Maradj, fogd a kezem,
Ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

A tóban egy kiskacsa
elveszítette az anyukáját.
Hiába hápogott, nem hallották meg.
Fel akart repülni, visszapottyant.
Végre meglátta a mamáját,
de a hullámok elsodorták.
Azt álmodtam, hogy felébredek,
és nézem: hátha ott úszol
a paplanomon.

Ha esik az eső, minden
bevonalkázódik:
a bútorok, az arcod,
az ablak, a háztető, a fák.
Ha esik az eső,
lecsurognak a hegyek,
és odaömlenek a lábad elé.

Láttam egy óriást,
nagyobb volt, mint a törpe,
innen tudtam, hogy óriás.
Törpét is láttam,
az óriásnak még a térdéig
sem ért.

Innen tudtam, hogy törpe.
Ha lekuporodsz mellém:
te vagy az összehajtott óriás.


Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?

Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.