A nagy papírlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak éppen a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes szövege így hangzott:

KIÁLTVÁNY!!! MOST MINDENKINEK TALPON KELL LENNI! BIRODALMUNKAT NAGY VESZEDELEM FENYEGETI, ÉS HA NEM LESZÜNK BÁTRAK, AZ EGÉSZ TERÜLETET ELVESZIK TŐLÜNK! VESZÉLYBEN A GRUND! A VÖRÖSINGESEK MEG AKARNAK BENNÜNKET TÁMADNI! DE MI OTT LESZÜNK, ÉS HA KELL, ÉLETÜNKKEL IS MEGVÉDELMEZZÜK BIRODALMUNKAT! MINDENKI TELJESÍTSE KÖTELESSÉGÉT! AZ ELNÖK

Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A labda csöndesen pihent Richter zsebében, mert ő volt a labdatáros. A fiúk föl-alá járkáltak, beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra visszatértek a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is megtanulták, és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le az alant állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért tátott szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a palánkhoz, újra elolvasták, és aztán maguk is egy farakás tetejére másztak, és ők is elszavalták.

Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a maga nemében. Igazán nagyon nagy lehetett a baj, s igen komoly a veszedelem, ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát ki a saját legmagasabb aláírásával.

Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb neve, de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy számított, hogy itt a grundon fogja rajtakapni, s itt fogja azonnal törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka se gondolt, hogy a kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a Füvészkertbe, s ott az ellenséges hadak táborának kellős közepén világraszóló botrányt csinál... Ezt csak ma délelőtt tudta meg az elnök az iskolában, a latinóra után, mikor a pincében, ahol a pedellus a vajas kenyeret árulta, Nemecsek félrehívta, és mindent elmondott neki. A grundon azonban még fél háromkor is teljes bizonytalanság uralkodott, s mindenki az elnököt várta. Az általános izgatottsághoz járult még egy külön izgatottság is. A gittegylet kebelében botrány tört ki. Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett, és használhatatlanná vált, amit úgy kell érteni, hogy nem lehetett többé nyomkodni. Ez kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt talán a történtek után magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességét a legrútabbul elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek volt ez ellen leghamarabb kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyiktől a másikhoz ment, és éles szavakban kelt ki az új elnök hanyagsága ellen. Szaladgálásának sikere is volt, mert öt perc alatt sikerült a tagok egy részét rábírni arra, hogy rendkívüli gyűlés összehívását követeljék. Kolnay sejtette, hogy miről van szó.

- Jól van - mondta -, de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli gyűlést csak holnapra fogom összehívni.

De Barabás lármázott:

- Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, hogy az elnök úr megijedt!

- Tőled?

- Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja össze a gyűlést.

Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a Pál utcaiak jelszava:

- Hahó, hó! Hahó, hó!

Mind odanéztek. Boka lépett be a kiskapun. Mellette Nemecsek jött, nagy, piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett:

- Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk Bokát.

- Ebbe belenyugszom - felelt Barabás, de már akkor a gittegylet tagjai a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek, és ezer kérdéssel ostromolták.

Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán nagy figyelem közepette ezt mondta:

- Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak, és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a háború.

- Igen, holnap - folytatta Boka -, és így mától kezdve kihirdetem az ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel tartozik, s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni. Ne higgyétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk, és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se akarunk azonban kényszeríteni, és ezért még most kijelentem, hogy aki nem akar a harcban részt venni, az jelentkezzék.

Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a felszólítást:

- Aki nem akar részt venni a háborúban, az álljon elő! Nem áll elő senki?

Egyszerre kiáltottak mind:

- Senki!

- Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt lesztek.

Sorra mindenki Boka elé járult, és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy holnap eljön.

Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt:

- Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő, és az be ne tegye ide többé a lábát, mert bottal verjük ki.

Leszik kilépett a sorból.

- Elnök úr - mondta -, mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.

Erre halálos csönd lett. Mindenki kíváncsian figyelt, hogy ugyan mi is van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt a többiek előtt kapja rajta.

Többen kérdezték:

- Mi van Gerébbel?

- Semmi - felelt nyugodtan Boka. - Arról majd máskor beszélünk. Most egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak egymással, béküljenek ki.

Csönd lett.

- Nos? - kérdezte az elnök. - Nincs köztetek haragos?

Weisz szerényen szólt:

- Én úgy tudom...

- No, ki vele!

