Mother Mary
2010.: New York. Este tíz óra
Ez az utolsó busz, ami Mandyt hazaviheti, mivel ez az utolsó busz
ebben az órában. A következő busz csak egy óra múlva
jön.
Csak ketten vannak az egész járműben. Mandy és a sofőr.
Legalább csend van. A következő megálló a Stations. Remélhetőleg senki nem
száll fel. Nem, a busz megáll.
Egy furcsa ember száll fel. Nyilvánvaló, hogy férfi, de mivel nagy
karimájú kalapot hord, nehéz megállapítani, milyen korú lehet. Leül Mandy mellé,
amit a lány nem ért, hiszen a busz csak üres helyekből áll. Reméli ez nem
jelent semmi rosszat. Rengeteg rémhír felröppent mostanában egy alakról, aki
főként fiatal nőkre vadászik. Mindegyikőjük testét a Mother Mary temetőben
találták meg. Minden a legnagyobb rendben volt velük, leszámítva a véres
ruhát és a két kis pöttyöt a nyakukon.
Mandy nem félt. Úgy gondolta, nem történhet meg pont vele az, amit
már elkövettek tizenhárom nővel. Mindannyian a húszas éveikben
jártak. Szép, fiatal, karcsú nők voltak, de senki nem tudta ki és mit tehetett
velük. Általában olyan sírra voltak ráfektetve, melynél az az alatt nyugvó
illetőnek a keresztneve megegyezett az áldozatéval. Nem volt sok vér, ezrét sem
értették, mi történhetett. Alig néhány cseppnyi, ami a két kis pontból cseppent
ki lassacskán. Sokan azt mondták, vámpír áll a háttérben, de erre nagyon kevesen
láttak esélyt, mivel vámpírok szerintük nincsenek. Így sokan inkább nem törődtek
az egésszel. Mandy ugyanígy vélekedett.
***
Még négy megálló és jön a Hurt, ahol le kell szállnia. Az még
nagyjából húsz perc. Addig lehet, alszik egyet. Annyira fáradt. Feje elnehezül.
Nem tudja megállni, hogy ne aludjon. Fejét a hideg ablaknak dönti. Lecsukódik
a szeme, és már egy más világban, egy más dimenzióban
van.
Milyen jó. Nem érez, hall, lát. Semmit. Semmit.
Semmit...
***
Meleg. Finom illatok. Valami puha és kényelmes hely. Csend van.
Vízszintes helyzetben van, tehát fekszik. Nem akarja kinyitni a szemét. Amúgy is
sötét van még. Kinyílik egy ajtó, valaki
belép.
Mandyben felötlik a kérdés, hogyan kerülhetett oda? Kezd ideges
lenni, nem tudhatta, mi történik vele. Ki kellene nyitnia a szemét, de nem meri.
Nem tudta mit fog látni, mi várja.
Egy hangot hallott. Hozzá beszélt. Még a nevét is
említette.
- Mandy, ha nem tévedek. - a hang bársonyos, meleg és bizalomkeltő
volt. - Tudom, hogy ébren van. Kinyithatja a
szemét.
A hang tulajdonosa várt néhány percet. Ezalatt Mandy végigjátszott
minden lehetséges esetet, ami megtörténhet vele. Érdekes módon nem félt, sőt
nyugodt volt.
Kinyitotta a szemeit.
***
Egy férfi mosolygott rá. Sötét volt, de arcán a vonásokat mégis
nagyszerűen ki lehetett venni. Érezte, hogy valahol már látta ezt a férfit. A
szobából nagyon keveset látott, de azt érezte, hogy az egész helyiség hatalmas.
Az egész szobán sötétség ült, így nem lehetett megállapítani, kint
sötét van-e.
- Nem kell semmitől tartanod. Biztonságban vagy. - Hogy
kerültem ide? Ki maga? Mi történt? Mit aka... - Ne ilyen gyorsan. Mindent meg
fogsz tudni időben. Ha nem zavar, tegeznélek, Mandy. - Nem, nem
zavar.
