5. fejezet

Két nappal ez után, csütörtökön, mikor a Füvészkertre ráborult az este, a kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett.

- Tisztelegj! - kiáltotta az egyik.

S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.

- Itt vannak mind? - kérdezte az őröktől.

- Igenis, kapitány úr!

- Geréb is itt van?

- Ő volt az első, kapitány úr.

A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.

A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes vörösingesek.

Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:

- Tisztelegj!

És a sok hosszú, ezüstpapiros lándzsa felugrott a fejek fölé.

- Sietnünk kell, fiúk - mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszöntést -, mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyújtsátok meg a lámpát.

A lámpát sose volt szabad addig meggyújtani, amíg a vezér meg nem érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyújtotta a lámpát, s a vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt, mindenki a vezér szavát várta.

- Van valami jelentenivaló? - kérdezte ez.

Szebenics jelentkezett.

- Nos?

- Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló, amit kapitány úr a Pál utcaiaktól zsákmányolt.

A vezér összeráncolta a szemöldökét.

- A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?

- Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a kis zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.

- Lábnyomokat láttál?

- Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap is fölhintettem finom homokkal a rom belsejét, s mikor ma megvizsgáltam, találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a szögletbe vezetett, ahol a zászló volt, s aztán a szöglettől kivezetett a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a föld.

- A lábnyom kicsi volt?

- Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki van köztünk a legkisebb lába.

Nagy csönd lett.

- Valami idegen járt a fegyvertárban - mondta a vezér. - Mégpedig Pál utcai fiú volt.

Moraj futott végig a vörösingesek közt.

- Onnan sejtem - folytatta Áts -, mert ha valami más gyerek lett volna, elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál utcaiak, hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről, Geréb?

Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt.

Felállott.

- Nem tudok róla.

- Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a múltkor. Mialatt valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselőtelepig, és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés volt ránk nézve, és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni, s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk háborúba.

Gerébre nézett.

- Geréb! Állj fel!

Ismét felállt Geréb.

- Halljuk a jelentést. Mit végeztél?

- Én... - mondta kissé zavartan a fiú - azon a véleményen voltam, hogy talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam... és miért legyek éppen én az oka, hogy... szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telepre felügyel, és aki most majd ki fogja őket onnan... onnan...

Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a szemébe Áts Feri. És meg is szólalt erős, mély hangján, melytől annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért megharagudott rájuk:

- Nem - bömbölte -, te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket! Nem megyünk mi vesztegetni meg alkudozni! Ha nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!

Mindnyájan hallgattak, és Geréb lesütötte a szemét.

Áts Feri fölállott:

- Ha gyáva vagy, eridj haza!

Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét, és bátor hangon próbált beszélni:

- Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok nektek!

- Ez már beszéd - mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem rokonszenvezik a jövevénnyel. - Ha velünk akarsz maradni, leteszed a fogadalmat a mi törvényeinkre.

- Szívesen - mondta Geréb, és föllélegzett.

- Adj hát kezet!

Kezet fogtak.

- Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd neked is ad lándzsát és tomahawkot, s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most hallgass ide! Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnapra tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a Mária utca felől megy be, és elfoglalja az erődöket. A csapat másik felének te fogod kinyitni a Pál utcai kiskaput, s ez a rész ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület kell, és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!

Mindenki fölugrott.

- Éljen! - kiáltották mind a vörösingesek, és lándzsáikat a magasba emelték.

A vezér csöndet intett.

- Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol?

- Nem hinném - felelt az új hadnagy. - Még ha itt is volt valaki közülük a múltkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a sötétben.

- Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután?

- Nyugodtan.

- Nem fognak gyanítani semmit?

- Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!

Egy éles hang vágott egyszerre közbe:

- Dehogy nincs!

Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:

- Ki szólt?

Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt:

- Dehogy nincs!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy fa lombjai közt, s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek, és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatával. Senki se szólt egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.

Geréb elsápadt.