- Hogy... Kolnay... meg Barabás...

Boka ránézett Barabásra.

- Igaz ez?

Barabás elpirult.

- Igen - mondta -, a Kolnay...

Kolnay meg azt mondta:

- Igen... a Barabás...

- Hát béküljetek ki azonnal - rivallt rájuk Boka -, mert különben mind a kettőtöket kidoblak innen! Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan jó barátai vagyunk egymásnak!

A két haragos odasomfordált Boka elé, és kénytelen-kelletlen nyújtott egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás megszólalt:

- Elnök úr!

- Mi kell?

- Egy kikötésem volna.

- Nos?

- Az hogy... hogy ha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg bennünket, akkor... akkor... én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert...

Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a szempillantással:

- Hallgass!

Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit, és sokért nem adta volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman mosolygott...

- Most pedig - szólt Boka - , közlegény, adja ide a haditervet!

Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez, és egy papírlapot vett onnan elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki.

A haditerv ilyen volt:

Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kíváncsian várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig elkezdte magyarázni a haditervet:

- Figyeljetek jól ide! Nézzétek mindig a rajzot! Ez itten a mi birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint, egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál utca felől és a Mária utca felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva, jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az A zászlóalj áll három emberből, Weisz vezérlete alatt. A B zászlóalj szintén három emberből, Leszik vezérlete alatt. A Mária utcai kaput szintén két zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay.

Egy hang szólt közbe:

- Mért nem én?

- Ki volt az? - szólt szigorúan Boka.

Barabás jelentkezett.

- Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj le!

Barabás motyogott valamit, és leült. Boka pedig folytatta a magyarázatot:

- A fekete pontok, melyek E betűkkel és számokkal vannak jelölve, az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgyhogy két-három ember elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly közel vannak egymáshoz, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik erőd is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária utcai rész felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az A és B csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki megy, azt később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?

- Igen! - volt az egyhangú válasz.

A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő, és buzgón jegyezték azokat, amiket az elnök-hadvezér mondott.

- Na mármost - mondta Boka -, ez volt az elhelyezés. Most jön a tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól! Az A és B csapatok, mikor a palánk tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.

- Kinyitjuk?

- Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a harcot. Jöjjenek előbb be, és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát kinyitják a kaput, és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök megkezdik a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg, hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által alkotott vonalon keresztülhatoljanak, és a grundon maradjanak. A másik hadsereg, a Mária utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay! A C és D zászlóalj a Mária utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek másik csapata a Mária utca felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendbe állnak. Mikor a nagykapun bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két zászlóalj futást színlel. Ide nézzetek... a térképre... látjátok? A C zászlóalj, ez a tied, Richter... beszalad a kocsiszínbe...

Az ujjával mutatta.

- Ide, ni. Érted?

- Értem.

- A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó kunyhójába. Most vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb! És nézzétek jól a térképet! A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a gőzfűrészt, és a gőzfűrész mögött szembe találják magukat az 1., 2. és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót kunyhójából, és hátba támadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran harcoltok, itt kutyaszorítóba kerül, és kénytelen megadni magát. Ha pedig nem adja meg magát, beszorítjátok őket a kunyhóba, és rájuk zárjátok az ajtót. Mikor ez megtörtént, a C zászlóalj a kunyhó mellett, a D zászlóalj pedig a farakásokat megkerülve, a 6. számú erőd mellett bukkan ki, és az A és B segítségére siet. Az 1. és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5. számú erődbe megy, és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az A, B, C és D zászlóalj egy vonalba sorakozva támad, és hajtja a Pál utcai kapu felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött bombázzák az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz ellentállani. Akkor pedig kiverjük őket a Pál utcai kapun! Megértettétek?

Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak, és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy, piros, horgolt kendőt, és náthás hangon kiáltott bele az általános éljenzésbe:

- Éljed az eldök!

- Éljen! - volt rá a felelet.

De Boka újra intett.

- Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a hadsegédemmel. Amit őáltala üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én parancsoltam volna.

Egy hang megkérdezte:

- Ki a hadsegéd?

- Nemecsek.

Egypáran összenéztek. A gittegylet tagjai egy kicsit lökdösték is egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:

- Szólj már, no!

- Te szólj!

- Miért én? Szólj te!

Boka csudálkozva nézett rájuk.

- Talán valami kifogástok van ellene?

Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:

- Igen.

- Ugyan micsoda?

