Cím: Leckék haladó zongoristáknak

Szerzõ: Gomennasai ( Deville )

Leírás: Apja és fia mindig tudja valami újra tanítani társait, így Siriussal sincs ez másképpen.

Megjegyzés: Csak úgy vaktában jött az ötlet, aztán jött hozzá a körítés (thx Chopin. :))

Figyelmeztetés: 16 éven aluliaknak nem ajánlott (R) a néhol vulgáris nyelvezet és a nem nyílt szexuális kapcsolat miatt.

Itt ülök a régi, poros családi zongora előtt és az ujjaim szinte külön életet élnek, ahogy játszom rajta. Minden egyes mozdulatot és hangszínt szemével és fülével egyaránt követ a tanárom, annak a tapló Luciusnak az apja, Abraham Malfoy.

Már több éve rám osztották ki, és meg kell, hogy hagyjam, sokkal kifinomultabb jellem, mint amilyen a fia valaha is volt és valaha is lesz. De az elvárásai messze az égben kereshetők. Most is éppen anyám kérésére egy Chopin-darabot kell megtanítania és – állítólag – egy saját szerzeményt is elő kell húznom a tarsolyomból, hogy aztán a korcs fiát ünnepelhessük vele, mert a „drága” állást kapott a Minisztériumban. Engem kértek, a Black-család szégyenét. Minden valószínűséggel azért, hogy a nyilvánosság előtt megalázhassanak.

Miközben ezen gondolkodom, véletlenül elütök egy billentyűt. CSATT! A jó öreg Malfoy-bot a kígyófej-végével, akár egy prédára vetődő ragadozó, lecsap a zsákmányára, ami történetesen a hibát elkövető jobb kezem. Az arcom a zsigereimbe hatoló fájdalom hatására eltorzul, de még egy pillanatra sem jajdulok fel, ugyanis a szüleim előbb-utóbb a tudomására jutnának és ők efféle „gyengeséggel” szemben kevésbé toleránsak, mint a varázslótársadalom elitjének bármely családja. Na jó, Pipogyuszéknál még ők is jobbak – egy fokkal.

- Még mindig C-dúr és nem D-moll! – harsogja – Tudod, ha sosem nézed azt az átkozott kottát, az életben nem mész semmire és ebből még arra következtethet bárki, hogy feleslegesen pazarlom a drága időmet egy haszontalan kölyökre!

- Az idő nem minden, Mr. Malfoy – próbálom oldani a felettébb paprikás hangulatát vérfarkas barátom nagy mondásával, amit ez a csekélység okozott.

- Tévedés, ifjú Black, az idő nagyon is sok minden. – vág vissza, majd folytatja a maga bölcselkedésével – A bizalom, legalábbis a mi korunkban, az tényleg nem minden. Azt nem lehet kártyán megnyerni. Sok manapság az aljas figura és - hogy ne is említsem - a mai korosztály még azt a maradék jó modort is elfelejti, amit mi is az őseink által szívtunk magunkba megannyi bölcsességgel egyetemben. Süllyedőben van ez a világ, fiam.

Ha nem mondja, sosem jövök rá. De valahogy mégis van benne valami. Egy bizonyos személyre könnyedén lehet alkalmazni ezt a kijelentést. Alig bírok elfojtani egy kuncogást.

Egy gúnyos hang töri meg végül az idillt:

- Nocsak, Black, leckéket veszel apámtól? Eddig abban a tudatban ringattam magam, hogy reménytelen eset vagy.

Nem kell sokat várni, a bot átellenes vége hangosan koppan a földön, s minden kezdődik elölről.

- Szégyelld magad, Lucius! – rivall rá – Ezt a modortalanságot! Hát ilyennek neveltelek téged?! Legalább megtisztelhetnéd a Black-fiút azzal, hogy köszönetet mondj neki, ugyanis szíveskedett azt a pozíciót felvállalni, hogy az én szárnysegédletem alatt a te avatásodnak a tiszteletére játsszon!

- Kérlek, bocsáss meg apám, hogy ilyenre vetemedtem. – kezdi mézes-mázos hangján a gazember – Legközelebb nem fordul elő! És a tiedért is… Sirius.

Látszik, nehezen vetemedik arra, hogy kimondja a keresztnevemet. De ez már csak az ő természetéből fakad.

Természetesen elfogadom az udvarias gesztust.

- Rendben, Lucius. – zárja le végül az ügyet hangjában ridegséggel az idősebbik Malfoy – Ajánlom is, hogy ne forduljon elő mégegyszer.

Majd hozzám fordul, egész jelenségében tiszteletet sugározva felém:

- Jól van, ifjú Black, mára végeztünk. Még beszélnem kell a szüleiddel a következő óra ügyében. Ha minden jól megy, 2 nap múlva esedékes a legközelebbi találkozásunk.

- Módfelett örültem a megtiszteltetésnek, uram. – nyújtom ki a kezemet felé.

