Sírt. Nem mutatta volna, de még a zárt ajtók mögül is hallottam a szipogását. Lassan benyitottam, s halkan lehuppantam az ágya szélére. Nem akart rám nézni. „Menj innen” – intett felém, míg a másik kézfejével a könnyeket törölte le az arcáról. Közelebb húztam, és ennyi elég volt, hogy kitörjön belőle minden.
Nem tudom, meddig ülhettünk ott, mennyi idő kellett, hogy szó nélkül megértsük egymás gondolatait. Ölembe hajtotta a fejét, és az előttünk zúgó laptopot figyelte. Pár sort írt eddig, amit ismét elolvasott, és könnyek gyűltek a szemébe.

„Szeretném neked elmondani,
Mennyire rossz, hogy így érzel.”

Itt megakadt, és ő maga sem tudta, hogyan tovább.
-    Fáj. Miért fáj ennyire, Max? – fordította el a gépet, hogy ne láthassa a sorokat. Erre nem tudtam válaszolni. Helyette kisimítottam arcából a tincseket. – Azt hittem, vannak olyan emberek, akikben megbízhatok. Akikre számíthatok. Akik megértik a reagálásomat, akik elviselnek. Akik néha akkor is bocsánatot kérnek, amikor nem nekem van igazam. Vagy legalább keresnek. Legalább éreztetik a másikkal, hogy fontos… - itt elhalkult. Nem szóltam bele. Nem akartam megszólalni, nem akartam rávilágítani arra a tényre, amit én már tudtam. Amit ő sokkal nehezebben fog megtanulni, mert mindig képes hinni. – Mit csinálok rosszul? Rosszul teszem, hogy ragaszkodok az olyan emberekhez, akiket szeretek?
-    Ez legyen a legnagyobb hibád. – simítottam végig a haját. – Nincs olyan hozzád közel álló ember, aki egyszer az életben ne bántson meg akaratán kívül is. De te döntöd el, hogy elfogadod-e így.
-    Nem igaz. – szólt közbe halkan – Ő már hamarabb eldöntötte. Talált mást. „Van más, aki pótol, van más, aki boldogít.”
Mindketten csöndben maradtunk. Az élet velejárója, hogy majd valakit jobban szeretünk, mint ő minket. Fáj, kínoz minket, mindig ott lesz egy kis hang, hogy nem kellünk neki. Hogy tud élni nélkülünk. Míg mi a telefont lessük, vagy a számítógép monitorjára tapadunk, ő vígan nevet valaki mással, és talán eszébe se jutunk. Talán csak egy kellemes emlék vagyunk a számára, nem is vágyik másra.
-    Engedd el. – mondtam ki a bűvös szót. Magamon tapasztaltam a mondat súlyát, jól tudom, mennyire nehéz. De, mint a szerelemnél, egyszer azt veszed észre, hogy nem jut eszedbe minden nap. Majd rájössz, hogy egy hét is eltelt, és meg sem nézted a bejövő leveleidet. Nem kerested köztük a nevét. Lassan elhalványul a lénye, csak egy emlékfoszlány marad csupán. És rájössz, már nem is hiányzik annyira. Már nem szomorodsz el attól, ha eszedbe jut. Már nem a rosszakra emlékszel, inkább a pozitív élményekre. És végre ki tudod mondani: ennek így kellett történnie.
-    Azt teszem. – mosolyodott el szomorúan. – És tudom, hogy utána jobb lesz. De mi fog történni akkor, ha ismét felbukkan? Ha valami okból újra keres, ha úgy tesz, mintha a szünet meg sem történt volna?
-    Megbocsátasz neki. – sóhajtottam, és ismét elolvastam a két sort. Ez így van rendjén. Nem lehetsz közömbös azzal, akit szeretsz. Vagy gyűlölöd, vagy szereted.
-    Nem akarok. Mert akkor azt fogja hinni, hogy bármit megtehet velem. – fúrta a párnába az arcát.
-    Nem fog. Az idő addigra rendbehoz mindent. Bölcsebb leszel egy tanulsággal, kevesebb egy baráttal.
-    Akkor ennyi, igaz? Kiírom az életem forgatókönyvéből, és soha többé nem fog visszajönni?
Szerettem volna valami bíztatót mondani, amitől megnyugszik a lelke, és tovább reménykedik. Vajon egyszer mi is ilyen távol leszünk egymástól? Vajon lesz olyan, amikor egymás hibáztatásáért mindketten elfordulunk a másiktól?
-    Nem biztos. Mondhat bármilyen szépeket, lehet, hogy azt fogod válaszolni: nincs tovább. S lehet, hogy csak egy szót fog írni, csöndesen, bánatosan, amitől újra könnyek gyűlnek majd a szemedbe, és rájössz, hogy a barátság akkor is tarthat, ha nem beszélnek a felek, csak emlékeznek a másikra.
Felnézett rám, és pár pillanatig csak halogatta a kérdést.
-    Mi az a szó?
Rámosolyogtam. Ez az a szó, amit legtöbbször azoknak nem mondjuk, akik a leginkább megérdemlik.
-    „Hiányzol.”
Reggel ismét átnéztem hozzá. Ugyanúgy feküdt, ahogy este hagytam, még a laptopot sem kapcsolta ki. A gép egyenletesen szuszogott a gazdájával. Óvatosan felém fordítottam a monitort.

„Értem én, hogy számomra már,
Mint múló szél, úgy távoztál.
De kérlek, ne írj ki ilyen sorokat,
Mert ha én nem is, te pótolhatatlan vagy.”