Álmomban a sötét utat jártam,
Ott ahol még a madár sem jár.
A szél hevesen fújt,
De te sehol nem voltál.
Az út mentén összetört szívek sírtak.
Könnyeik patakokban folytak.
Mezítelen lábam darabjaikon járt,
Darabok melyeket a sötétség vájt.
Egyszerre jajgattak, mikor léptem
És féltem, hogy őket még jobban megsértem.
Emberek voltak, minden emberszívek,
Akik egyszer valamikor engem szerettek.
Én voltam ki a darabokat szétszórta,
És most én vagyok az aki a megoldást meghozta.
Ki kell szabadítanom őket mind a sötétből,
Még akkor is ha az én szívem porrá tör.
Mint ha kirakóst játszanék ..., de nem még sem,
Itt a tét halál vagy élet.
Évek múltán raktam össze mind,
De még is valami nem tett jót az enyémnek.
Szívem egyben volt, de valami hiányzott
Egy darab volt az, amim pont nálad volt.
Bár hogy kértem, te nem adtad nekem,
És most az én könnyeim áztatják
Darabjaim a sötétben. |