Tegyük fel, hogy Draco Malfoy nem született gyilkosnak. Tegyük fel, hogy mégis annak kell állnia, és ebbe beleroppan. Tegyük fel, hogy csodálja Hermionét, mert okos, mert (tegyük fel) szép, és mert sikeres az életben. És akkor mindezek tetejébe még tegyük fel azt is, hogy most, egy nagy „ajándékkal” bocsánatot akar kérni tőle.
Mindenkit figyelmeztetnék, hogy ehhez hozzá kell venni, hogy alapvetőleg elég elborult személyiség tudok lenni, és mikor ez eszembe jutott, monitorra vetettem, és valószínűleg, mikor feltöltöm majd, szintén ez az elborultság lesz majd az úr józan gondolkodásom felett.
Hogy dühös voltál-e? Oh, igen! Mindennél jobban! Hogy azt kívántad-e, haljon meg? Igen. Azokban a pillanatokban mindenképpen. Hogy tudtál-e elég szörnyű halálnemet neki, olyat, amit megérdemel? Igen, számosat. És hogy komolyan gondoltad-e? Akkor igen. Mindennél komolyabban. Azt kívántad, saját magának kelljen megásni a sírját, és közben végig rettegjen, és úgy fájjon neki az egész, ahogyan neked fájt, amit ő tett.
Persze ez aztán elmúlt. Megnyugodtál. Már nem akartad őt darabokban, megtépázottan, a földön fekve látni, és nem vágytál rá mindennél jobban, hogy nyüszítve próbálja összegyűjteni a markában patakokban csordogáló vérét… Legyőzted magadban a fenevadat, ami folyamatosan azt kántálta: „Egyék meg élve a kannibálok, gyújtsa fel egy pszichopata, fedezzék fel, hogy remek eununch lenne belőle, és kasztrálják nyilvánosan egy televíziós show-ban…”
Szóval elmúlt. Már csak üres, és kiégett voltál. Már csak fájt, hogy ilyen csúfosan átvert, hogy így megalázott. Hogy mindenféle kifogással próbált előállni, és arra sem fordított fáradtságot, hogy legalább egy hihető legyen a sok közül.
Egy kávézóban ültél, lelkesen meredtél a semmibe. Szétszaggatott szíved, és önérzeted nem hagyta, hogy nyugton maradj, de nem engedett mozogni. Csak izegtél-mozogtál a széken, és legszívesebben kifutottál volna az egész világból. Kezedben összegyűrt, könnyeidtől átázott vászon zsebkendőt szorongattál, de már rég nem sírtál. Már nem volt miért. Már nem számított, hogy hol, és kivel van ő, és ott, azzal mit csinál. Csak az számított, hogy ne lásd egy darabig. Csak az számított, hogy erőt gyűjthess a találkozásig, mikor mindent megbeszélhetsz vele.
Ilyen állapotban kaptad kézhez a levelet. A pincérlány adta a kezedbe, és mikor megkérdezted, ki küldte, az ajtó felé intett. És te csak egy meglibbenő, fekete köpenyt láttál az épp távozó férfiből.
Megköszönted a felszolgálónak, és kissé remegő kézzel húztad elő a pergament a borítékból. A kézírás kapkodó volt, pirosas-barnás tintával rótták a sorokat. Az üzenet tömör volt, lényegre törő, és aláírás nélküli.
„Kedves Hermione!
Tudom, mit tett veled, Weasley! És tudom, mit érzel. A lakásodban várlak. Segítek neked bosszút állni azon a mocskon! Siess!”
Te pedig komolyan elgondolkodtál a dolgon. Már nem akartad olyan szörnyen bántani Ront. De a dühöd nem párolgott csak úgy el. Egy kis bosszú igazán kijárt neki. És ismeretlen jótevőd éppen kapaóra jött… Persze sosem voltál híve az ilyesminek. Gyerekesnek tartottad, éretlennek. Úgy gondoltad, a dolgokat inkább meg kell beszélni, mint hagyni, hogy elfajuljanak. De akkor úgy vélted, egy kicsit nem árt megleckéztetni Ront.
Összehúztad magadon a kabátot, és elindultál hazafelé. Pont úgy, mint néhány órával korábban.
Akkor még esett a hó. Hideg volt, és a szél arcodba csapta az apró, karcos pelyheket. Megborzongtál, és szorosabbra vontad nyakad körül a sáladat. Azt remélted, hogy Ron már otthon lesz, és te hozzábújhatsz. Lapáttenyereivel felmelegíti a tiedet, hosszú karjaival magához szorít, és a csontjaid mélyéig hatolt hideg egyszerűen messze száll, és te megszűnsz jégszobornak lenni, újra élővé válsz, akit az ereiben kerengő forró, nyughatatlan vér hajt…
Megszaporáztad a lépteidet. Már az utca sarkán előásta feneketlen zsebedből a kulcsokat, hogy minél hamarabb bent lehess.
- Ron! Szívem! Hazajöttem – közölte, ahogy beléptél a kis harmadik emeleti lakásba. Nem kellett kiabálnod, a lakás elég kicsi volt ahhoz, hogy a halk beszédet is meghallja, aki bent van. Néha még a szomszédok is hallottak mindent…
De Ron nem sietett eléd. Vállvonogatva lehajoltál, hogy kifűzd a bakancsodat. Azon morfondíroztál, vajon mi tartotta bent ilyen sokáig a Minisztériumban. Általában előbb hazaért, mint te. Ekkor ütötte meg a füled egy tompított női sikoly. Szentül meg voltál győződve róla, hogy valaki bajban van. Az egyetlen kis hálószobátokba futottál, és döbbenten vetted tudomásul, hogy a hely, ahová vágyakoztál egész hazaúton, már foglalt. Ron mást ölelt. Gyengéden karolta át a szőke lányt, s úgy csókolta, olyan átéléssel, szenvedéllyel, ahogyan téged soha.
- Ronald? – suttogtad. El akartad hinni, hogy akit látsz, az nem ő. Csak egy káprázat, egy árny, egy elfoszló tünemény. De rád nézett, és már tudtad, hogy nincs kibúvó: a valóság áll… fekszik előtted.
- Hermione… nahát… képzeld… izé… Luna átjött hozzánk látogatóba…
- Hozzánk? – Könnycseppek árasztották el a szemeidet. – Hozzánk? Azt hiszem, én ide nem kellek. Luna csak hozzád jött… Hogy tehetted?
Luna rád pillantott hatalmas szemeivel, és ártatlanul – teljes komolysággal – azt mondta:
- Azt hittem, pirimpők igézte meg. És akkor meg kell kapnia azt, akit megkíván, különben meghal!
Végigbámultál a lányon, és megdöbbentél Valóban úgy gondolta, hogy Ron pirimpőkkel találkozott. Megsajnáltad.
- Biztosan az volt. Egy pirimpők. Semmi baj, Luna. Kérlek, öltözz fel, és menj most haza… tudok egy jó pirimpők-űző igét. De ahhoz ki kell üríteni a lakást.
- Jó, persze… Vigyázz nagyon Ronra. Még lehet, hogy a pirimpők hatása alatt áll…
- Értem… Nem baj, tudom kezelni. – Luna felkapkodta a ruháit, és távozott. Te pedig Ronra néztél.
- Nahát… nem furcsa? Egy pirimpők… - morogta csodálkozva, széles vigyorral. Leültél egy székre, és csendesen feleltél neki.
- Te is tudod, hogy a pirimpőkök csak kitalált lények. Nem léteznek. Mi volt ez?
- Hát… Luna felugrott, és mikor kinyitottam az ajtót, megcsókolt. Nem tudtam ellenállni! Lunát… megharapta egy véla, és most ő is…
- Ron, kérlek!
- Most mi a bajod? Így történt! – kiáltotta, s a benned fortyogó düh előtört.
- Nem Luna kezdett ki veled! És a vélák harapása nem fertőző! – csattantál fel. – Miért tetted?
- Igazából elkábított, és…
- És megerőszakolt? Ugyan, Ron! Ez nem igaz!
- Hé, Hermione… én hibáztam, jó? De szeretlek…
- Remek. Soha többé ne találkozz Lunával!
