyorsan eltelt. Elérkezett az este. A klubhelységben Tonks és Bill beszélgettek, mivel Chris és Vera elmentek valahová (azt nem kötötték az orrukra, hogy hová). Elhúzódott az idő, amikor Tonksnak eszébe jutott, hogy a levelet, amit tegnap írt, ma akart felvinni a bagolyházba. El is indult, elküldte, de amikor visszafelé tartott, meghallotta Hóborc hangját. Nem tudta, hogy mit tegyen. Berohant az első ajtón, amit meglátott. A szellem meghallotta a lépteket, és belekiáltott a levegőbe:

- Ki van itt? Melyik rosszcsont diákocska csatangol itt éjnek idején?

- Csak én vagyok itt, Hóborc! – hallotta meg tanára hangját a lány.

Tonks körülnézett a szobában, ahová bement, és rájött, hogy az nem más, mint Lupin irodája…

 VI. Lupinnál...

- Na jó, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, pont ide jövök be… Pont ide! Legközelebb Piton irodájában kötök ki… Ebből hogy fogok kimászni? - gondolkodott Tonks, de rájött, hogy ebből ugyan sehogy nem tud, hiszen az ajtó már nyílik.

Lupin belépett a szobába, és amikor meglátta a lányt, arca egyáltalán nem tükrözött meglepettséget.

- Gondoltam, hogy van itt valaki. Hóborc nem engem vett észre. Minek köszönhetem a látogatásodat, Nymphadora? – kérdezte Tonkstól a tanár.

- Én… - Tonks bízott benne, hogy Lupin nem fogja beárulni, vagy ilyesmi, de már ő maga is elfeledkezett róla, hogy hol volt… - Szóval a bagolyházba mentem, küldtem a szüleimnek egy levelet, de amikor visszafelé jöttem, meghallottam Hóborc hangját, és berohantam ide, mert nem akartam, hogy… De már megyek is…

A lány már indult volna, amikor Lupin megállította.

- Várj! – szólalt meg, elővett egy pergamenlapot, elmormolt valami varázsigét (vagy valamit…), és ezt mondta: - Ha most kimész azon az ajtón, és jobbra fordulsz, Friccsel fogysz összetalálkozni, de ha balra mész, a Véres Báróval. Úgyhogy én a helyedben még nem indulnék el.

Tonks nem tudta, hogy a tanár vajon honnan tudhatja, hogy hol van Frics vagy a Véres Báró, de elhitte neki, amit mondott, ezért nem indult el.

- Ott akarsz állni, amíg el nem mennek – kérdezte Lupin. -, vagy leülsz?

- Inkább leülök. De honnan tudja, hogy hol vannak? Mármint Frics meg a Véres Báró.

- Meg kell ígérned, hogy nem…

- Persze, nem árulom el! – mondta Tonks.

- Hát jó. Ez egy térkép. A Roxfort térképe.

Tonks ránézett a pergamenre, és látta, hogy minden ember egy-egy ponttal vannak jelölve. Az egyik folyosón látta ugrándozni Hóborcot, a lányvécében látta Hisztis Myrtle-t. Nem sokáig kellett keresnie, hamar megtalálta Lupin irodáját is, és valóban: Frics ott ment el az ajtó előtt. A pergamenlap tetején Tonks erre a feliratra lett figyelmes: A BŰBÁJOS BAJKEVERŐK KELLÉKTÁRA BÜSZKÉN PREZENTÁLJA HOLDSÁP, TAPMANCS, FÉREGFARK ÉS ÁGAS URAK MŰVÉT: A TEKERGŐK TÉRKÉPE.

- Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas?

- Igen. – mondta Lupin, és elmosolyodott. – Ők négyen készítették ezt a térképet. Valaha ide jártak.

- És… A tanár úr az összes folyosót bejárta már, ami a térképen van? – kérdezte a lány, mert látta, hogy nagyon sok olyan is fel van tüntetve, amelyekről még nem is hallott.

- Ó, igen! Még diákkoromban! – mondta Lupin, és amolyan nosztalgiázó arckifejezés ült az arcára. – De most már szerintem mehetsz, tiszta az út a griffendél toronyig.

- Jó, köszönöm! És nem szólok senkinek a térképről! Jó éjszakát!

- Jó éjszakát neked is!