- A gittegylet közgyűlésén, a múltkor... mikor...

Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre:

- Elég! Hallgass! Nem vagyok kíváncsi az ostobaságaitokra! Nemecsek lesz a hadsegédem, és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék elé áll.

Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a gittegylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a gittegyletre nézve. És szégyellték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a nevét ők kisbetűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig ha tudták volna...

Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk olyan izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka kiadta a parancsot:

- Mindenki helyezkedjék el! Hadgyakorlatot fogunk tartani.

Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.

- Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! - kiáltott utánuk Boka.

Most magára maradt a grund kellős közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.

- Ernő - mondta neki szelíden Boka -, csavard vissza a kendőt a nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.

Nemecsek hálásan nézett a barátjára, és úgy engedelmeskedett neki, mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy, piros, horgolt kendőt a nyakára, úgyhogy csak a füle látszott ki belőle.

Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:

- Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe. Figyelj jól...

De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még soha. Belevágott a följebbvalója szavába:

- Bocsáss meg - mondta -, de előbb szeretnék neked valamit mondani.

Boka összeráncolta a szemöldökét.

- Mi az?

- Itt az előbb a gittegylet tagjai...

- Ugyan, kérlek - kiáltott türelmetlenül az elnök -, te is komolyan veszed ezeket az ostobaságokat?

- Igen - felelt Nemecsek -, mert ők is komolyan veszik. És én érzem, hogy ők buták, és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de azt nem szeretném, ha te... ha te... ha te is megvetnél.

- Ugyan miért vetnélek meg?

A nagy, vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:

- Mert ők kimondták rólam... hogy... hogy áruló vagyok...

- Áruló? Te?

- Igen. Én.

- No, erre igazán kíváncsi vagyok!

És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gittegylet tagjai titkos fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen, és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és becstelen.

És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok, főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kisbetűvel.

Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.

- Jól van, Ernő - mondta -, csak te menj a dolgod után, és ne törődj velük. Most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az 1. és 2. számú erődhöz, és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz.

A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált, és ámbátor e percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő becsületének a kérdése halasztást szenved - minden keserűségét elfojtotta, és katonásan szólt:

- Igenis, elnök úr!

Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld, és a hadsegéd nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásából tudjuk.

Boka pedig egyes-egyedül maradt a grund kellős közepén. A nagy darab bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagyváros közepén, hanem valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén, és várta a parancsot. Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a labdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.

"Igenis - mondta magában -, meg foglak védeni benneteket!"

Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek mögül kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye, s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, éppoly vígan és éppolyan gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha nem is volna most kockán minden, de minden...

Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e, igazi, s egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren - nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát?

Csöndesen szállt le a kora tavaszi alkony, ahogy Boka így tűnődött. Nagyot sóhajtott, és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az erődök legénységén.

A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták, s mindenki haptákba állt.

De a vezér egyszerre csak megállt a feleúton, és hátranézett. Mintha hallgatóznék. Aztán megfordult, és gyors léptekkel sietett vissza, a palánk kisajtajához.

Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt, és kinyitotta a kiskaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte.

- Te vagy az? - mondta zavartan.

Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt oly vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt, és szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját, és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással szemben, és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:

- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek veled.

Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:

- Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a kapun úgy, ahogy bejöttél.

A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

- Nézd, Boka - mondta -, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jó barát.

Csöndesen szólt Boka:

- Te ide mint jó barát nem jöhettél.

Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:

- Én azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.

- Azt nem lehet - mondta Boka.

- De én megbántam... nagyon megbántam... és visszahoztam tőlük a zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen, és amit a kis Nemecsek visszalopott... és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből...

Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve, látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen az volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták hevében rongyolódott el.

- A zászlót - mondta Boka - majd visszavesszük a vörösingesektől mi magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden... Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk... nem leszünk többé együtt... De így nem kell a zászló. És te sem kellesz...

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha faképnél akarná hagyni Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.

- János - mondta elfulladó hangon -, én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem!

- Ó - felelt Boka -, én már megbocsátottam neked!

- És visszavesztek?

- Azt már nem.

- Semmi módon?

- Semmi módon.

Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki:

- Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza, és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.

Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.

- Hát jó - szólt -, elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De szavamat adom nektek, hogy nem azért jöttem ide, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.

- Ugyan micsoda?

- Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod...

Nagyot nézett erre az elnök.

- Ezt nem értem.

