Lélektől Lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka, 
S a mérhetetlen messzeségen át 
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd 
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény, 
Jött a jeges, fekete és kopár 
Terek sötétjén lankadatlanul, 
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most 
Hozzám talált, s szememben célhoz ért, 
S boldogan hal meg, amíg rácsukom 
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a 
Tudósok finom kristályműszerén, 
Bús földünkkel s bús testemmel rokon 
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom, 
És csöndben és tűnődve figyelem, 
Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány, 
A térbe szétszórt milljom árvaság? 
S hogy össze nem találunk már soha 
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szivek! 
A Sziriusz van tőlem távolabb 
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 
Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 
Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923