Azzal Tonks elindult a griffendél torony felé. Közben gondolkodott:

- Milyen rendes, hogy nem hagyta, hogy Frics elkapjon! És még a titkába is beavatott! Tudja, hogy nem mondom el senkinek! Nem is fogom! Még Verának se. De már megint Nymphadorának szólított. Pedig szóltam neki, hogy Tonks.

Addig gondolkodott, hogy észre sem vette, hogy felért a klubhelységbe, arra meg aztán végképp nem emlékezett, hogy a Kövér Dámának megmondta volna a jelszót, de hát ezek szerint…

Belenézett a tükörbe. Becsukta a szemét, koncentrált, és mikor újból kinyitotta, már rózsaszín volt a haja.

- Nem rossz. – gondolta magában. – De nem. Nem maradhat ilyen!

Azzal visszacsinálta az egészet és újból fekete-vörös hajjal állt ott a tükör előtt…

VII. A legjobb szülinap…

Már október 27.-e volt. Tonks szülinapja. Pont hétfőn, ennek nagyon örült. Mikor reggel felébredt, rengeteg ajándékot talált az ágya körül. Reggeli után elindultak sötét varázslatok kivédésére.

Már három hete a patrónus bűbájt gyakorolták. Vera és Bill patrónusának már teljesen kivehető alakja volt, de Tonksé még mindig csak egy nagy fehér füstfelhő. Pedig a varázsigét tudta, és nagyon koncentrált egy boldog élményre.

Mikor beértek a terembe, ott nem voltak padok, ahogy már megszokhatták. Csak a pálcáikat vették elő. Ekkor megszólalt a tanár:

- Sziasztok! Akkor, a varázsigét tudjátok, gyakoroljatok! Még az is lehet, hogy egy igazi dementoron is sikerülne néhány embernek a varázslat…

- Hát jó. – gondolkodott Tonks. – Boldog emlék. Amikor kiskoromban kaptam egy kiscicát karácsonyra. Akkor nagyon boldog voltam. Expecto patronum!

Kiáltotta a lány, de a pálcája végéből ismét csak egy füstfelhő jött ki. – Nem értem. Már majdnem mindenkinek sikerült. Ezt nem hiszem el! Még Davidnek is sikerült már! Meg Chrisnek is! Már csak nekem nem sikerül, meg Michaelnek...

- Na jó, új emlék! Amikor… amikor megtudtam, hogy felvettek! Akkor is nagyon boldog voltam. Expecto patronum!

Újabb füstfelhő… És ez így ment egészen óra végéig. Addigra már Michaelnek is sikerült, mindenkinek, kivéve Tonksot.

- Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! De hát, hogyan is tudnék koncentrálni a boldog emlékre, ha egyszer… itt vagyok az Ő óráján… Na mindegy! Pedig nekem ez a bűbáj nagyon fontos lenne, hiszen auror akarok lenni…

Óra végén aztán Lupin megszólalt:

- Úgy látom, nagyon szépen haladtok, jövő órán továbblépünk. Most elmehettek! Nymphadora, kérlek, várj egy percet!

- Tonks! – szólalt meg a lány.

- Bocsáss meg, mindig elfelejtem. Nem értem miért nem szereted a neved. Pedig szép… De ez most mindegy. Csak azt szeretném, hogy ha szeretnéd megtanulni a patrónusbűbájt, én segítek neked, de mivel a többiek már tudják, ezért nem szánnék rá több órát…

- Különóra? – gondolkodott a lány. – Ha itt nem bírtam koncentrálni, akkor kettesben… Te jó ég!

- De persze, csak ha meg akarod tanulni. Azt hallottam, aurornak készülsz. Akkor viszont akár dementorokkal is szembekerülhetsz majd. És nem árt, ha tudsz védekezni ellenük…

- Persze, szeretném megtanulni! – mondta határozottan Tonks, és magában eltökélte, hogy a különórákon majd teljesen a bűbájra fog koncentrálni, nem pedig másra…

- Jó, akkor csütörtökön?

- Jaj, a csütörtök nekem pont nem jó…

- Akkor péntek? Itt, a teremben, mondjuk négykor?

- Jó, köszönöm…

Amikor a lány kiment a teremből, ezen gondolkodott: - Ez a legjobb szülinapom! Ennél jobb már nem is lehetne…

VIII. Az első különóra

Tonks elindult a klubhelységből.