- Úgyszintén, ifjú Black – viszonozza kellő udvariassággal a gesztusom, és kezet ráz velem. Erőteljes, férfias szorításából kitűnik, hogy egyáltalán nem kezel leprásként, mint ahogy engem általában, egy griffendélest szokás.

Ő elmegy, én maradok. Épp elgondolkoznék az előbb történt eseményeken, amikor a zár kattanása kizökkent még el se kezdődött gondolatmenetemből.

S ami azt illeti, nem maradtam egyedül.

- Előbb kelj fel, minthogy hízelegj az apámnak, te varázslók szégyene. – vágja Lucius a fejemhez. Nyilván nem tetszik neki, hogy – legalábbis látszólag – az apja több tiszteletet tanúsít irántam, mint iránta. Majd meglátjuk, ki kerül ki győztesen.

- Számomra mást jelent ez a szó, Malfoy. – sziszegem felé.

- Ne játszd meg nekem a sarki kurvát a szüleim előtt, Black, anélkül is tudni lehet, hogy az vagy. – próbálkozik a „drága” – Az egész rokonságod a varázslóvilág szajhája. Mindig is azok voltatok és lesztek örökre.

- Végre, valamiben egyetértünk. – válaszolom tömör gúnnyal. Korábban kellett volna felkelnie, minthogy a földbe döngöljön.

- A helyedben nem lennék erre büszke. A ti csillagotok hamarosan leáldozik. Már így is több a családodban a kitagadott, mint az igazi nemes. És te sem vagy igazán messze tőle.

Témánál vagyunk.

- A madarak azt csicsergik, az apád egyszer téged is majdnem feketelistára vett.

- Hogy merészeled?! – kel ki teljesen magából, s ez boldogít. Nem tudom kikerülni a lehetőségét, hogy egyenesen a szemébe röhögjek.

- Ezúttal én győztem, Malfoy, ismerd el. Gyorsabban sikerült téged feldühítenem, mint ahogy neked szokás másokat.

- Még korántsem adatott meg a győzelmi serleg, Black.

Azzal a hátam mögé lép és nekiáll a nyakamat masszírozni. A fülemhez hajol, és gyengéden súgja a fülembe a szavakat:

- Le sem tagadhatnád, hogy ez most jólesik neked, Black.

Kétség sem fér hozzá, jól csinálja. Körző mozdulatai szinte a zsigereimig hatolnak. Úgy látszik, ez a fagyosszent tud gyengéd is lenni. Végülis, komoly tapasztalatai vannak. Ám mégis…

- Borzalmas vagy, Malfoy. – sziszegem, de valahogy nem érzem a szavaim valódiságát.

- Tényleg? – válaszol csodálkozást tettetve. Nagy színész ez a fiú – Akkor ehhez mit szólsz?

Erre megfordít, és ajkai máris az enyéim után kapnak. Olyan mohó, mint egy kismalac. Valahogy ez a bizsergető érzés teljesen leblokkol, kizárva belőlem minden tényezőt, amivel ellene tudnék tenni. Máris a rabszolgájává tett.

Ugyanolyan intenzitással viszonzom a kedvességet, mint ahogy ő tette. Úgy érzem, ez a pillanat most az örökkévalóság és ezért élni kell. A vér lassanként egy bizonyos terület felé tódul, melynek hatására olyan dolgokat követek el, amire még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Már neki is látok kigombolni a felsőjét, hogy megszabadítsam a szinte égető ruhadaraboktól. Ekkor eltol magától, ha csak egy pillanatra is:

- Megmondtam, hogy szajha vagy, Black. – suttogja, majd ott folytatjuk a dolgot, ahogy megszakadt, egy pillanatnyi szusszanást se hagyva egymásnak.

A zongora tetején tesz magáévá. Olyan lecke ez, amit ennek a féregnek az apja biztos nem oktatja szorgos tanítványainak. De mindegy. A valóság most csak egy apró, idegesítő motívum. A testemet átadom egy újfajta gyönyörnek.

Ám minden jó dolog véget ér egyszer. Az aktus végén, mint egy dolgavégzett, húzza fel a nadrágját. Mintha csak a „munkáját” végezte volna. Mielőtt – minden valószínűség szerint – itt fog hagyni engem ebben a kiszolgáltatott helyzetben, még utoljára intéz hozzám egy hosszabb megjegyzést, afféle tanulságként:

- Nos, ez már zongoralecke haladóknak, ugyebár? Látom, most már rájöttél, mi is a lényeges különbség aranyvérűek és… khm… mugliszármazásúak között.

Hát igen, a jellegzetes mardekáros krákogás, mely futótűzként terjed a világban.

- Meg kell, hogy valljam, néha én se tudok ellenállni a kísértésnek. Ám veled ellentétben a farkam mellett néha az agyamat is használom. Na adijeu, Black!

Vége