Vad szél ringatja a fákat,
ahogy az erdő mélyén magányosan látlak.
Kis neszt hallok a fák között,
borús az ég a fejem fölött.
Vad vihar kelt bennem félelmet,
s a távolból hallok halk lépteket.
Te voltál az ki halk nesszel közeledett,
de nem láttam mást csak egy üres tekintetet.
A vihar csak dúlt s egyre jobban féltem,
átfagytam mikor a szemeidbe néztem.
Megfogtad a kezem,s megváltozott minden,
láttam magam előtt sírjait szeretteimnek.
Egyedül vagyok ezen a világon
tudom,hogy nem lesznek a síromon virágok.
Várom a percet,hogy kő fedje testem
s örök nyugalomra térjen lelkem.
De míg az élet vad viharja kínoz
senki másban,csak benned bízom
És eljött az a perc melyet oly annyira vártam
S végre napfény világítja meg a fákat... |