- A boldog emlékre fogok koncentrálni! Nem másra! – ígérgette magának már sokadjára a lány.

Mikor odaért, belépett a terembe, Lupin már ott volt.

- Szia Tonks!

- Végre, megjegyezte, hogy nem Nymphadora… - gondolta magában a lány.

- Akkor, kezdhetjük? – kérdezte a tanár.

- Persze.

- Nos, először is. Koncentrálj erősen a boldog emlékre.

- Koncentrálok, koncentrálok… De mire? Boldog emlék, boldog emlék… Boldog emlék: amikor összebarátkoztam Verával meg Billel. – gondolta a lány – igen, akkor nagyon örültem, hogy lettek barátaim itt, a Roxfortban is.

Tonks a barátaira gondolt, miközben kimondta a varázsigét, de a varázspálcájából megint csak egy füstfelhő jött ki. Bár, most mintha egy kicsit nagyobb lett volna. A lány legalábbis úgy látta. De az is lehet, hogy nem, és csak a szeme csapta be. Lehet, hogy csak nagyon akarta, hogy így legyen, ezért látta nagyobbnak.

- Nem baj, most nem sikerült. Próbálj meg egy még boldogabb emléket. Valamikor biztosan voltál felhőtlenül boldog, idézd fel azt az érzést…

- Jó. Megpróbálom. – mondta a lány, de közben fogalma sem volt, hogy mégis mire gondoljon. – Talán, amikor… Á, nem… Kifogytam teljesen… Jézusom, de aranyos Tőle, hogy elvállalta, hogy segít… Pedig nem sokat tud. Én vagyok béna… Nincs mese, ez van. Béna vagyok. Nem is tudom, mit keresek itt. Na, boldog emlék… Nem, nem jó! Semmi nem jó. Ezek szerint én még sosem voltam „felhőtlenül boldog”. Pedig, ha tudná, miket nem álmodok. Na mindegy, nem tudok boldog emléket. EXPECTO PETRONUM! – kiáltotta a lány, bár tudta, hogy nem fog sikerülni, mivel nem is gondolt semmire.

- Ez sem sikerült. Nem baj. – mondta Lupin, és Tonks tudta, hogy tényleg nem baj, csak szégyellte, hogy ő a legbénább a csoportban. – Valószínűleg nem koncentrálsz eléggé… Vagy talán megzavar valami…

- Vagy valaki? – mondta ki halkan (csak úgy magának) a lány.

- Tessék? Mit mondtál?

- Semmit.

- Próbálj meg semmi másra nem gondolni, csak a boldog emlékre, mindent zárj ki a fejedből. – folytatta Lupin.

- Megpróbálhatom. – mondta a lány, és úgy gondolta, hogy mivel a legjobban akkor sikerült, amikor a barátaira gondolt, úgy volt vele, hogy most is ezt teszi. Behunyta a szemét, és elképzelte barátai arcát, és felidézte a velük átélt dolgokat. – Expecto Patronum! – kiáltotta a lány, de a patrónus még mindig nem jelent meg.

- Fúú, de hülyén nézhettem ki, ahogy erőlködtem itt, hogy sikerüljön, és mégse jött össze… A francba! Tök leégetem itt magam, amilyen hülye fejeket vágok, és semmi értelme.

- Nem tudom miért nem sikerült. Pedig te egy nagyon jó diák vagy, és látszik, hogy nagyon koncentráltál…

- Honnan veszi, hogy én jó diák vagyok? – kérdezte Tonks. – Hisz’ még csak néhány óránk volt, azokon is ezt a bűbájt gyakoroltuk, ami nekem nagyon nem megy.

- Az előző tanár természetesen beszámolt nekem arról, hogy kik voltak a legjobb diákjai, és téged az elsők között említett. Én tudom, hogy nagyon ügyes lány vagy, főleg átváltoztatástanból, úgy hallottam. Ráadásul olyan gyönyörű va… - Itt elhallgatott a tanár. Az arckifejezése furcsa volt, olyan, mintha nem tudná, mit mondjon. Mintha nem tudná, mit miért mond… - Akarom mondani, nagyon gyönyörűen változtattad meg a hajad színét az első órán… Az egy gyönyörű varázslat volt. Nagyon ügyes.

- Hát, ja! Gyönyörű. Ez az egyetlen, amihez értek. – gondolta a lány.

Lupin ránézett az órájára, és ezt mondta:

- Jé, hogy elszaladt az idő! Nekem még Piton professzorral is beszélnem kell.

- Miért beszél vele? Ő utálja magát!

- Igazán?

- Mármint, én nem tudom, de nagyon furcsán nézett az évnyitó lakomán… Nem valami nagy szeretettel…

- Tudod, Piton professzor és én nem vagyunk épp a legjobb barátok, de ez nem azt jelenti, hogy utál engem.

- Hallottam, hogy már régóta ismerik egymást…

- Igen, ez így van. Na, mostmár igyekezzünk, neked is biztos még sok dolgod van.


Amikor Tonks felért a klubhelységbe, Bill, Vera, és persze Chris is ott voltak, és őt várták. Mármint Bill őt várta, Chris meg Vera… Hát, ők az egyik sarokban nyalták-falták egymást. Ez persze senkit nem zavart… Őket se tudta senki megzavarni. Alig vették észre, hogy Tonks visszajött.

- Na, sikerült? – kérdezte Bill.

- Mármint mi sikerült? – kérdezett vissza Tonks.

- Hát megidézni egy patrónust!

- Ja, azt. Nem. Nem jött össze.

- Nem baj. Majd legközelebb hátha! Jövő héten is mész?

- Nem tudom még. Majd megkérdezem. – válaszolta a lány. Eszébe sem jutott, hogy jövő héten is megy. Elhatározta, hogy addig összegyűjt rengeteg boldog emléket magában, nehogy megint a nagy gondolkodásban mindenféle hülye fejeket vágjon…

 IX. „megint Rá gondolok”

- Jaj, egyébként olyan cuki, nem? – kérdezte Vera már huszonhatodjára (vagy huszonhatezredjére?) Tonkstól. – Mármint Chris. Olyan édiii!!!

- Jaj, de elegem van már. Mindig csak Chrisről dumál. Dumálhatnánk más dolgokról is néha. Vagy más emberekről… Mondjuk Lupinról… Jaj nekem, már megint Rá gondolok… Miért pont… Na, mindegy, most arra kell figyelnem, amit Vera mond. Hiszen nekem magyaráz. Én meg… Mindenféle emberkékre gondolok, ahelyett, hogy figyelnék. Na jó, nem mindenfélékre, csak Lupinra… Na, figyelek…

- Annyira, de annyira aranyos. Képzeld, tegnap… - folytatta Vera, aki észre sem vette, hogy Tonks nem figyel.

- Igen, tegnap. Tegnap vasárnap volt. Ma hétfő. Sötét varázslatok kivédése… Lupin… Hát, ez nem igaz, mindig nála lyukadok ki. De miért? Na jó, ez nem kérdés…

- És ma reggel a reggelinél nekem adta a pirítósát…

- Mintha nem lenne huszonhatezer másik pirítós… Tényleg, ma nem láttam a reggelinél Lupint. Vajon megint beteg? Akkor nem tudom megkérdezni, hogy mikor lesz a következő különóra. Pedig tudnom kéne. Már úgy várom. Meg akarok tanulni patrónust idézni. Na jó, nem ezért várom…

- Tonks, figyelsz Te rám egyáltalán?

- Persze, teljesen igazad van! Biztos nagyon cuki… - mondta Tonks. – De nem annyira, mint Lupin.

- Igen, az, és képzeld…

- Na jó, lassan már indulnunk kéne az óránkra.

- Igazad van. Kíváncsi vagyok, mit fogunk most tanulni…

Néhány órával később Tonks, Vera és Bill már az SVK teremből tartottak kifelé. Azon az órán a ki nem mondott varázsigéket tanulták. Ez most Tonksnak ment a legjobban, próbált koncentrálni (a feladatra, nem a tanárára), és többé-kevésbé sikerült is neki. Kifelé tartottak a teremből, amikor Tonksnak hirtelen eszébe jutott, hogy meg akarta kérdezni Lupint a különóráról.

- Jaj, mindjárt jövök, meg kell kérdeznem valamit. A teremben találkozunk!

- Jó, de siess! – kiáltott utána Bill.

- Elnézést, Lupin professzor úr…

- Tessék, Nymphadora, mi a baj? Jaj, bocsáss meg, Tonks.

- Nem baj. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy most pénteken is gyakoroljuk a patrónusbűbájt, vagy nem?