- Most nem magyarázom meg - dadogta Geréb, és a kiskapu felé indult. Ott megállott, és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: - Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?

- Hiába.

- Akkor hát... nem is kérlek.

Kirohant, és becsapta a kisajtót. Boka egy pillanatig habozott. Életében először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is mozdult, hogy utánamenjen, hogy utánakiáltson: "Gyere vissza, de aztán jól viseld magad!" - mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés, amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál utcában. Amikor kinevette őket. Mikor ott álltak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén, szomorúan, lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján nevetéssel, amellyel Geréb elugrott előlük.

"Nem - szólt önmagának -, nem hívom vissza. Ez rossz fiú."

Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind valamennyien, és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akik nem voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fenn a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem, mindenik visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi fog történni Boka és Geréb között. És amikor Geréb kiment, s Boka a farakások felé indult, az elfojtott izgatottság kitört, és az egész hadsereg hirtelen, egyszerre, mint egy ember kezdett el éljenezni.

- Éljen! - hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől, és sapkák repültek a levegőbe.

- Éljen az elnök!

S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty, amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha mégúgy összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze hogy Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét, és vigyorogva mondta:

- Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet!

Boka pedig megállott a grund közepén, és meghatva, boldogan szalutált a hadsereg felé. Most megint a nagy Napóleonra gondolt. Azt szerette ilyen nagyon az ő öreg gárdája...

Mindenki látta a jelenetet, és most már mindenki tisztában volt Gerébbel. Nem hallatszott odáig, hogy a két fiú mit beszélt a kapuban, de látták a mozdulatokat, és ezekből megértettek mindent. Látták Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb sírva fakadt, s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a kapuban visszafordult, s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek egy kissé.

Ezt suttogta Leszik:

- Jaj... hátha most megbocsát neki!

De amikor Geréb mégis elment, és látták, hogy Boka tagadólag rázza a fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az "éljen!", amikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a torkuk.

- Kemény legény vagy, papuskám! - mondta Csónakos büszkén. De meg is ijedt, és kijavította hirtelen: - Nem "papuskám"... bocsánat... elnök úr.

S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak, csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg, s repültek a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott szerepet mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést.

- Győzni fogunk! - hallatszott mindenünnen.

- Ki fogjuk őket verni!

- Össze fogjuk kötözni a foglyokat!

- Magát Áts Ferit fogjuk elfogni!

Csak Boka maradt komoly.

- Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség - mondta nekik. - Majd háború után legyetek jókedvűek. Most pedig, aki akar, hazamehet. Még egyszer mondom: aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő!

Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem hazamenni. Csoportokba oszlottak, és a Geréb-ügyet beszélték meg.

Barabás rikácsoló hangon kiabált:

- Gittegylet! Gittegylet!

- Mit akarsz? - kérdezték a fiúk.

- Közgyűlés!

Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megígért, s melynek színe előtt neki tisztáznia kell magát ama vád alól, hogy az egyleti gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele.

- Hát jó - mondta -, közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljanak félre.

És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak a farakások közül, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a közgyűlést.

- Halljuk, halljuk! - kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon szólt:

- Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra.

- Khm, khm... - köszörülte a torkát vészjóslóan Barabás. - Tisztelt közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni.

- Ohó! Ohó! - kiáltotta az ellenpárt.

- Nekem hiába ohóznak - ordított a szónok -, mert én tudom, hogy mit beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot egy kicsit, de most már nem halaszthatja tovább. Mert most...

Hirtelen abbahagyta. A palánk kiskapuján erős zörgetés hallatszott, s mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett tudni, nem az ellenség jön-e.

- Ki volt az? - kérdezte a szónok. És mindnyájan figyeltek.

Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés.

- Az ajtón zörögnek - mondta reszkető hangon Kolnay, s azzal kinézett a palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult a fiúk felé. - Egy úr van itt.

- Egy úr?

- Igen. Egy szakállas úr.

- Hát nyisd ki neki!

Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy, fekete galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt, és szemüveget viselt. Megállott a küszöbön, és bekiáltott:

- Ti vagytok a Pál utcai fiúk?

- Igen! - felelt az egész gittegylet egyszerre.

Erre bejött a köpönyeges ember, és egyszerre szelídebben nézett rájuk.

- Én Gerébnek az apja vagyok - mondta, miközben becsukta maga mögött a kiskaput.

Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött ide. Leszik oldalba lökte Richtert:

- Szaladj, hívd ide Bokát!

Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gittegylethez fordult:

- Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?

Kolnay állott elő.

- Mert elárult minket a vörösingeseknek.

- Kik azok a vörösingesek?

- Az egy másik csapat fiú, akik a Füvészkertbe járnak... de most el akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs labdaterületük. Ezek a mi ellenségeink.

A szakállas ember összeráncolta a homlokát.

- A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi baja, de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam, annyit bevallott, hogy árulással gyanúsítjátok. Hát erre azt mondtam neki: "Én most veszem a kalapomat, és elmegyek azokhoz a fiúkhoz. Beszélni fogok velük, és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből. Ha nem igaz, akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek tőled. Ha azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád világéletében becsületes ember volt, és nem fogja tűrni, hogy az ő fia a pajtásainak az árulója legyen." Ezt mondtam neki. Hát most itt vagyok, és felszólítalak benneteket, mondjátok meg becsülettel, igaz lelketekre, áruló volt-e köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?

Néma csönd lett erre.

- Nos? - ismételte Geréb apja. - Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat, vagy hogy büntetést érdemel-e.

Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult.

- Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod. Mikor árult el? Hogy árult el?

Kolnay hebegett:

- Én... én... én csak hallottam...

- Az semmi. Ki az, aki biztosat tud felőle? Ki látta? Ki tudja?

Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek. Richter hozta őket. Kolnay föllélegzett.

- Kérem - mondta -, ott jön... az a kis szőke... az a Nemecsek... az látta. Az tudja.

Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest a kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:

- Boka! Gyertek csak ide!

- Most nem lehet - felelt Boka -, tessék egy kicsit várni. A Nemecsek nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott... most haza kell kísérnem...

A köpönyeges ember, mikor meghallotta a Nemecsek nevét, rákiáltott:

- Te vagy az a Nemecsek?

- Igen - mondta halkan a kis szőke, és odament a fekete emberhez. Ez szigorúan mondta neki:

- Én Geréb apja vagyok, és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e a fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod. Hát felelj igaz lelkedre: igaz-e, vagy nem?

Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt. Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt körülötte az egész világ... Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki olyan szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni a rossz tanulókkal... ez a sok bámuló fiú... a háború... ez a sok izgalom, minden... és ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt az is, hogy ha valóban áruló a Geréb fiú, akkor nagy baja lesz...

- Felelj! - sürgette a fekete ember. - Most beszéljetek! Felelj! Áruló volt?

És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall valamit:

- Nem, kérem. Nem áruló.

Az apa büszkén fordult a többiek felé.

- Hát akkor hazudtatok?

A gittegylet elképedve állott ott. Egy pisszenés se hallatszott.

- Haha! - mondta gúnyosan a fekete szakállú ember. - Hát hazudtatok! Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!

Nemecsek alig állott a lábán. Szerényen kérdezte:

- Elmehetek?

A szakállas ránevetett.

- Elmehetsz, te kis mindentudó!

És Nemecsek kitámolygott az utcára Bokával. Most már összefolyt a szeme előtt minden. Most már nem látott semmit. Zűrzavarban táncolt előtte a fekete ember, az utca, a sok farakás, furcsa szavak zúgtak a fülében. "Fiúk, az erődökre!" - süvített egy hang. Majd egy másik hang ezt mondta: "Áruló a fiam?" És a fekete ember gúnyosan nevetett, és nevetés közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja... és ezen a kapun Rácz tanár úr jött ki...

Nemecsek levette a kalapját.

- Kinek köszönsz? - kérdezte tőle Boka. - Hiszen egy lélek se jár az egész utcában.

- Rácz tanár úrnak köszönök - mondta halkan a kis szőke.

És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta a sötétedő utcán haza a kis barátját.

Benn a grundon előállt Kolnay, és ezt mondta a fekete embernek:

- Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki, és kitagadtuk az egyletből.

Az apa boldog volt, és ráhagyta:

- Meg is látszik rajta. Sunyi pofa. Rossz a lelkiismerete.

És boldogan ment haza, megbocsátani a fiának. Az Üllői út sarkán még látta, amint Boka Nemecsekkel átbotorkált a klinika előtt a kocsiúton a túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan, nagyon keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes fájdalmával, és ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:

- Kisbetűvel írták a nevemet... kisbetűvel írták az én szegény, tisztességes kis nevemet...