Ott álltam oly egyedül,oly félve,

csak sírokat láttam bámerre néztem.

Leült a harmat a hideg márványra,

a fán egy fekete holló dalolt kárálva.

Átjárta csontjaim a hideg téli este,

szinte görcsbe rándult egész testem.

A sűrű ködben megláttam azt,

a sírt mely kínt ad,s nem vigaszt

S az ő neve volt rajta.

Kezemet az ég felé tartva,

az kérdeztem:"- miért,miért..?"

Hisz oly sok mindent tett szeretteiért.

Térdre borultam és csak sírtam

kínomban rágörnyedtem a sírra.

Könnyem az arcomra fagyott

de a ködből hallottam egy hangot.

Ő volt az...ki miatt oly sokat sírtam,

úgy éreztem végem,a fájdalmat csak eddig bírtam.

Lágy széllel ért el hozzám hangja,

s ezt suttogta halkan:

"- Fiam,vigyázz azokra kiket annyira szeretek

s tudd,hogy én mindig ott leszek veletek..."

De túl nagy kérés volt ez már nekem

s a lelkem végleg elhagyta átfagyott testem.