A férfi magas volt, haja szinte fehér. Nem ősz, csak nagyon
fehér. Szeme barna, olyan sokat mondó. A korát viszont nem lehetett
megállapítani. Szó szerint kortalan volt. Jóképű, vonzó és kortalan. Ha
saccolnia kéne, Mandy huszonnyolc évesnek mondaná. Rámosolygott. A fogai
különlegesek voltak. Mandyben feléledt egy kép, egy emlék. Ő lesz a következő
áldozata. Tudta, hogy ez az a férfi, aki fiatal nőket gyilkol meg különös
módszerrel. Vele ült a buszon. Valószínűleg elaludt, neki pedig több sem
kellett. Ide hozta és most meg fogja ölni.
- Meg fog ölni? - Miről beszélsz? Miért ölnélek meg? - Te
vagy a vámpír, vagy nem?
Nagyot sóhajtott az állítólagos
vámpír.
- Igen az vagyok. Láttad a fogam. - a lány bólintott. - Igazad
van. - Hogy kerültem ide? Hol vagyok? - A házamban vagy. New York királyi
részében. Én hoztalak ide. Miért? Először azért, hogy megöljelek. Ne ijedj
meg, nem teszem meg. Túl szép, vonzó és bájos vagy a halálhoz. A nevem Akuma de
Vil. Félig francia, félig angol vagyok. Anyám volt francia, apám pedig angol.
Hogy hogyan váltam vámpírrá, az nagyon hosszú történet, tehát sok idő lenne
elmesélni, így inkább hagyjuk. - Még mindig nem tudom, hogy mit akarsz
velem, Akuma, ha nem megölni. Elmondanád nekem, mit... forgatsz a
fejedben?
A férfi hangosan elkezdett nevetni. Hangosan, jóízűen
nevetett.
- Most mi van? - Mandy nem értette, mi olyan vicces ezen. -
Olyan édes vagy... - Elmondanád, mi olyan édes rajtam? - Mandy nem értett
semmit. - Persze... - Akuma nagy nehezen abbahagyta a nevetést. - Ez a
kifejezés... "Mit forgatsz a fejedben?", olyan... hülyén hangzik. - Aha,
értem - a lány maga is elmosolyodott. Eddig az ágyon ült. Felállt. Néhány
bizonytalan lépést tett a férfi felé. Odament hozzá, kezét kinyújtotta, s
megérintette az arcát.
- Hát igazi vagy. Nem álmodom, tényleg itt vagyok. Veled. -
Igen. Velem. - Mit akarsz velem? - Még nem tudom. Nagyon szép vagy
és örülnék, ha a barátnőm lennél. Tudom... ez nagy kérés. Mellesleg egy
vámpírnak nem lehet barátnője. Olyan legalábbis nem, aki csak halandó... -
Miért? Nagyon keveset tudok rólatok, vámpírokról. - Félek, hogy
megkívánnám a véred, érted. Akkor pedig meg kellene, hogy öljelek, de Téged
nem akarlak. Te más vagy, mint a többi. Szebb és
jobb.
Mandy elmosolyodott. Megfogta Akuma kezét. Bátortalanul, de
odanyújtotta neki a kezét és megfogta. A férfi erősen megszorította, mint, aki
soha többé nem akarná elengedni ezeket a kis kezeket. Megfogta a lány másik
kezét is. Magához húzta. Hosszasan nézték egymást, egymás szemét fürkészték,
próbálták kitalálni, mire gondol a másik.
- Az egyetlen megoldás az lenne, ha... - Ha? Mit kellene
tennem?
- Neked is vámpírrá kellene
válnod, az én segítségemmel. Ezt azonban nem kívánhatom. Nagyon fájdalmas
folyamat. Nem tart sok ideig, de az az egy órácska hatalmas kínokkal jár. Tested
szenved, a lelked eközben megújul. Kortalan leszel, mint én. Halhatatlan leszel,
mint én. Semmi nem tud majd elpusztítani, kivéve a napfényt. Örökké feketében
kell járnod, és úgy húsz évente költöznöd, feladni a saját gyászjelentésed, majd
nevet változtatni, hogy ne legyen feltűnő, hogy soha nem halsz meg... Én is
így élek. Csak Te ismered az igazi nevem. Nem hivatalos nevem most James Fox.
Nagy kreativitás kell ahhoz, hogy húszévente új névvel örvendeztesd meg magad,
és az adott szomszédokat, államot...
Szünetet tartott, de tudta, hogy folytatnia kell, folytatni
akarja.
- Megkérdezhetem, hány évesen lettél vámpír? - Persze. Harminc
éves voltam, amikor azzá váltam, ami vagyok. Azt nem szeretném elmesélni, hogyan
történt. - És most... nem tudom, hogyan kérdezzem meg. - Mandy zavarban volt,
hiszen nem egyszerű egy vámpírtól kérdezgetni olyan dolgokat, ami neki, Mandynek
nem természetes. - Szóval, most mennyi idős vagy? -Ó, már nagyon öreg. Most
töltöm a kétszáznyolcvannyolcadik évemet...
Mandy nem akart hinni a fülének. Hiszen nem is látszik rajta.
Persze ő egy vámpír, szóval nem csodálkozik, de mivel eddigi huszonkét éve alatt
még nem találkozott soha vámpírral, hihetetlen volt, hogy ez a fiatalember, aki
előtt áll, fiatalos, mély hangjával, fiatal szemével s testével már megélt
kétszáznyolcvannyolc évet. Egyszerűen nem tudta felfogni. Hihetetlen volt, hogy
körülbelül két órája még a buszon ült és azt várta, hogy haza érjen, megfürödjön
és pihenhessen, most pedig döntés előtt áll: legyen- e egy vámpír barátnője,
úgy, hogy ő maga is azzá válik.
Tetszett neki az ötlet, jó érzés lehet halhatatlannak lenni. Nem
lesz soha beteg, és semmi nem tudja megölni, kivéve a napot, de ezt nem nehéz
elkerülni.
- Tételezzük fel, hogy vállalom a vámpírságot. Azzá akarok válni,
ami te vagy. Elviselem a fájdalmat, hogy utána örökéletű legyek. Azonban van egy
kis probléma, amit tisztáznunk kell. Ha vámpír leszek, akkor én is ölni
fogok? - Ölni fogsz, hogy élhess. Gyilkolsz majd az életedért. Semmi másért.
Nem kedvtelésből, szenvedélyből, hanem a vérért, ami életben tart. Vannak
emberek, akik vért adnak, hogy másokat megmentsenek. Nekünk ez nem jó. Friss vér
kell, amit te szívsz ki, miközben még az "áldozat" szíve dobog. Ez az életed.
Elveszel egy életet, hogy te tovább élhess. Ez a gyilkosság szép és nemes módja.
Soha nem fognak elkapni. Nem tudnak rájönni, hogyan történhetett az
eset.
- Nem élhetsz állatok vérén? - Egy ideig megteheted, de erőd el
fog hagyni. Kell az emberi vér.
Mandy gyűlölte volna magát, ha ártatlan embereket öl meg, csupán
azért, hogy életben maradhasson. Nem tudott volna többé magára nézni. Akárhogy
is van, egyszerű gyilkossá vált volna, ráadásul olyanná, aki nem indítékkal öl,
csak úgy. - Mi van, ha nem fiatalokat ölök majd meg? Hanem már
haldoklókat? - Semmi. Ugyanolyan a vérük, mint a többié. - Akkor te miért
öltél fiatalokat?
Akuma megrándította a vállát. Elsétált az ablakhoz és kifelé
bámult.
- Azért öltem fiatal nőket, mert belül akkor is maradok férfi.
Ezt megértheted. Téged is már nagyon régóta figyeltelek. Tudtam, hogy ma
meddig leszel az egyetemen, meddig ülsz majd a műteremben, s hogy melyik busszal
jössz majd haza. Innentől már nagyjából mindent tudsz. Felszálltam a
Stations-nél, s igaz, hogy az egész busz tele volt üres helyekkel, én mégis
melléd ültem. Innentől nem tudhatod mi történt veled. Akarod tudni? - a lány
bólintott.
- Láttam, el fogsz aludni, úgyhogy vártam. Lassacskán teljesen
elnyomott az álom és nem is érezted, amikor megbökdöstem a vállad. Így
meggyőződtem róla, hogy mélyen alszol. Mikor le kellett volna szállnod, nem
ébredtél fel. Végállomásig mentünk, ott a karomba vettelek és elhoztalak
ide. Befektettelek ebbe az ágyba, és körülbelül két órát aludhattál.
Ennyi történt. - Értem. Mennyi az idő? - Hajnali két óra. Hogy
döntöttél? Mi lesz? Ha azt mondod, nem akarsz az enyém lenni, megértem és
elmehetsz. Csak annyit kérek, tölts velem egy negyed napot. Mostantól
napfelkeltéig. Mit mondasz?
- Egy reggel. Napfelkeltéig. -
Köszönöm.
