Clifford Lee Burton 1962. február 10-én született San Fransiscoban /Kalifornia állam/. A szülei – két Frico-i hippi- Jan és Ray Burton. Cliff tõlük vette át az életszemléletét, az image-ét, a hippi nézeteit, de leginkább a viselkedését. Szerette megdöbbenteni az embereket és szeretett köztük lógni. Pihent volt, nyugodt és boldog. Ragaszkodott a söréhez, az adagjához. Egyszóval Cliffnek saját stílusa volt, amibe belefért egy 1972-es VW kisbusz (a kereklámpás vigyorgós buliautó –a ford.), trapéznadrág, H.P. Lovecraft, a zongora leckék és a fõiskolai tanulmányok. Frisco-tól nem messze a ’Faith No More’ gitárosával Jim Martinnal nõtt fel. Cliff leginkább Clint Eastwood és E.F. Hutton hibridjének tûnt… Sosem beszélt sokat, de amikor kinyitotta a száját, az emberek odafigyeltek rá. 1982-re visszatérve, akkortájt döntötték el a srácok, hogy Ron McGovney nem igazán passzol a Metallicába. Nem vette komolyan a bandát, amit James és Lars nehezen viseltek. Akkoriban kezdett a csapat süllyedni. Gondok voltak a szólógitáros Dave Mustain-nal az elhatalmasodó drog és alkohol függõsége kapcsán, s ehhez jöttek még a James és közte fellángoló, és egyre gyakoribb villongások a színpadon. Ezek miatt James sem akart már tovább énekelni, mert úgy érezte, hogy messze nem elég jó így maradt a ritmusgitározásnál. Cliffet 1982. augusztusában fedezték fel. Az akkori, a Metallicával egyenrangú csillag, akik szintén az égen ragyogtak, a ’Trauma’ volt. Mindamellett, hogy kedveltek voltak az öbölbeli klubok vonzáskörében, a csapat elismerést szerzett az egy számból álló demójával, - amibe a ’Such a Shame’ nevû banda is besegített - s amit egészen véletlenül a Metal Massacre II. fesztiválon mutattak be. Említésre méltó még az is, hogy mindezen felül a ’Trauma’ birtokolta Cliff Burtont, a legzúzósabb basszistát, akit James és Lars valaha látott. Már a ’Troubadur’-ban kiszúrták Õt, ahol a ’Trauma’ fellépett, s ahol Lars és James kellõen hatása alá került Cliff játékának. Ezek után a Metallica keményen lobbizott, hogy Cliffet megszerezze magának. De Cliffnek kemény feltétele volt a Los Angelesi bandával szemben. Belépését a bandába ahhoz kötötte, hogy a Metallicának San Fransicóban kellett költöznie. Így aztán a banda minden zûrjével és gondjával együtt Friscóba települt át, ahol sokkal jobb fogadtatást kapott, mint a L.A-ben. Elsõ közös zenélésük, Mark Witaker hangmérnök házában esett meg, ahol a garázs stúdióféleségnek volt berendezve. Akkoriban James és Lars nála laktak, miután a Metallicát 1983-ban áthelyezték az „öbölbe”, hogy Cliff elérhetõbb legyen. Felvettek egy demót négy számmal, majd 1983. március 5-én Cliff elõször játszott hivatalosan a Metallicával a Frisco-i ’Ston’-ban. Ez volt a kezdete három hihetetlen Metallica évnek. Cliff a családjával élt Friscoban és három és fél éven át keményen küzdött, hogy a Metallicát a csúcsra vigye. Miután az 1982-es év végén lecserélték Ron McGovneyt, Cliff beírta a nevét a köztudatba klasszikus „wind-mill” stílusával, amivel a színpadon nyomult, a maga szerteszét röpködõ hajzatával és a divatjamúlt öltözetével. Lógó hajához trapéznadrágot, és egy megfakult farmerdzsekit viselt. Ha hûvösebbre fordult az idõ, hát felvett alá egy flanel inget. A színpadon kívül Õ volt a visszafogott kaliforniai, merõ ellentétben színpadi kitöréseivel. A humora csakúgy, mint a basszus szólói, és ’ám-blokk’ színpadi fellépése nagyszerû volt. Egyszerûen megvadult ott fent. Na, és azért is Õ volt a felelõs, hogy a Metallica szövegeinek köre kibõvült. Kirkkel együtt csodálták H.P. Lovecraft munkáit. A legjobb példa Cliff rendíthetetlen nyugalmára az 1985-ös Castle Donnington Fesztiválon (1985. augusztus 17.) történt, a fellépésük idején. Valaki a tömegbõl egy körtével dobta meg, ami az erõsítõjében landolt, beleágyazódva abba. Burton nyugodtan odabandukolt a cuccaihoz kibányászta a körtét, kettõt harapott belõle, aztán visszahajította azt a közönségnek. Cliff kifinomult és találékony szólista is volt, jó érzékkel használta a torzítót és ’wah-wah’-zott. Az „(Anesthesia) – Pulling Theet” számot így a csapat élõ fellépéseinek fénypontjává emelte. Sokkal fontosabb azonban a tény, hogy Cliff pokolian rendes fickó volt, és a Metallica tábor által legkedveltebb tag. Mindig kiállt és beszélt a rajongókkal, annak ellenére, hogy hulla fáradt volt. Mind a csapattagok, mind pedig a közönség részérõl, Õ volt a legnagyobbra értékelt ember. Egy darabig aztán úgy tûnt, hogy az 1986-os év a Metallica éve lesz. Végül is – a harmadik albumuk – a ’Master of Puppets’ a szó szoros értelmében viharosan írta be magát a zene világába, s ezzel a csapatot mega-sztárrá emelte a metál õrültek szemében. A Metallica végül célba ért, és úgy tûnt semmi sem tudja feltartóztatni kérlelhetetlen törtetésüket a magasabb szférák felé. De aztán az Európát is átfogó látványosan sikeres ’Master of Puppets’ világturné ideje alatt valami balul sült el – katasztrofális végkimenettel. Cliff Burton temetését 1986. október 10-én tartották. Családja és barátai úgy emlékeztek rá, mint a ’világ legjobb helyi csávójára’, aki imádta Johann Sebastian Bach-ot, a mexikói kaját és a szülõvárosát. A szülei azt mondták róla, hogy figyelmes és elismerõ fiúk volt, aki a fellépései miatt egész nap aludt, és egész éjjel fenn volt, de soha nem zavarta meg a álmukat. Egyszer egy kisfiú jött el hozzájuk – kora hajnalban – és szerette volna, ha Cliff aláírja a pólóját. Õ kivánszorgott az ajtóig, és így válaszolt: „Persze, természetes, hogy aláírom”. Connie, a húga így mesélt: „Egyszer megkérdeztem tõle, hogy milyen érzés rock sztárnak lenni Õ pedig, teljesen kiakadt. Megkért, hogy soha ne nevezzem így.” A temetés végén a ’Master of Puppets’ albumról az ’Orion’-t játszották le. A kidolgozott hangszerelés illõ tisztelgésként adózott a fiatal basszista emlékének; akirõl James Hetfield úgy beszélt, mint a Metallica legmûveltebb zenésze, akinek az ’Orion’ is köszönhetõ. Cliff hamvait az öböl számos részén szórták szét, beleértve a Maxwell Ranch House környékét is. Az ûr, amit Cliff halála teremtett, a zenei lapok oldalain világszerte megemlékezõ szavakkal, egy hét alatt elterjedt. A ’Kerrang!’-ban pl. gyászhirdetéseket adtak fel a barátok és a rajongók. Kétoldalnyi fekete alapú megemlékezést Zazuláék („A mindenkori Zenész, A mindenkori Zúzó, A legnagyobb Veszteség, Az örök Barát”) és az Anthrax („Övcsatt rulez! Mosolyogj csak, nekünk Hiányzol!”) A ’Music For Nations’ szintén egy oldalnyi hirdetést jelentetett meg, amiben csak ennyi állt: „Cliff Burton 1962-1986” A gyász elmélyedt. Gen Howards így emlékezik: „Amikor a Puppets turnét befejezték, megvártam, hogy a csapat elindul az európai koncertkörútra, aztán nyaralni menten Észak-Spanyolországba (Katalónia). Mindannyian nagyon örültünk az eredmények alakulásának, fõleg annak, hogy a Metallica a legnépszerûbb metál banda lett. Keményen dolgoztunk, hogy ez megvalósuljon és a mi szemünkben minden jól ment, a jövõ nem lehetett volna fényesebb. Aztán egy szerda reggel vettem egy „Sounds” kiadást, kinyitottam és kis híján elájultam. A hír ütött….hihetetlenül fájdalmasan…”