Egy vízhordónak volt két cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy kis repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Évekig ment ez így. A vízhordó naponta csak másfél edény vizet szállított a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hiszen tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni... Évek keserűsége után egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál:
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A vízhordó így válaszolt:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról és virágmagot szórtam az ösvénynek ennek az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Évek óta leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat...