Másnap délelőtt a latinórán oly nagy volt az izgalom az egész osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette.
A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra, aki éppen felelt, s nemcsak a Pál utcaiak voltak ilyen rendkívüli állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben, s még a felső osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi reáliskolába jártak, s így a gimnázium a Pál utcaiaknak kívánta a győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték ehhez a győzelemhez.
- Mi van ma veletek? - kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. - Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!
De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon mondta:
- Persze, itt a tavasz, a golyózás, labdázás... most nem esik jól az iskola! Majd adok én nektek!
De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelíd lelkű ember volt.
- Leülhetsz! - szólt annak, aki felelt, és keresgélni kezdett a noteszében.
Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, még az is, aki jól fel volt készülve, és mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben a lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz melyik lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és B betűsök lélegzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen visszafordított az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett jókedvük.
Böngészett a névsorban, és aztán halkan ezt mondta:
- Nemecsek.
- Nincs itt! - harsogta az osztály. És egy hang, egy jól ismert Pál utcai hang hozzátette:
- Beteg.
- Mi baja?
- Meghűlt.
Rácz tanár úr végignézett az osztályon, és csak ennyit mondott:
- Mert nem vigyáztok magatokra.
De a Pál utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az első padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban, de most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy ez a Nemecsek valami szép dologban hűlt meg. Egyszerűen szólván: a hazáért hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a világért nem árulta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most már mindenki tudta, még a gittegylet is. Sőt a gittegylet kebelében mozgalom is indult meg aziránt, hogy Nemecsek nevét kitöröljék a fekete könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve, hogy előbb javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre, s csak azután töröljék-e ki, avagy hogy kitöröljék minden teketória nélkül. Minthogy Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória nélkül kell kitörölni, természetes, hogy Barabás pártot alakított, mely azt vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet.
De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le, melyet ma délután kellett megvívni. A latinóra után tömegesen jöttek idegen osztálybeliek Bokához, s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni. Boka mindenkinek azt felelte:
- Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már csak magunk akarunk harcolni.
Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a szomszéd kapualjban, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának.
- Ifiúr - mondta -, ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit!
Boka mosolygott.
- Csak bízza ránk, öregem!
És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak körülvették a Pál utcaiakat, és mindenféle hasznos tanácsokkal látták el őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál utcait arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak. Ismét mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniök a küzdelmet. De erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete az volt, hogy a harc megkezdésekor a kaput be kell csukni, s csak akkor kell a kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé szorítják az ellenséget.
De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban két órakor már a grundon kellett lenniök. És egynegyed kettőkor már néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt, és csak az iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor gúnyosan szólt rá a törökmézes emberre:
- Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen azzal a sok szeméttel!
Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt, neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott. Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának van igaza.
És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál utcaiak színeit viselő piros-zöld sapkával megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt otthon. Így történt, hogy a Pál utcaiak hadserege a csata napján, éppen a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy, főhadnagy, kapitány volt. Maga a közlegény, maga a tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a Rákos utca egyik kertes kis házában, annak is egy csöpp kis ágyában, betegen.
Boka rögtön munkához kezdett. Katonás hangon kiáltotta:
- Vigyázz!
Mind haptákba állottak. Boka harsányan szólt:
- Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert ez csak békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a tábornoki címet.
Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban fölemelő, szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján, a legnagyobb veszedelem idején Boka fölvette a tábornoki címet. Majd hozzátette:
- És most utoljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés ne legyen.
El is mondta, s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs minden szavát, feszülten figyeltek.
És mikor vége volt, csak ennyit vezényelt a tábornok:
- Mindenki a helyére!
Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet teljesítette. Az oldalán sárgaréz trombita függött, amit közös költségen vettek egy forint negyven krajcárért, mely összegben benne volt a gittegyletnek egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona is, amelyet a hadvezér hadicélokra egyszerűen lefoglalt.
Szép kis postástrombita volt, s ha belefújtak, éppúgy hangzott, mint a katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett, s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a fiúk.
Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére, és a jobb lábát kilógatta a Pál utcára, bekiáltott:
- Tábornok úr!
- No, mi az?
- Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.
- Kit keres?
- Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.
Boka odament a palánkhoz.
- Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött, hogy kémkedni jöjjön ide!
Az őrszem kihajolt az utcára úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán jelentette:
- Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy.
- No, hát ha igazi hölgy, akkor bejöhet!
És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött, és szétnézett a grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta.
- A Geréb úréktól hozom ezt a levelet - mondta. - Az ifiúr azt mondta, hogy nagyon sürgős, és hogy válasz van rá...
Boka felbontotta a levelet, mely Nagyreményű Boka elnök úrnak volt címezve, és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos paksaméta. Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a nővére levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végig-végig teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden oldal. Elolvasta.
A levélben ez volt:
Kedves Boka!
Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárultalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyult rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a 'Lángba borult szigettenger'-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csak hogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: "Hol a könyv, te csirkefogó?" - éspedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: "Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!" - és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanul szenvedett énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanul egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: éppúgy fogom jóvátenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a Füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se volt a szigeten a vörösingesek közül. Végre úgy négy órakor megjöttek, és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most már nem bántam, mert magam is Pál utcainak éreztem megint magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert azzal tiveletek érzek, és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: "Ez a Geréb azért közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál utcaiak küldték ide közénk kémkedni." És nagygyűlést tartottak, és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki, és erről olyan csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejjebb kellett másznom a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést, és a Wendauer azt mondta: "Talán megint a fán van az a Nemecsek?" - de ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára, és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: "Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent meghallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket." Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak, és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat, és ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngültem volna már a fáradtságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack, éspedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról, és hazamentem, és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre kérlek téged. Légy szíves, és hidd el, hogy igaz, amit írtam, és ne hidd, hogy ez csak hazugság, és hogy én titeket félre akarlak vezetni mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerülni hozzátok, és ki akarom érdemelni, hogy bocsássatok meg nekem. Én nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgysincs nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg, és csak a Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya, és én legalább fiú vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem, és visszaveszel engem, akkor én már ma eljövök, és a csatában veletek fogok harcolni, és a harc hevében fogom magamat úgy kitüntetni, hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jöjjek-e, vagy ne jöjjek, és ha azt üzened, hogy jöjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál utca 5. sz. alatt a kapu aljában, és várom a feleletet. Maradok hű barátod
Geréb
Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem hazudik, s hogy annyira megjavult, hogy érdemes visszavenni. Magához intette tehát a hadsegédjét, Cselét.
- Hadsegéd - mondta neki -, fújja meg a harmadik számú trombitajelet, amely azt jelenti, hogy mindenki jöjjön a tábornokhoz.
- Mi a válasz, kérem? - kérdezte a Mari.
- Maga várjon egy kicsit, Mari - felelt parancsoló hangon a tábornok.
És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi az, hogy miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek, s egy perc múlva ismét ott állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka felolvasta nekik a levelet, és megkérdezte tőlük:
- Visszavegyük?
És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt válaszolták:
- Vissza!
Boka pedig a cselédhez fordult, és így szólt:
- Mondja meg, hogy jöjjön ide. Ez a válasz.
Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a fegyvereket... De aztán kipöndörült a kiskapun.
- Richter! - kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett a sorból. - Melléd fogom rendelni Gerébet - mondta a tábornok -, és te fogsz rá vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod, és bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért mindig jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a levélből is láthatjátok. Mindaz, amit már terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben marad.
Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem zárt be senki, most berúgta valaki, s Geréb ugrott be rajta ragyogó arccal, boldogan, mint aki az ígéret földjére végre beteheti a lábát. De mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett Bokához, és általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét. A Pál utcaiak piros-zöld sapkája volt a fején.
Szalutált, és ezt mondta:
- Tábornok úr, jelentkezem!
- Jó - mondta Boka minden ceremónia nélkül. - Richter mellé vagy beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad a csata napján, és akkor visszakaphatod a rangodat.
Azzal a hadsereg felé fordult.
- Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi pedig megbocsátunk neki. Senki egy szóval ne bántsa, hibáját a szemére ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve.
Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: "Mégiscsak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok."
S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában mi lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így csöndesen diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején lovagolt, egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig kilógatott az utcára. Az arca rémült kifejezést öltött, s ijedten dadogta:
- Tábornok úr... az ellenség jön!
Boka, mint a villám, ugrott a kapuhoz, és bereteszelte. Mindenki Gerébre nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan kiáltott rá:
- Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?!
Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megkapta a karját.
- Mi ez?! - ordított Boka.
Erre aztán nagy nehezen dadogott valamit Geréb:
- Talán... talán észrevettek fönn a fán... és így akartak félrevezetni...
Az őrszem kinézett az utcára, s aztán leugrott a palánkról, fölkapta a fegyverét, és a sorba állott a többiekhez.
- Jönnek a vörösingesek! - mondta.
Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az utcára. Valóban jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól, és azzal integetett Boka felé. Már messziről kiáltotta:
- Követek vagyunk!
Boka visszament a grundra. Szégyellte magát Geréb előtt egy kicsit, amiért ilyen hirtelen meggyanúsította. Odaszólt Richternek:
- Bocsásd el! Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb!
Geréb szegény, föllélegzett. Már majdnem belekerült a csávába ártatlanul. De az őrszem kikapott.
- Te pedig - kiáltott rá Boka - jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt tüzet kiabálsz! Adta ijedős csacsija! - És vezényelt: - Hátra, mindenki, a farakások közé! Velem nem marad itt más, csak Csele meg Kolnay. Indulj!
A hadsereg katonás léptekkel ment el, és nemsokára eltűnt a farakások mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka, mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott nekik. Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt. Fegyvertelenül jöttek, és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.
Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját, és a palánkhoz támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a trombitát is letette a földre.
Az idősebbik Pásztor lépett elő.
- Hadvezér úrhoz van szerencsém?
Csele felelt:
- Igen. Ő a tábornok.
- Mi követségbe jöttünk - mondta Pásztor -, és én vagyok a követség vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük a háborút.
Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék is a sapkájukhoz emelték a kezüket, udvariasságból. Pásztor folytatta:
- Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.
Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja, mikor felelt:
- A hadüzenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk. Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.
- Mi sem akarjuk - szólt komoran Pásztor, és ahogy szokta, mellének szegte a fejét.
- Én azt akarom - folytatta Boka -, hogy mindössze háromféle harcolási mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják jól a szabályokat, ugye?
- Igen.
- Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve, és többé nem birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia. Beleegyeznek?
- Bele.
- A lándzsával pedig sem verekedni, sem szúrni nem szabad. Vívni kell.
- Úgy van.
- És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen támadhatnak. Elfogadják?
- Elfogadjuk.
- Akkor nincs több mondanivalóm.
Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A követség viszonozta a tisztelgést, és Pásztor ismét megszólalt:
- Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk, mert olyan bátran viselkedett a múltkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon becsüljük.
- A Rákos utcában lakik, a harmadik szám alatt. Nagyon beteg.
Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: - Indulj! - és a követség kivonult a kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel a tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket elmondja nekik.
A követség pedig sietve masírozott a Rákos utca felé. Az előtt a ház előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt egy kislány, attól megkérdezték:
- Lakik itt a házban bizonyos Nemecsek?
- Igen - mondta a kislány, és odavezette őket a szegényes földszinti lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis, kékre mázolt pléhtábla volt, ezzel a felírással: "Nemecsek András szabó".
Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. Nemecsek anyja, egy szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához - vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia -, bevezette őket a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra emelte a fehér zászlót. És itt is az egyik Pásztor lépett elő:
- Áts Ferenc üdvözletét küldi neked, és kívánja, hogy gyógyulj meg.
A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra felült az ágyban. Boldogan mosolygott, és ez volt az első kérdése:
- Mikor lesz a háború?
- Holnap.
Erre elszomorodott.
- Akkor én még nem lehetek ott - mondta bánatosan.
De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel, és a komor, vad arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:
- Nekem pedig bocsáss meg.
- Megbocsátok - mondta csöndesen a kis szőke, és köhögni kezdett. Visszafeküdt a párnára, és Szebenics megigazította a feje alatt a párnát. Aztán azt mondta Pásztor:
- Na, most megyünk.
Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót, és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:
- Ti mind... ti mind olyan derék, jó fiúk vagytok... hogy így szeretitek az én szegény kisfiamat. Ezért... ezért... mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét...
A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor, és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét, és büszkén mondta:
- Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indulj!
És kimasíroztak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