***
Körbevezette a házon. Megmutatott mindent, még a koporsóját is.
Nálánál nagyobb volt, Mandy feltételezte, azért, hogy kényelmes legyen. Gyönyörű
vörös selyemmel volt kibélelve a "fekhely", kívül pedig fekete fa volt. A
falakon gyönyörű festmények voltak, de nem a mindennapi embernek vélt gyönyörű.
Nem tájképek, vagy szép arcképek. Arcok, de fájdalom és szenvedés. Olyanok,
amilyeneket Mandy is festett, olyanok, amilyen ő is volt. Feketés és legbelül
sötétek. Érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol otthon érzi magát, ahol a
valóság, nem pedig a felszínesség van.
A kert romos volt, s mégis szép, a fákban még volt élet, de már
nem sok. Fény alig volt, csak a teliholdat lehetett látni. Hatalmas, már
majdnem ledőlt kapu kőből, előtte keresztek, talán sírok voltak. Virág és zöld
nem volt, csupán rózsa. Olyan vörösrózsa, mint a vér. Az egész kertben ez
volt az egyetlen színes pont. Csak mentek tovább, meg sem álltak a folyóig. A
férfi szinte végig erről a folyóról beszélt.
A víz gyönyörű volt, megcsillant rajta a Hold
fénye.
- Mit látsz? - Akuma a lányra nézett. - Egy gyönyörű
folyót, ami lassan folyik, mint a mi életünk, mellette öreg, megfáradt fűzek
állnak. Már alig élnek, mint mi, mert mi sem élünk igazán... - Miért mondod
mi? - Mert én is te akarok lenni. Ez az én életem, és itt most nem a
halhatatlanságról van szó, hanem a képek, a művészet, a fájdalom. A Tiéd
leszek!
A férfi bólintott, boldognak s elégedettnek tűnt. Mandy nem tudta
mi jöhet most.
- Gyere! - Megfogta a lány kezét és húzta magával. Leültette a
folyó mellé, az egyik fűzfa alá. A fűz levelei beleértek a folyó
vizébe.
- A folyó neve Sará. Ez nem a női név. Ez a jövő. Olaszul azt
jelenti "lesz". Ez, most a Te jövőd.
Odahajolt a saját kezéhez és csuklóján az erét megharapta. A vér
elkezdett folydogálni.
- Gyere, idd meg.
Mandy Akuma csuklójához hajolt. Megkóstolta a vért. Édes volt. Nem
bírta abbahagyni, érezte, hogy innia kell, többet, többet és még
többet. Nem tud megálljt parancsolni magának. Ez az élete, ez ő.
Legszívesebben üvöltene, hogy él! Akuma óvatosan elvette csuklóját a lány
ajkaitól.
- Gyere, dőlj ide, s most légy erős, mert fájni fog. Tarts ki, s
ne feledd. Csak a tested szenved, mert megújul. A lelked regenerálódik. Fogd meg
a kezem.
Mandy rángatózni kezdett. Üvölteni tudott volna, de most inkább
azt, hogy meghal. Könny folyt ki a szemén, nagyon fájt mindenhol, és sehogyan
sem tudta enyhíteni. A szemeit ki akarta nyitni, de volt rá képes. Akarta, de
nem ment.
- Segíts! Kérlek, Akuma! Fáj, nagyon fáj! Hagyd abba! - Már nem
lehet. Mindjárt jobb lesz, tudom, mit érzel, de ha megszületett az új tested
jobban leszel, hidd el. Cscscs! Mindjárt vége, tarts
ki.
Erősen átölelte, magához szorította. Tudta, hogy a lány mennyire
szenved. Segíteni akart, de nem tudott és nem is tehette. Ezen minden vámpírnak
túl kell esnie.
- Már nem tart soká. Érzed? Már nem rángasz annyira. Jól van. Bírd
ki. Még néhány perc és túl vagy rajta.
Mandy érezte, hogy teste "kisimul", megnyugszik. Megpihent.
Mélyről vette a levegőt, mely hidegnek tetszett. Leszívta tüdeje mélyébe. Már
jól érezte magát. Nem fájt semmije, érezte, hogy szó szerint újjá
született.
- Minden rendben? - Akuma hangját
hallotta.
Kinyitotta a szemeit. A férfi mosolygott rá. Arca megújult,
fiatalabbnak tetszett, mint az átváltozás előtt. Talán megnyugodott, hogy nem
marad egyedül.