- Nemecsek! - mondta ijedten.

És a kis szőke felelt is:

- Igen, Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni! Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már fél négy óta. De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor gondoltam: "Megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!" Itt vagyok, kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék, csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak!

Kipirult, ahogy így beszélt, és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni ámulatukból, és csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből pottyant közibük, s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot, a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.

Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez, és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobb oldalán, és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:

- Megállj! Ne bántsátok.

A Pásztorok csodálkozva néztek a vezérre.

- Ne bántsátok - mondta ez. - Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek!

Nemecsek tagadólag rázta a fejét.

- Nem én! - mondta dacosan.

Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan, komoly tekintettel állott ott, és megismételte:

- Nem én!

Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:

- Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz...

És hátat fordított neki.

- Mi legyen vele? - kérdezték a Pásztorok.

A vezér csak úgy félvállról felelt:

- Vegyétek el tőle a zászlót.

Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát, és egy hang se röppent el az ajkáról.

- Megvan! - jelentette Pásztor.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén, és összeszorította az ajkát.

Áts Feri feléje fordult, és intett a Pásztoroknak:

- Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem... fürösszétek meg egy kicsit.

Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek. Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe, és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt, és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve, s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról, és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta, és Geréb is nevetett volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget partjára vezessék, s ott a két Pásztor belenyomja a sekély vizű tóba. Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze, a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe, s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták, és nagyokat kurjantottak:

- Huja, hopp! Huja, hopp!

Ez volt az ő kiáltásuk.

És a sok "huja-hopp!" összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte föl a kis sziget esti csöndjét, s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé.

Aztán eleresztették a Pásztorok, és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki amúgy istenigazából a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:

- Béka!

- Ittál?

- Miért nem úsztál egy kicsit?

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és simogatta a vizes kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját, és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:

- Jó volt?

Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt:

- Jó volt - mondta csöndesen, és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is láttalak a szigeten, az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeum-kertben, mert ők voltak az erősebbek! Most meg beledobtatok a vízbe, mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni... ott...

Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz...

A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:

- Elmehetek?

Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:

- Hát nem vertek agyon? Elmehetek?

És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé.

Egy kéz se mozdult, egyetlenegy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen... A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:

- Tisztelegj!

És a két őr haptákba vágta magát, s magasba emelte ezüstös végű lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat, és valamennyien a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű lándzsák megvillantak a holdfényben. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár... Nemecsek elment.

A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás közepén állott, és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb, fehéren, mint a fal. Motyogott valamit.

- Tudod... kérlek... - kezdte.

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló fiúkhoz, és odaállt az idősebb Pásztor elé.

- Tudod... kérlek - motyogta neki is.

De Pásztor követte a vezére példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt, fojtott hangon:

- Úgy látszik, elmehetek.

Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a híd karfájára támaszkodtak, és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is elhangzottak a Füvészkert csöndjében...

Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult, és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgyhogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle:

- Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a Múzeum-kertben?

Pásztor csöndesen felelt:

- Én.

- Az öcséd is ott volt?

- Igen.

- Einstand volt?

- Az.

- Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér szigorúan végignézett rajtuk, és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan szólt:

- Fürödjetek meg!

A Pásztorok értetlenül néztek rá.

- Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg!

És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, azt mondta:

- Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a Pásztorokra, s most már sürgető hangon mondta:

- No, fürödjetek meg! Nyakig. Egy-kettő!

A csapathoz fordult.

- Hátra arc! Ne bámuljátok őket!

A vörösingesek sarkon fordultak, és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba, s engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett, s meggyőződött arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot:

- Letenni a fegyvert! Indulj!

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfújták a lámpát, és csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon, és eltűnt a Füvészkert sűrűjében...

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták kezüket a zsebükbe, ahogy szokták, s ők is elindultak. Egy szót se beszéltek egymással, és nagyon szégyellték magukat.

A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében...