Az Ámidá (azt jelenti "állva"; így nem sok kétségünk maradhat afelől, hogyan kell mondani...) a nap mindhárom imájának központi része. Nevezik smoné észer-nek is, ami tizennyolcat jelent, mert eredetileg ennyi áldásból állt (ma sincs sokkal több). Ezek az áldások a szokásos egyenszöveget követik, de előttük még hosszabb-rövidebb bevezetők is vannak. Az élet minden területét átfogják, a betegek meggyógyításától, a bűnözők megbüntetésén át, a Messisás eljöveteléig. Az egyik áldás azért áldja az Urat, mert meghallgatja az imákat, ezért ebbe a részbe mindenki egyéni kérelmeit is beleszőheti. (Emellett - e honlap céljához híven - érdekességként megemlítendő még az is, amelyik a megbocsátásról szól. Ugyanis ebben azt olvassuk, hogy "Bocsáss meg nekünk, Atyánk, mert vétkeztünk, nézd el nekünk, Királyunk, hogy bűnöztünk..." Itt a "vétkeztünk" és a "bűnöztünk" szavaknál jobb öklünkkel ráütünk a mellünkre a szívünk táján. Ez a szokás teljes egészében átkerült a keresztény misékbe is!)   

A hétköznapi Ámidában különböző betoldásokat találunk a nem tórai és a félünnepekre, valamint Ros Chodes (újhold; a hónap kezdete) napjára. A 3 zarándokünnepre, Ros Hasánára, Jom Kippurra és Sabbat napjára pedig külön, ünnepi Ámidá van. Továbbá Sabbatkor, ünnepnap és Ros Chodeskor a Tóra-olvasás után elmondanak még egy "extra" Ámidát is, ez a Muszáf. Azért, mert ezeken a napokon a Templomban is bemutattak még egy áldozatot, márpedig az imák az áldozatok helyett vannak ugyebár.

Az Ámidát először mindenki csöndben elmondja, aztán a hazzán hangosan megismétli azok érdekében akik nem, vagy hibásan imádkoznak héberül. Az ismétlésnél van egy rész, a Kdusá, amit a hazzán és a többi imádkozó felváltva mond. Értelemszerűen ezt a részt csak minjánban lehet mondani. 

Végül itt kell még pár szót szólni a papi áldásról, mert az az Ámidába épült be. Amikor még állt a Templom, a papok az áldozat bemutatása után áldást kértek Istentől az egész népre. Templom és áldozatok ugyan már nincsenek, de még ma is számon tartják, hogy ki származik a papi nemzetségből, azaz ki kohén. (A vezetéknevük is árulkodik róluk, ami általában Kohn, vagy Cohen.) Ők mind a mai napig elmondják a papi áldást ünnepnapokon az Ámidá ismétlésekor. 

Ezt a Frigyszekrény előtti emelvényről teszik meg, miután egy papi törzsből származó, azaz levita (a vezetéknevük sokszor Lévi, Levy, Lőw) segített megmosni a kezüket és a lábukat -  akárcsak az áldozás előtt egykor. Az áldásmondás közben a kohénok befedik a fejüket és a nép felé kinyújtott karjukat is a tállitjukkal. Ugyanakkor a tállit alatt sajátos módon tartják a kezüket: szorosan összezárják a mutató- és a középsőujjukat, és távol tartják őket a szintén szorosan összezárt kis- és gyűrűsujjtól, ily módon egy V betűt formáznak a 4 ujjból. Eközben a hüvelykujjat távol tartják a tenyerüktől, hogy az a másik kéz hüvelykujjával összeérjen. Ez a kéztartás az egyszerű, felfelé fordított tenyerekből fejlődött ki, mert az ember azokba várja az áldást az égből...más szóval a zsidóknál nem szokás összetett kezekkel imádkozni. (Egyébként a kohénoknak ez a kéztartás olyannyira a jelképük lett, hogy a sírkövükre is ezt szokás felrajzolni. A leviták sírkövén pedig egy víztartó edény van, a fennemlített okokból.)          

Kép - A papi áldás kéztartása

Vissza az Imákhoz