Egy félcsövű és egy marok

Ott álltam a keresztutca sarkán, és dideregtem. Nem tudtam, hol lehet már. Megbeszéltük, hogy tízkor találkozunk a River és az 57. utca sarkánál, erre ő sehol. Fázom, éhes vagyok, és álmos is. Ha tíz percen belül nem érkezik meg, esküszöm, hogy hazamegyek. Nem érdekel mi a fene van a háttérben, milyen aktákat kell átadnia, és miről akar velem bájcsevegni. Fáradt voltam, és besokalltam. Egy napra elég egy vámpírtámadás, és még ő is megvárat.

Az utca hemzsegett az emberektől. Nem szeretem a tömeget, de így legalább nem látszott olyan nagyon, hogy egyedül álltam, és vártam. A vámpírnegyedbe vezető sugárút teljesen megtelt, alig lehetett elférni. Nem is értem, miért vonzza ez a turistákat. Izzadságtól bűzlő testük egymáshoz nyomódik, összetapossák a másikat, mindezt azért, hogy láthassanak egy-két vámpírt néhány percig. Ezért sem szeretek ilyenkor itt lenni. Biztos vagyok benne, hogy az undor mindig kiül az arcomra…

Egy alak közeledett felém. A tömegben, és a félhomályban alig sikerült kivennem az arcát. Bő, fekete kabát, és sapka. Ilyen állapotoknál meg is értem, hogy el akar bújni szem elől. Én is el akarnék, de engem mindenki ismer. Kis testalkat, fekete, göndör haj… mi kell még? Én vagyok a Hóhér. Hurrá!

A férfi lassan közeledett, erős, pajkos mosolyt villantva felém.

- Hol voltál ennyi ideig? Még jó, hogy tízre beszéltük meg!

- Bocs, bocs… Közbe jött egy kis… - tétovázás, torokköszörülés – probléma.

- Aha… Közbejött. Na, hová megyünk?

- Egy hotelba.

- Minek?

- Mert ott biztonságosabb. - hangja, mint általában, ellentmondást nem tűrő volt. Belém karolt, és húzott magával.

- Mondd csak, miféle „probléma” jött közbe? – kérdeztem, de nem néztem rá.

- Egy férfi. Azt hitte, meg tud félemlíteni… - kis kacaj.

- És? Mit csináltál vele?

- Most épp egy árokban pihen. – megálltam, és szembe fordultam vele. Komolyan néztem a szemeibe, azokba a gyönyörű kék szemekbe. A sapka nehéz árnyékot vetett arcára, vonásai megkeményedtek.

- Megölted? – a hangom mélyről jött, ideges és mérges tónust kapott. Nem akartam tudni az igazat, de muszáj volt. Remegtem, ezt észre is vette, és elmosolyodott.

- Blake, te beijedtél! Nem, nem öltem meg, bár akartam, de most uralkodtam, állati ösztöneimen. Csak leütöttem.

- Szerencséd! – hosszan fújtam ki a levegőt. Tudtam, hogy ha meg akar ölni valakit, akkor az nem jelent különösebb problémát neki. Sokaknak talán gond lenne, de neki nem az.

- Gyere, Anita. Elvezetlek a kocsihoz, és elviszlek ideiglenes lakhelyemre.

- Ok…

Az utcán morajló tömegbe vetettük magunkat. Ő elöl tört nekünk utat, mégis csak magasabb, mint én. A tömeg, mint egy felbőszült hangyaboly vált szét, és adott nekünk utat. Valami nem volt rendben, de nem volt időm azon gondolkozni, hogy mi nem stimmel az emberekkel. Mintha egyetlen vámpír minden embert megbabonázott volna, s most nem ereszti őket. Volt valami különös a levegőben. A baj szaga. A bajnak nincs illata, csak szaga. Émelyítő, ami úgy telepszik az ember mellkasára, mintha egy hetven kilós állat ülne rajta, és, ami még rosszabb, hogy az agyad sem tiszta tőle. Mintha egy dohos, oxigén nélküli szobában ülnél, és várnád a végzetet, miközben tudod, nincs mit tenni, úgyis meghalsz. Mindenkit az őrület fojtogatott, és nem tehettek ellene semmit. Mikor szólni próbáltam hozzá, csak lepisszegett, és rosszalló pillantást vetett rám.