- Most nekem nem lesz jó, de a rákövetkező héten?

- Persze, nekem jó. Köszönöm.

- Nem tesz semmit! Tudom, hogy előbb-utóbb sikerülni fog egy gyönyörű patrónust megidézni!

- Nem tudok elaludni! Begörcsölt a lábam. Ez nem igaz! Mit csináljak? – gondolkodott aznap este a lány. Felkelt, ráállt a lábára, de ezzel se lett jobb, ezért lement a klubhelységbe. De ott már volt valaki. Vagyis valakik. Bill egy lánnyal beszélgetett. Tonks nem tudta, ki az, hosszú szőkésbarna haja volt, de csak hátulról látta. Valószínűleg eggyel kisebb lehetett, mint ők, bár ebben nem volt biztos. Tonks nem akart zavarni, ezért gyorsan, még mielőtt észrevették volna, visszament a hálójába.

- Vajon ki volt az a csaj? Lehet, hogy Bill csaja… Miért nem mondta? Igazán szólhatott volna. Na jó, igazságtalan vagyok, én sem szóltam neki, arról, hogy… Na mindegy, majd holnap megtudakolom, hogy most mi is van… Vagy nem tudakolom meg. Majd elmondja, ha akarja. Vagy nem… Ki tudja. Ha nem akarja, nem muszáj beavatnia minket. Én sem avatok be senkit a titkaimba. Még az álmomról sem tudnak. Semmiről.

Felállt, odament a tükörhöz, belenézett, behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már egy rózsaszín hajú Tonks állt ott.

- Mi baj lehet, ha így hagyom? Az a veszély már úgysem fenyeget, hogy Lupinra fog emlékeztetni… Hisz mindig csak rá tudok gondolni. Úgyhogy a hajam színe… Nem ettől függ. De így jobban érzem magam. Sokkal jobban…

X. Lesz ez még jobb is!

Egy héttel később (sötét varázslatok kivédésén) Lupin elég ramatyul nézett ki. Ha lehet, még sápadtabb volt, mint eddig bármikor.

- Vajon mi baja lehet? – kérdezte Tonks Verától az óra után.

- Nem tudom. De elég gyakran beteg. Bill, tényleg, ma nem megyünk el Hagridhoz? Már elég régen voltunk nála… - ezt Vera kérdezte, mivel Tonks még mindig ott tartott, hogy Lupinnak vajon mi baja lehet.

- Persze, mehetünk. Csak előtte el kell intéznem valamit. – mondta Bill, és felrohant az egyik lépcsőn.

- Na ne! Most nehogymár csak ezért lemondja a randiját! – gondolta Tonks. A lány ezalatt az egy hét alatt nem kérdezte meg Billt, hogy ki volt az a lány, és Bill sem mondott semmit.

Megvárták, amíg Bill elintézte azt a „valamit”, és elindultak Hagrid kunyhója felé. Mikor odaértek, bekopogtak. Agyar ugatását hallották bentről, aztán Hagrid kinyitotta az ajtót.

- Á, ti vagytok! Azt hittem, már el sem jöttök…

- Bocs, Hagrid, el akartunk jönni, csak valahogy mindig közbejött valami… - ezt Bill mondta, mert a két lány rögtön rávetette magát a kutyára, aki ezalatt a néhány hét alatt annyit nőtt, hogy, ha rájuk akart volna ugrani… De hálisten nem állt szándékában. Úgy látszik Hagridnak sikerült leszoktatnia az ugrálásról. De arról nem, hogy körbenyalogassa az arcukat.

- Annyira cuki! –mondta Vera, mikor már bent voltak. – Jaj, Hagrid, ne legyél már ilyen, nem tehetünk róla, hogy nagyon sok volt a dolgunk. Billnek ott a kviddicsedzés, Tonks különórára is jár…

- Miii? Miért? Kihez?

- Hát, Lupinhoz. Nem sikerült még patrónust idéznie, ezért felajánlotta, hogy majd megtanítja. – mondta Vera.

- Na, megint itt lyukadtunk ki… Lupin. Pedig már kezdtem nem rá gondolni… De nem! Verának muszáj volt felhozni! Neki könnyű! Összejött Chrisszel, aki „annyira cuki”… Jó, mondjuk Vera nem tud róla… Arról, hogy mit érzek…

- Igazán? Ez rendes tőle. Mindig is mondtam nektek, hogy rendes fazon.

