Az ohio-i Wapakoneta szülöttét, Neil Armstrongot a saját ambíciója és a történelem sodorta a híres emberek arcképcsarnokába. 1930. augusztus 5-én született, éppen jókor, hogy beleszülessen az akkoriban felnőtté váló repülésbe. Ahogy mondani szokás, még gyerekkorában eljegyezte magát a repülés mellett. A legenda szerint édesapja vitte el még kisfiúként egy amolyan igazi amerikai repülőshowra, mely vándorcirkuszként járta be az USA-t. Ez volt az alapélmény, ami a repüléshez vonzotta. Serdülővé cseperedve Armstrongot megint a repterek világában találjuk. A helyi reptér mellett őgyelegve kisebb-nagyobb munkák csurrantak-cseppentek, aminek fizetsége esetenként néhány repülőlecke volt. Tizenhat évesen pedig repülőlicenc lapult az ifjú Armstrong zsebében. Mi más lehetett a pályaválasztás ezután, mint a repülés: középiskoláit befejezvén jelentkezett a Purdue Egyetemre repülőmérnöknek, mégpedig a Haditengerészet ösztöndíjasaként.

Igazi pilóta 1949-ben lett, nem is akármilyen tűzkeresztségben. A hidegháború hol itt, hol ott vetett lángot, legelőször Koreában. A haditengerészet ösztöndíjasaként Armstrong köteles volt oda bevonulni, ahol szükség volt rá, így rögtön egy háborúban pallérozhatta repülőtudását. Összesen 78 harci bevetést teljesített anyahajós pilótaként, ezzel bekerült a pilóták egy „magasabbrendű” – vagy legalábbis saját maguk által magasabbrendűnek vélt – kasztjába. Aztán ezen a kaszton belül egy még elitebb klubba igazolt, a NACA-hoz (a NASA elődjéhez) berepülőpilótaként. Itt érte el pályafutása első csúcspontját, bekerült a híres X-Series-be, a NASA X (eXperimental) repülőkísérleti programjába, mely máig nyúlik és amelyben a hanghatár megdöntésétől a mai kor extrém repülési profiljaiig mindenféle kísérlet szerepelt. Ennek során Armstrong repült az X-15-tel, a világ leggyorsabb embervezette repülőgépével és majdnem az űrig, 63 km magasságig jutott.

Munkaadója az X-15 kísérletek idején fordult az űr felé. Armstrong pilótai hitvallását mi sem bizonyítja jobban, hogy az első űrhajósválogatásra nem is jelentkezett, mert nem tartotta pilótáknak a leendő Mercury űrhajósokat (valóban, az első amerikai űrhajótípus még nem volt manőverezhető). A következő – Geminire szóló – válogatás annál inkább felcsigázta. A világ első, manőverező űrhajóját irányítani igazi pilótafeladatnak látszott. Armstrong ott volt a rá jelentkezők között és az Új Kilencek nevű csoport tagjaként vált űrhajóssá (később ezek a pilóták alkották a holdraszállások magját, közülük csak a repülőbalesetben elhunyt Elliot See, az Apollo-1 tüzében odaveszett Ed White és Jim McDivitt nem járt a Holdnál).

Az első űrrepülésre sem kellett sokat várni. A Gemini-8 parancsnokaként végrehajtotta a világ első űrdokkolását (két űrhajó összekapcsolását orbitális pályán). És az igazi űr-pilótafeladatot is ez a repülés hozta el számára. A Gemini elromlott és csak a parancsnok helyzetfelismerő képességének és kockázatvállalásának köszönhető, hogy kézi irányítással elhárította a halálosnak ígérkező hibát.

Három évre a Gemini-8 után jött el a történelmi feladat: kijelölték az első holdraszállás parancsnokának. Akkoriban sokat találgattak, ki lesz a szerencsés, de a legtöbbet a véletlen számlájára írnak. A NASA-nál létezett egy legénységi rotáció, mely szerint az adott repülést kettővel megelőző küldetés tartalékai lettek a kijelölt személyzet. A rotációban az első holdkomp elkészültének csúszása miatt egy véletlen legénységcsere következett be, így lett az Apollo-11 várományosa Armstrong, Aldrin és Collins. A NASA vezetése pedig szeretett volna egy civil pilótát (melyből alig-alig akadt az űrhajósok között), hogy a látszatát is kerülje a militarizmusnak a Hold meghódításakor. A legénységi jelölésekért felelős Deke Slayton pedig egy keménykezű, határozott parancsnokot szeretett volna, akár még a rotáció felborítása árán is. Ám Slayton jelöltjei (Wally Schirra, Frank Borman, Jim McDivitt) sorra szereltek le az űrhajósok közül, így maradt a rotáció, ahol véletlenül éppen egy civil pilóta állt elöl a sorban…

Armstrong az Apollo-11 küldetésen igazi pilótaként állt helyt (ahogy azt űrhajósnak jelentkezésekor álmodta). A kijelölt leszállóhelyen egy hatalmas (halálos) kráter állta az útját és kézi irányításra kellett áttérni, hogy elhangozhasson a legendás mondat, „…A Sas leszállt”. Egymilliárd ember, a Föld akkori lakosságának közel egyharmada izgulta végig a tévé és rádiókészülékek előtt ezeket a pillanatokat. Aztán elhangozhatott egy még emblematikusabb mondat is a parancsnok szájából: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Csak néhány ember szájából hangzott el ilyen, évszázadokon átívelő mondat (Archimédesz: Heuréka! Megtaláltam, Julius Caesar: A kocka el van vetve!). Neil Armstrong még két órát sem tartózkodott a Mare Tranquilitatis felszínén, ám mégis ő a legismertebb abból a 12 emberből, akiknek ez megadatott.

A Holdról való visszatérést követően hamar messze került az űrrepülésektől. Talán nála is érvényesült az effektus: Amerikának is élő hősökre van szüksége. A NASA-n belüli új állása is távol tartotta az űrtől, a hivatal másik nagy területének, a repülőgépes repüléseknek lett a felelős vezetője. Hamarosan elhagyta azonban a NASA-t és egyetemek vendégelőadója lett. Saját vállalkozásából él ma is. Utoljára a Challenger katasztrófa kivizsgáló bizottságának tagjaként vett részt „űrmunkában”.

Neil Armstrong zárkózott ember, ritkán láthatjuk „szerepelni”. Az utóbbi években jobbára csak az öt évente bekövetkező Apollo-11 évfordulókon lép a nyilvánosság elé, de szerencsére jó egészségnek örvend. Most ünnepeljük az elsőként a Holdra lépő ember 75. születésnapját. Happy birthday to you, happy birthday Mr. Armstrong! (Képek: www.apolloarchive.com, www.grin.hq.nasa.gov)

Dancsó Béla

Forrás: www.urvilag.hu