Átvágtunk a parkolón, de ő még mindig nem állt meg, csak húzott maga után. A lámpák fénye ide már nem ért el, teljes sötétben vonultunk a zöld kocsiig. Beültünk mindketten, én az anyósülésre, ő mellém. A kocsit beindította, sebességbe kapcsolta, és már indultunk is. Egész úton nem szólt egy szót sem, néha rám pillantott, de nem volt semmi az arcára írva. Olyan kifejezéstelen volt, mint amilyen Dolph-é szokott lenni. Ő is sokat látott már, az idegei vasból voltak. Találkozott a pillantásunk. Hosszasan időztünk, néztük a másik arcát. Még soha nem néztem meg igazán a gyönyörű tengerkék szemeket. Őrjítőek, káprázatosak. Mintha a világ is megszűnne létezni, nem akar engedi, elidőznék végtelen időkig ebben a szempárban.

Gyönyörű vonásai voltak, melyek furcsán férfiassá tették, s mégis ott, legbelül még egy kisfiú volt. A szőke fürtök mögött, ő még mindig egy gyerek volt, aki fél. Vagy mégsem. Annyira bizonytalan vagyok vele kapcsolatban.

Egy motel előtt álltunk meg a 75-ös bekötőútnál. Kiszálltunk, és felvezetett a lakosztályába.

Takaros kis helyiség volt, ahhoz képest, hogy ez egy szállodai szoba. Vagyis motel…

Nem volt túl nagy, a falak halványkék színnel voltak lefestve, nem túl lelkiismeretesen, de azért fedett. Egy nagy franciaágy állt a szoba közepén. Jobbra egy mosdó, ami viszonylag nagynak tűnt. Az ablakon a roletta behúzva, félhomály volt, a lámpa gyengén világított.

- Miért kellett találkoznunk? Most már igazán magyarázatot adhatnál… - mondtam.

- Kérlek, ülj le, Anita! – furcsán ejtette a nevem. A kezemet megfogta, és lassan tolt az egyik fotel felé.

- Ne titkolózz itt nekem! Gyerünk, bökd ki, mit akarsz!

- Nos… - habozott. Megint rám nézett, a szemeit elmélyesztette az én szemeimben, tekintetemet az övében pihentettem. Nem tudom, mi a fene volt velem, de éreztem, ahogy elgyengülök. Átkarolt, magához húzott, hajamon végigsimította a kezét, arcomat két keze közé fogta, és könnyen szorította. Megcsókolt. Olyan hirtelen ért ez, mintha leöntöttek volna jéghideg vízzel.

- Edward! Mi a fenét csinálsz?!

- Ne haragudj! – ellökött magától, tekintetében megvillant a kisfiús megbánás, a „ne bánts, Mami”-s nézés. Nem tudtam, mit érzek. Soha nem volt köztünk Edward-al semmi vonzódás, de most nem tudtam tagadni, hogy kívánom. Nem tudtam, mi történik, de nem volt menekvés. Le kellett állítanom mindkettőnket.

Meg kellett volna tennem, de egyszer én miért nem eshetek bűnbe? A fene essen bele! Embereket gyilkoltam nap, mint nap, és nem szexelhetek egy bérgyilkossal?! Kurva életbe!

Úgy tekintettem most Edward-ra, mint egy elesett, mégis remek, tiszta angyalra. Nem tudom, mit láttam benne, de ez nem az az Edward volt, akit eddig ismertem. A dac, és az erő most is ott izzott a szemében, a szőke fürtök mögött, de volt benne valami más, valami erőteljesebb is, aminek nem tudtam ellenállni.

- Anita, én nem akarok semmi mást, csak… - lesütötte gyönyörű szemeit -, nem tudom, mi van velem. Annyira fáradt vagyok.

- Fásult? – kérdeztem.

- Talán. Sok már a… gyilkolásból, azt hiszem… - nem értettem, mit beszél Edward. Fölfogtam, csak Edward nem ilyen volt, ő volt maga a határozottság, a biztonság. Ő volt a Halál. Én csak a Hóhér voltam, de Edward a Halál. Nem tudtam mit kezdeni a szituval…

- Edward? Minden rendben? – hangom önkéntelenül is halk volt. Nem tudtam hangosabban megszólalni, ami azt illeti, nem is tudtam, mit mondok. A szavak maguktól jöttek, nem gondoltam végig, mit mondok.

- Anita… - hangja elcsuklott. Átölelt, magához, szorosan. Nem tudtam, mi tévő legyek. Nem lökhetem el magamtól. Elvégre a barátom volt. Vagyis nem, mert Edward senkinek sem a barátja, de éreztem, hogy ez nem csak egy egyszerű ugratás. Ahhoz túl jól ismertem a srácot. Átölelt, karjaival font át, és nem engedett a szorításon, mely egyre erősebb lett. Hozzásimultam, ami fura, mert nekem kellett volna elgyengülnöm, nem a férfinak. A pulóvert lassan legombolta rólam, miközben édes szavakat suttogott fülembe kisfiús hangján. Tudtam, ha most ki akar nyírni, akkor azt baromi könnyen megteheti, mert több okból sem tudtam volna kirántani a Browningot a táskából. Egyrészt a szemem csukva volt, és már felkészültem arra, hogy odaadom a testem Edwardnak, másrészt pedig ott volt az, hogy a fiú teste az enyémen volt teljesen. Nem tudtam volna odanyúlni időben. Ami az igazat illeti, nem is akartam. Most éreztem először ilyen fáradtságot, vágyat. Elengedtem magam, odaadom magam ma Edwardnak.

Akartam, mert szerettem. Valahol legbelül tudtam, hogy szeretem, nem is akárhogy. Nagyon. Jobban, mint az életemet. Óvatosan karjába vett, miközben csókolt, óvatosan, de úgy, hogy érezzem őt. Lefektetett az ágyra gyengéden, a pulóvert eldobta valahová messzire. Felállt, levette a saját felsőjét, így láthattam izmos felsőtestét. Fehér bőre volt, de mégsem teljesen, mert egy inkább melegebb, barnásabb tónus között volt valahol a bőrszíne, lehet, hogy volt benne valami kis ázsiai? Odasétált az ajtóhoz, és bezárta, majd visszajött hozzám. Engem nézett, tetőtől talpig felmért. Ha akartam volna, akkor le tudtam volna szállni az ágyról, sőt, ha azt mondom, hogy nem akarom ezt az egészet, akkor biztos vagyok benne, hogy megértette volna, de én is akartam.

Letérdelt az ágy szélére, és lassan kigombolta a vörös blúzom, melyre némi vér is átszivárgott. Láttam a szemében az izgalmat, a vágyat, és az erőlködést, hogy ne vesse rám magát már az elején. Ezért járt egy piros pont.

Felültem az ágyban, a hátam a támlának vetettem, és átkaroltam az én bérgyilkosomat, akitől rettegett minden vámpír, és minden ember. Az ing lekerült rólam, egy melltartóban, és szoknyában ültem ott előtte. Rajta a fekete farmer, és meglehet, hogy némi fegyver is.

A Browningot az éjjeliszekrényre tettem. Láttam a szemében az egyetértést. Felállt, és kipakolta a zsebeit: bicska, kis automata fegyver, a lábairól négy kés, egy géppisztoly.

Nem tudom, hogy tudta ezeket így elrejteni, leesett az állam, amit bizonyára észre is vett, mert megcsókolt, és a fülembe suttogta: „Profi vagyok, Hóhér!”.

A hangja izgató volt, izgatóbb, mint Jean-Claude-é. Igenis, jobb volt.

Lecsúsztam az ágyra, ő felém térdelt, két lába között feküdtem. Lehajolt, és pont a keresztem mellett csókolta meg a mellkasom. Rám nézett, szemében láttam a kérdést, akarod? Igen, akarom, nagyon, jobban, mint bármit.

- Ez a fontos akta, amit mutatni akartál? – kérdeztem. Láthatóan mellbe vágta a dolog, hogy ilyet kérdezek épp az előjátékunk közben.

- Nem… Azt majd inkább utána mutatom meg.

Hangja remegett, nem volt tiszta. Éreztem a vágyat. A lehelete mentolos volt, bár soha nem láttam a még rágózni Edwardot. Sok mindent nem tudtam róla, mondhatni semmit, és nem is fogom megtudni ezeket. Ez így volt rendjén. Egy éjszakás kaland? Igen, ez annak ígérkezett.

Utána majd visszatérünk a munkához, de vajon tudunk majd ugyanúgy együtt dolgozni, mint azelőtt? Nem tudom, de ezen nem is most kell gondolkozni…

Megfogta a csípőm, és simogatni kezdete, lágyan, izgatóan. A hátába kapaszkodtam, a mellkasom az övéhez szorítottam. Megcsókolt, megint. Hosszan, szenvedélyesen. Lefeküdt mellém, a hasamat simogatta, én pedig életemben először hozzáértem dús hajához.

Puha volt, és valami igen furcsa, kellemes, bódító illata volt.

Átöleltem, erősen a testemhez szorítottam, úgy, ahogy Jean-Clauddal tettem volna…

Lassan szuszogott, keze végighaladt a testemen, a hasamon, a combjaimon, a karomon, végül elidőzött a mellemen. Csak feküdtem, és hagytam, hogy kényeztessen. Jó volt. Nem csak a testemnek, a lelkemnek is. Gyengéden ölelt át, majd felültetett, kikapcsolta a melltartómat, de nem próbálta meg levenni a keresztet. Arra allergiás voltam, azt ott hagyta, és körülötte megcsókolta a bőröm, megszagolt, majd lassan hozzám érintette nyelvét. Egyre lejjebb haladt, én a vállába kapaszkodtam, masszíroztam, vagy csak szorítottam, és imádkoztam, hogy ez az egész jó legyen. Veszélyes vizekre eveztünk, de mind a ketten akartuk, és ez már egy jó pont volt.

Óvatosan húzta le a fehérneműmet. Lassan, végig a szemembe nézett. Nem tudtam ellenállni, sajnálom. Felültem, és nekidörgölőztem. Lábaimmal átöleltem a derekát, megnyaltam a nyakát, éreztem, ahogy az ütőere ver, gyorsan, egyenletesen, erősen. Megcsókoltam a szemét, majd a homlokát, az ajkát. Ő a hátamat dörzsölte, és a melleim közé nyomta arcát…

Valaki köhögött. Nem tudtam, honnan jöhet a hang, csak annyit éreztem, hogy zuhanok, nem tudtam, hogy hová, de nem tudtam ellenállni. Valami lerántott, és egy hang szólalt meg.

- Miről, vagy kiről álmodsz, és mit, ma petite? – kinyitottam a szemem. Hajnali három volt, az ágyamban feküdtem, verejtékeztem, az ágy szélén pedig ott ült Jean-Claude…

- Semmi közöd hozzá! – a hangom bizonytalan volt. – Miért kell mindenbe beleavatkoznod?

- Ó, hát ilyen jót álmodtál, ma petite? – a hangja bársonyos volt, legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba, betakaróztam, és megkértem volna, hogy meséljen valamit. Mindegy, hogy mit, csak hadd halljam a hangját…

- Nem rólad, nyugodj meg!

- Én nyugodt vagyok, Anita. Ellenben te ideges vagy! – kaján vigyor ült az arcán. Szerettem volna egy nagyot bemosni neki, hogy tudja, nem vicces, amit csinál.

- Dögölj meg, te barom!

- Köszönöm a bókot! – felállt, meghajolt, és hangosan elkezdett hahotázni. Rajtam nevetett. Nem tudtam, mi olyan vicces rajtam, de nem is érdekelt. Csettintett az ujjával, és eltűnt. Biztos valamit megint művelt velem. Gyűlölöm, ha mentálisan meghülyít.

Ami viszont jobban aggasztott az az álom volt. Még soha nem álmodtam ilyet, főleg nem Edward-al. Mi a fene van velem? Tényleg kívánom őt, vagy csak az elmém játszadozott velem?

Franc!

Kritika