- És akkor… béke van?
- Nem. Egyszerűen nem verheted át többé őt. Megértetted? – Lassan bólintott, és te egy utolsó fenyegető, megsemmisítő pillantás után az utcára siettél, hogy végre szabadjára ereszthesd a könnyeidet.
A történtek felidézése újra felkorbácsolta a dühödet. Igen… Ron megérdemli, hogy megbüntessétek! Igen! Megérdemli a legrosszabbat! Téged is, és Lunát is csak kihasznált! Mocsok! Nem engedheted neki!
Halkan nyitsz be a lakásba, és szájad néma sikolyra nyílik. Ron az ajtóval szemben ül egy székhez kötözve, meztelen felsőtestén több apró vágás, horzsolás látszik. De nem ez a legszörnyűbb. Szeme guvadtan mered elő az üregéből, opálos tekintettel bámulja a plafont. Feje oldalra billen. Nem is csoda, torkát hosszú vágás metszi keresztül. A vére még folydogál a padlón. Újra hatalmasra nyitod a szád, s „örömmel” tapasztalod, hogy újra van hangod.
- Ne sikíts! Semmi baj… Megmutattuk neki! – suttogja valaki mögötted. Hátrafordulsz. Draco Malfoy ruhája, arca véres, tekintete a távolba réved, mintha nem is a lakásban lenne.
- Mit műveltél? – kérdezed elszörnyedve.
- Itt lakom a szomszédban. Hallottam, mit tett veled! Olyan hangosan… élvezkedett azzal a szukával… De semmi baj! Bosszút álltunk… többé nem bánthat téged…
- Draco… miért?
- Mert… mert megérdemled, hogy valaki megvédjen, aki szeret! Én szeretlek… tökéletes vagy… és ő ezt nem látta! Tökéletes! – Szenvedélyesen, de halkan beszél, megszállottan, őrülten! Bolond!
- Sárvérű – feleled, hogy kizökkentsd. Ami azt illeti, sikerül is. A füleihez kap, felordít.
- Nem! Neeem! Ostoba voltam, hogy annak szólítottalak! Bocsáss meg! Azért tettem… ki akarlak engesztelni… meg kell bocsátanod nekem, amit tettem… Más vagyok… mindent megtennék érted! Azért tettem, hogy lásd… Fontos vagy nekem… más lettem… Kérlek, ne haragudj rám!
Térdre omlik, és a kezed után kap. Az arcához szorítja jobbodat, rázza a zokogás, könnyei eláztatják az ujjaidat.
- Draco… semmi… semmi baj… - mondod, és igyekszel úgy intézni, hogy ne remegjen a hangod. Belül azonban borzongsz a szörnyű tettől. A gyilkosságtól, amiről a gyilkos nem is tehet.
- Kérlek, bocsáss meg! Nem hagyhattam, hogy bántson téged… Nem hagyhattam, hogy ártson neked… nem bírok a lelkiismeretemmel! Bocsásd meg, hogy olyan voltam veled… Könyörgöm! Nagyon fáj… nagyon-nagyon fáj!
Lassú, gyengéd mozdulattal simítod a hátára a bal kezedet, és leguggolsz mellé.
- Semmi baj, Draco. Nem haragszom rád. Minden rendben van. Már megbocsátottam… Semmi baj nincsen. Jól van… Ne félj… Már minden rendben lesz. Csak ne félj! Már senki sem fog bántani téged. – Reszkető ujjakkal nyúlsz a nadrágod zsebébe a pálcádért. Még akkor is cirádázik a kezedben, mikor Draco hátához érinted.
- Köszönöm – súgja neked. – Köszönöm… Úgy féltem… olyan szörnyű volt… annyira fájt…
- Nincs mit… semmi gond nincsen, Draco. Minden rendben. Adava Kedavra…
A földre csúsztatod őt, és mellé ejted a pálcádat. Sietős léptekkel elteszel néhány személyes tárgyat, és elfutsz.
Meg kell keresned azt a békét, és megnyugvást, amit egy gyilkos csak nehezen érhet el, és amit te megadtál Dracónak. Még azelőtt meg kell találnod, hogy te is beleőrülnél… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
