Az Istennel való kapcsolattartásnak legkézenfekvőbb formája az ima. Ugyanakkor a zsidó vallás középpontjában eredetileg nem az ima, hanem - más ókori népekhez hasonlóan - a napjában kétszer (reggel és este) bemutatott áldozat állt. Az áldozati szertartást viszont csak a papok végezhették és csak a Templomban, a köznépnek maradt az ima, amely tehát ősi időkre nyúlik vissza, csak éppen az áldozat mellett sokáig másodlagos és ezért rendszerezetlen volt.

Értelemszerűen először a babiloni fogság idején merült fel az ötlet, hogy az imák helyettesíthetik az áldozatokat (hiszen az Első Templomot lerombolták, az áldozás megszűnt). Az imádkozás rendszerezettebbé vált, és ez már a fogság után is fennmaradt: miközben a papok ismét áldoztak a Második Templomban, addig a nép már rendszeresen összegyűlt a zsinagógákban imádkozni. Sőt az imádkozás mellett már rendszeresen felolvastak a Tórából (Mózes 5 könyve) is, mely a babiloni fogság alatt nyerte el mai formáját.

70-ben aztán a rómaiak lerombolták a Második Templomot, és ezzel az áldozatbemutatás végleg megszűnt (majd csak a Messiás eljövetele után fog helyreállni a Harmadik Templomban). A zsidó vallás középpontjába tehát végül az imádkozás került. Az imák ekkor nyerték el végleges formájukat, megszületett az Imakönyv (Sziddur) és ebben felbecsülhetetlen érdeme volt a zsidóság életét ekkoriban irányító javnei Szanhedrinnek. Ez egy olyan gyökeres fordulat volt, amire talán semelyik másik vallásban nincs példa. A saját templom és állam nélkül maradt zsidó vallás e reform nélkül nem maradhatott volna fenn, és akkor maga a zsidó nép is eltünt volna a történelem süllyesztőjében.

A zsidó vallásban napi 3 ima van: reggeli (sáchárit), délutáni (minchá) és esti (mááriv). Ezek közül egyértelműen a reggeli a legfontosabb, hiszen ekkor olvasnak fel a Tórából. (Fontosságát mutatja, hogy olyan kis közösségekben, mint amilyen például sok magyar, csak reggeli imát tartanak a zsinagógában.) Imádkozni bárhol lehet (a lényeg, hogy Jeruzsálem felé forduljunk, azon belül pedig a Siratófal felé), akár egyedül is és bármilyen nyelven (hiszen Isten minden nyelvet megért, álszentség volna számunkra érthetetlen szavakat motyogni...) Ám az a kívánatos, hogy a zsidó emberek a zsinagógában gyűljenek össze, és a kántor (hazzán) vezetésével imádkozzanak. Az itteni imádkozás nyelve mindig a héber, mert a közösségi érdek előbbre való az egyéninél. Emellett az imákat itt nem egyszerűen elmondják, hanem a kántor énekli őket, minden imának meghatározott dallama van.  

A rendszeres közös imádkozás tartja egyben a közösséget, és 1900 éven keresztül ez biztosította, hogy a zsidóság állam nélül is egységes népként tudott fennmaradni! A közösségi imádkozásra ösztönöznek a minján szabályai is. A minján legalább 10 felnőtt zsidó férfiból álló gyülekezet (felnőttnek az számít, aki 13. életévét betöltötte - hasonlóan például a keresztény elsőáldozókhoz). Dicséretes, ha nők is részt vesznek a imán, de nekik nem kötelező, mert ők fel vannak mentve az imádkozás parancsolata alól a gyermeknevelés és a házimunka miatt, ezért nem számítanak bele a minjánba. Ha nincs együtt a minján, az ima sok fontos része elmarad (erről lásd az egyes részeket). 

Az ima egyes részei a következők (tartalmukról az adott címre kattintva olvashatunk részletesebben):

1. Éneklés
2. Smá Jiszráél és Borchu
3. Ámidá (és papi áldás)
4. Tachánun
5. Tóra-olvasás   
6. Záróima

   +1   Káddis