-Rendes. Nagyon is…

Egészen estig beszélgettek, amikor Hagrid hirtelen észbe kapott, hogy már megint mennyi az idő:

- Na, gyerekek, ideje mennetek. De aztán látogassatok ám meg valamikor!

- Persze, Hagrid, jövünk! – mondta Tonks.

Négy nappal később (azaz pénteken), Tonks azzal a tudattal vészelte át a bájitaltant, hogy aznap Lupinnal lesz különórája. Már ki is talált néhány boldog emléket, de nem volt biztos abban, hogy működni fog.

Délután aztán elindult a terembe. Lupin még nem volt benn, ezért bement.

Néhány perc múlva megjelent az ajtóban a tanár.

- Nymphadora! Bocsásd meg, hogy késtem, még el kellett intéznem valamit! De láttam a térképen, hogy már itt vagy…

Tonks meglátta a tanár kezében a térképet. A Tekergők Térképét.

- Nem baj. Addig is gondolkodhattam. Mármint, hogy milyen boldog emlékre gondoljak.

- Tökéletes. Akkor? Megpróbálod?

- Igen. Jaj nekem, most azt hiszi, hogy én tudom, hogy mire akarok gondolni. Pedig nem. Na, mindegy. Na, akkor boldog voltam, amikor apuról kiderült, hogy nem beteg. Tavalyelőtt, amikor a mugli orvosa nem tudta, hogy mi a baja. Aztán kiderült, hogy csak az az átkozott… Na, mindegy, szóval, kiderült, hogy nem volt semmi baja. Akkor nagyon örültem, és meg is könnyebbültem.

- Expecto Patronum! – kiáltotta a lány, azonban a pálcája végéből ezúttal is csak egy füstfelhő jött ki. Eddig ez volt a legnagyobb, amit eddig produkált.

- Nem is olyan rossz pró… Várj csak? Nem lehet, hogy te most legjobban egy dementortól félnél?

- De, lehet. Tudom, hogy nem tudnám legyőzni…

- Akkor várj itt! Mindjárt visszajövök!

Amikor néhány perc múlva visszatért a tanár, egy jókora ládát tartott a kezében.

- Az mi?

- Egy mumus. Már egy ideje ott volt a seprőtárolóban…

- És… Mire kell ez nekünk? – kérdezte Tonks. Sejtette, de nem volt biztos benne. Ahogy abban sem, hogy jelen pillanatban egy dementortól fél a legjobban.

- Ha te egy dementortól félsz a legjobban, a mumus dementorrá fog változni, amint meglát téged.

- Értem.

- Akkor? Megpróbálod?

- Hát… Megpróbálhatom. – mondta a lány, és próbált koncentrálni.

A tanár felnyitotta a láda tetejét, de nem az jött ki belőle, aminek kellett volna… Dementor helyett egy másik Lupin. Egy másik Lupin, amelyik megszólalt, és ezt mondta a lánynak:

- Tudom, hogy mit érzel. – és elkezdett nevetni.

Tonks a következő pillanatban fogta magát, és kirohant a teremből. Hallotta a mumus-Lupin harsány nevetését maga mögött. Érezte az arcán a lecsorduló könnycseppek tömegét.

- Nem hiszem el! Hogy lehetek ilyen hülye? Hogy!? Tudhattam volna! Tudhattam volna, hogy nem egy hülye dementortól félek a legjobban! És most tudja! Tudja!

Nem akart felmenni a klubhelységbe, tudta, hogy Vera és Bill ott várják őt. Nem akarta, hogy meglássák. Nem akarta, hogy kérdezősködjenek. Nem akart semmi mást, csak egy helyet, ahol egyedül lehet, ahol nem kérdez senki semmit.

Bement az első ajtón, ami szembe volt vele. Azon a helyen még nem járt soha. Nem is érdekelte. Nem érdekelte semmi. Egyedül az, hogy ne találja meg senki. Se a barátai, se Lupin. Főleg Ő ne.

Egy kis szobában volt. Volt ott egy párna, egy takaró, meg egy nagy csomó zsebkendő. Mintha pont neki találták volna ki.

- Nem megyek ki innen soha. – mondta a lány félhangosan. – Ez az egyetlen hely, ahol nem talál meg senki.

Ekkor valaki hirtelen kinyitotta a Szükség szobájának ajtaját…