Horvátországi nyaralás első hetében firkantott monológ, ami azokról szól, akik még a kellemes napsütésben, a tengerpart mellett is eszembe jutnak.

Ahogy itt ülök, zavart gondolatok tömelege veszi körbe a testem, sajgásra késztetve minden egyes porcicám. A tenger lágyan nyaldossa hideg hullámaitól reszkető lábamat, mintha együttérzően simogatná a bokám. A mosoly akaratlanul szétszéled az arcomon, szemeim könnyben fonódnak össze, míg a lemenő nap fényeit csodálom, amiből pár kósza sugár a mellkasomat térképezi fel. Akaratlanul is azokra gondolok, akik gondolhatnak rám.

Egy kedves barátnő, mégédesebb erővel, és a legnagyobb bizakodással felém, vajon ő gondol rám ebben a pillanatban? Vajon hogy lát lelki szemeivel, hogy képzeli el felé nyúló kezem, és keserű mosolyom? És vajon érzi, hogy sok-sok másodpercet rászentelek, némán felé kiáltva, remélve, egyszer meghallgatásra talál? Amikor úgy érzem, elveszem, rá gondolok, a kedves szavaira, a bíztatására, rájövök, valaki ismét elfoglalta szívem egy részét.

Egy lány, aki azonnal eszembe jut, minden apró kis jelre, vegyes érzelmeket zavarva lelkem tengerében. A sapkára nézek, és látom, ahogy az ő gyűjteményén nézek végig elégedetten... egy kifejezés, egy hang, és máris arra eszmélek, hogy őrá gondolok.

Egy másik lélek, nagy szívvel, hatalmas tehetséggel, el-elhaló erővel. Elsuhanok egy utcai festő mellet, lopva végignézem a rajzokat, és máris halvány mosolyra húzom a szám. Egy japán jelet figyelek a horvát betűk alatt, és azonnal azon agyalok, vajon el tudná-e olvasni, hiszen olyan buzgón haladt a céljai felé, mégis, szomorú leszek,mert azonnal eszembe jut, hogy nem, ő nem gondol rám. És ami jobban fáj, hogy nem azért, mert nem akar, hanem nem hisz abban, hogy megérezném.

Látok egy hangos fiúcsapatot, melynek közepén egy rövid hajú lány beszél nevetve, és azonnal hasonlítom az oly szerett barátnőmre, aki otthon élvezi ugyanezeket a napsugarakat. Láton két srácot, kézen fokva, vagy csupán egy kétes személyű szobrot, máris a fényképező géphez kapok, hogy nevetve megörökítsem neki eme csodát. A sok emlék megállíthatatlanul zaklat, mégsem tudok haragudni miatta. Hiába szorul össze a szívem, akkor is jól esik, hogy ha jelenem nincs velük, hármójukkal, múltam legalább volt.

És itt van egy igazi hiperaktív vízöntő, ki mellett, hiába nem rég óta ismerem, úgy érzem, mintha együtt lennénk sok-sok ideje. Néha, mikor mindenki más elhagy, ő az, aki felcsörögve, harsány hangon beleordít a telefonba, ami recsegve továbbítja vidám hangját.

Egy fiú, egy orvos..:P akit a bátyámnak fogadtam, ha még nem is láttam előbb se oly sokat, mégis fáj, hogy nem hallom a hangját, a kellemes zsörtölődését, a törődését, a fülsiketítő kacagását, a mindent elsöprő enegriáit. Amikor úgy érzem, vékony kötélen táncolva egyensúlyt vesztek, és zuhanok, rá gondolok, és utolsó erőből megragadom a kötelet, s nehezen, de ismét felhúzom magam. Mert ő is ezt tenné.

A másik közelembe férkőzött fogadott báty messze van, mégis úgy érzem, ha nem is annyira, de ismer, elfogadva szeszélyeimet, és idegesítve, néhol erőt adva próbál ily nagy távolságból is erőt csörgedeztetni száraz ereimbe.

Cselfes lány kacag rám szinte minden tükörben vissza, aki, habár nem vagyunk egyformák, mégis megnyílunk egymás előtt, ami még most is meglepődésre sarkall. Vajon miért érdemeltem ki a bizalmat, a szavakat, amelyek kellemesen emelik az önbizalmam, és a lelki békém. "Bár nem tudom, rajtad mit nem lehet szeretni." Egy mondat, egy rövid megnyilvánítás, amely szerintem neki fel sem tünt, mégis azóta ha kétségbeesetten kiáltok, mert a terger habjai összecsapnak a fejem felett, ezek a megnyugtató szavak visszhangoznak az elmémben.

És most is, ahogy sorbavettem a mellettem álló személyeket, azon filózok, vajon merre lehetnek, hol vannak. Reménykedek, jól érzik magukat, és valahol, valahol, nagyon mélyen, ha még nem is érzik, hogy gondolok rájuk, legalább egy kellemetes érzés keríti hatalmába őket, ami átsimítja selyemzsebkendővel őket, eltüntetve a rossz, keserédes piszkokat a lelkükön.