Éjféli csevely
Megint csak fel s alá járkálok, gondolataimat próbálom elűzni, de most még ez a vacak Merengő sincs javamra. Kellene valaki, akivel megosztom elképzeléseim, aki segít, támogat, s elfeledteti velem a nehéz, fájdalmas, sötét napokat. Szegény Minerva kifáradt, s belefásult a harcba… nem kérhetem meg, hogy segítsen, mikor ő sincs legfényesebb állapotában… nem tudom, mikor lesz már vége ennek az egésznek. Elegem van ebből az egészből! Voltak már jobb napjaink is… menni kéne aludni, de…
Nem visz rá a lélek. Nincs erőm, s kedvem semmihez. Ki vagyok merülve, s igazán azt érzem, kell egy társ. Beleőrülök, ha nem beszélhetek már valakivel.
- Miféle társra vágysz, Dumbli? – hallom a hangot, valahonnan a hátam mögül. Tétovázok, hogy megforduljak-e vagy sem? Mély, férfias, mégis bájosan aranyos, gyermekies hang, mely még mindig itt visszhangzik a fejemben, s nem tehetek ellene semmit. Ismételgeti azt az egy mondatot, ismerősen cseng, de nem tudom, nem vagyok képes felidézni emlékemben, hogy kitől, s mikor hallhattam… Lassan megfordulok, közben félhold alakú szemüvegem felteszem, majd szembenézek az illetővel. Arcán kaján vigyor ül, fogait engedi láttatni, szeme csillog, légzése szaggatott. Kezeit ökölbe szorítja, mint aki ütésre készül, de karjai egymáson pihennek, erősen sportolt mellkasán.
- Mi? Vo… Voldemort?! – kis híján szívszélhűdést kapok a meglepetéstől, hogy ez az alak itt áll velem szemben, s már veszem elő pálcám, hogy megöljem, s megmentsem a világot.
- Na, na! Capitulatus! – a pálca kirepül kezeim közül, s én csak nyúlkálok utána hosszú ujjaimmal. Miért nem zongorista lettem?! – Ne ilyen hevesen, Dumbli! Ma nem azért jöttem, hogy bántsalak! Csak hallottam magányodról…
- Honnan tudod? – kérdem elképedve, s megdöbbenve saját lassúságomon. Nem kell rajta csodálkozni, hiszen Voldemort minden energiám elszívja.
- Ó, a dementorok csiripelték… - halk kacajjal felnevet.
- Mit akarsz, Voldemort?! – hangom felemelem, de csak a mosolyát érdemlem ki vele. Kinevet, mert röhejes vagyok… hová süllyedtem? Most kéne egy kis tequila…
- Kérlek, szólíts Voldinak, ha már társulunk erre a kis… öhm… éjféli csevelyre. - kuncog. De min? Mi a jó büdös francon?! Öreg vagy már te, Dumbledore, törődj bele!
- Nem társulok veled semmire, te… - habozok, nem tudom, mit mondjak neki…
- Nagy Úr? – megint vigyorog. Ó, de szeretném letörölni azt a mosolyt vékonybőrű pofájáról!
- Kérlek, Voldemort, hogy…
- Voldi, már szóltam, Dumbli! – hangja élesen, ellentmondást nem tűrően cseng.
- Akkor… - mély levegőt veszek – megkérlek, Voldi, hogy…
- Maradjak veled egész éjjel! – vág megint szavamba, hangosan, mutató ujját rám szegezvén – Jó! – azzal lehuppan a fekete bőrkanapémra.
- Nem, én arra kérlek meg, hogy távozz! – egyenesen a szemébe nézek, de hangom megremeg, s nem tudom állni a pillantását. Száját kinyitja, de mintha meggondolná magát, becsukja, s csak szemlél. – Mit csinálsz? – szegezem neki a kérdést.
- Ó, semmit… csak épp vetkőztetlek. – mosolyog, már megint, de most a pajzán mosolyt erős hahotázás is követi. Nem tudok szóhoz jutni, s akaratlanul is elvörösödöm. Ő csak mellém lép, karjaival átölel, s oda vezet a hosszú díványhoz. Leültet, kezeivel végig simít az arcomon.
- Mi… mi… - nem tudok többet kinyögni.
- Mit is mondtál, mit kívánsz? Egy kis tequilát? – megfordul, elsétál az asztalomhoz, benyúl alá, és előhúzza a nagy üveg tequilát. Csak nézek tátott szájjal, mire ő oda lép hozzám, gyengéd csókot nyom számra, majd hosszú ujjaival becsukja. Ajka puha, meleg, kellemes borsmenta illatú lehelete vándorol tüdőmbe, s öleli körbe lelkem. Ellazulok, nem érdekel már semmi, csak az, hogy elengedjem magam.
- Igen… egy kis tequilát. – mondom mosolyogva.
- Mi lenne, ha szórakoznák egy kicsit? Végül is nehéz idők várnak ránk… háborúskodás, ellenségek, halálfalók… élvezd az életet, Dumbli, amíg még teheted! – gonoszul vigyorog rám…
- Mit értesz a szórakozás alatt, Voldemort? – húzom fel szemöldököm, s kérdem meg huncut hangon.
- Voldi! Csak szigorúan Voldi! Ma buli van, bébi. Zárd be az ajtót, és mehet a party!
- Ahogy akarod… - felállok, oda csoszogok az ajtóhoz, és most kulccsal zárom be.
- Pattogj, Dumbli! Mintha élnél! – feláll megint, hosszú talárja csak úgy suhog, repül mögötte. Jól néz ki. Ma éjjelre el kell felednem, hogy harcban állunk egymással.
- Na, mit akarsz nagyfiú? – kérdem, hangom olyan, mint a csínytevésre készülő gyermeké, halk kuncogást folytok vissza.
- Téged! – seszínű szemeit szemembe fúrja, kezeit mellkasomra helyezi, s nyelvével lassan végignyalja nyakam. – Dobd le a talárt, Dumbli! Hadd lássalak!
- Nana! Előbb ide a tequilát! – követelem az italt. Szükségem van rá. Lazulok, oh baby!
- Ó, parancsolj! – azzal kezembe nyomja a piát, feláll, s miközben meghúzom az üveget, leveti talárját, s folytatja a vetkőzést. Az ital égeti nyelőcsövem, mégsem józanít ki, sőt! Még inkább elvadulok, s felállok, átölelem erős vállait, miközben lefejti rólam a fekete anyagdarabot.
- Játszunk egyet, Voldi? – kérdem erős hangsúllyal, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Persze, Dumbli! Tudod, én mindig is a férfiakhoz… és főleg az ilyen jóképű, sármos… öhm… öregurakhoz vonzódtam, mint te. Talán a gyerekkorom miatt vágyom, a te szeretetedre. – ekkor Voldemort már a lábaim előtt hever, s ölelgeti azokat, majd egy könnyed kézmozdulattal el is tünteti talárom. Itt állok egy ingben és egy nadrágban. Innen nincs megállás. Jól meghúzom a piát, de már nem ad semmit, csak elmém ködösíti el. Talán a Merengő helyett is ezt kéne használnom, meglehet. Csuklom egyet, de ekkor társam már le is terít a gyönyörű, hosszú, és széles, díványra.
***
Leteperem Dumblit, s ráfekszem. Szürke ing van rajta, melyet gyorsan tépek le róla. Nincs magánál, a tequila megtette a hatását. Égek a vágytól, kívánom egész lényét, testét, s varázserejét. Beleharapok ráncos nyakába, mire ő felsikolt, olyan magas hangon, ahogy csak a lányok és a nagyon idős emberek tudnak. Nikolas Flamellel volt még ilyen jó éjszakám, de azt hiszem, ez a vén fószer még őt is lekörözi majd.
Fölé térdelek, s lassan lehúzom vörös bőrnacija zipzárját fogaimmal, s lassan csókokat nyomok férfiasságára. Segítek neki kibújni, a bőr tekereg, s furcsa hangot ad ki. Dumbledore, a Roxfort igazgatója most itt áll előttem anyaszült meztelenül, még alsóneműje sincs… legalább nem kell azt is lerángatni…
- Restitus! – mondom ki a varázsigét, s már rajtam sincs semmi ruhadarab. Páciensemnek ismételten tátva marad a szája, én csak főlé hajolok, s mélyen belécsókolok. Kezemmel hasát simogatom, közben csókolózunk, vadul, egymás nyelvét harapdálva. Kezeit mellkasomnak veri. Már én se bírok sokáig magammal.
***
Remekül csókol… még Flamel sem volt ilyen mélyre ható, mint Voldi. Nem értem, miért nem csókoltam őt már előbb is… miért nem voltunk már előbb is együtt. Hasamon érzem hímvesszőjét, s ez csak jobban feltüzel. Akarom őt, igen, egyre inkább ezt érzem. Kezemmel végig simítok arcélén, vékony bőrén… félek, nehogy felsértsem. Jelzem, hogy nem bírok magammal, s erősen szájon csókolom, erre ő nyelvével végignyalja nyakam, hasam, majd mikor már végre a farkamhoz érne, feláll, kezemet megfogja, felránt s az asztalnak nyom. Hirtelen hatol belém, felnyögök, éles fájdalmat érzek, mely a következő pillanatban már el is múlik, s követelem, hogy gyorsabban, erősebben. Egyre jobban bennem van, kezével péniszem masszírozza, nyomkodja, én pedig alig bírok állni lábamon.
- Gyorsan, kérlek! Csere! – azzal most ő támaszkodik neki az íróasztalnak, s most én kapaszkodom belé, miközben baljával a csípőmet szorítja. Már benne vagyok, s nagyon közel a beteljesüléshez. Gyorsabban megyek be és ki, az ütemet egyre csak pörgetem. A kielégülés hullámokban tör rám, felsikoltok, Voldi, a fenekembe markol, és felkiált. Még néhány kisebb lökéssel jelzem, hogy én kész vagyok, ő pedig megpaskolja a combom. Szembe fordul velem, s még egyszer nyakamba csókol, majd kimondja a felöltöztető varázsigét.
***
- Jó volt veled, Dumbli.
- Igen. Többször is összejöhetnénk… nem tudom, te hogy vagy vele.
- Esetleg. Még egy kis tequilát? – kérdezi, s megint az a pajkos mosoly van vékonybőrű pofáján. De legalább tequila már van…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