- Igen. Már jól vagyok. Sokkal jobban, mint
azelőtt.
Mandy körülnézett. Látta a régi, öreg fűzeket, s látta a folyót
is. Azonban, megdöbbenésére a folyó megváltozott. Már nem a vízen csillant meg a
Hold fénye, hanem valami máson. Valami vörös
folyadékon.
Csillogott és folyt, mint a víz, csak vörös
volt.
- Mi történt a folyóval? - felállt és odasétált. - Mi ez? Miért
nem víz? - Vámpír vagy, tehát azt látod, amit én. Ez vér. Mielőtt vámpírrá
váltál volna nem volt ilyen gyönyörű vörös. Most már igen. Az előbb azt mondtam
a neve Sará. Az a neve mindenki részére, aki ember, aki épp vámpír lesz. De, ha
már vámpír vagy, átkeresztelkedik; mondjuk így... A neve Speranza. Szintén olasz
szó. Szoros kapcsolatban áll a "Sará" névvel. Mint mondtam Sará, azaz:
jövő, lesz. Mindegy, hogy fordítjuk. Speranza, Remény. A kettőt összefűzi egy
gondolat. A Jövő Reménnyel jár, ha reménykedsz, akkor a jövőre gondolsz, hiszen
akárhogy nézed a holnap a ma jövője.
Fontos ez a folyó a vámpírok első néhány évében. Miért? Vér van
benne és soha nem szárad ki. Az elején még nem fogsz tudni ölni, mert
gyűlölnéd érte magad. Erre való a folyó. Lejöhetsz ide inni, napjában többször
is. Miközben iszol, feltöltődsz, mind reménnyel, mind erővel. Ez az erő értendő
mind fizikálisan, mind lelkileg.
Azonban a folyó él és beléd lát! Csak addig ihatsz, amíg valóban
nem vagy képes ölni. Amint tudnál ölni, de nem akarsz, a folyó megérzi, s nem
enged inni. Most a vére édes, mint az enyém volt, de ha rájön arra, hogy már
tudsz ölni, megsavanyodik. A folyót az egyes áldozataink vére táplálja. Ha
nem ölsz, a folyó kihal. Ez a természetes körforgás. Ha már tudsz ölni, havonta
csak egyszer jöhetsz inni, azaz feltöltődni. Azzal az egy alkalommal a folyó
vére megint édes lesz, de utána ismét keserű. Ölnöd kell majd, de kapsz
időt.
Mandy csak nézett maga elé, csak a folyót, Sparanzát bámulta. Úgy
érezte, mintha a folyó is nézné őt. Megérintette az ujjával. Selymes volt, meleg
és lágy. Hívogató.
- Miért nem mondtad előbb? - Mit? Azt tudtad, hogy ölnöd kell
majd. Nem tudom, mit mondhattam volna még? - Én sem tudom. Fáradt és éhes
vagyok. Most mit tegyek? - Hajolj a folyó fölé és egyél. Jót fog tenni.
Magatokra hagyjalak? - Magunkra? - Speranza él. Érez. Olyan, mint egy
ember, hiszen az áldozatok vére él benne. - Maradj. Ne hagyj, itt
kérlek.
A folyó fölé hajolt, de nem kellett nagyon. Mintha a folyó is
hajolna felé. A vér az ajkaihoz ért. Édes, bódító, mámorító érzés volt. Többet
és még többet akart. Édes volt, mint Akumáé.
Érezte, ahogy szétárad testében és lelkében egyaránt a nyugalom és
a béke. Csak testi fáradtság maradt, semmi
más.
***
Kéz a kézben sétáltak a Mother Mary - ben. Még nem volt
világos, mindent a Hold fénye árasztott el. A sírokon megcsillant a fény, és
mikor elhaladtak egy - egy előtt, az árnyékuk vetült rá. Akuma elvitte Mandyt
ahhoz a sírhoz, ahová az ő halott teste került
volna.
Ott volt. Fekete, nagy kereszt volt, de Jézus képe nem ragyogott
rajta. A sírlapra ez volt vésve:
" Mandy J. Selsbourn 1870 - 1930 Isten vigyázza lelked!
"
A sír mellett volt még két miniatűr angyalka, tulajdonképpen ezek
fogták körbe az egész mindenséget. Az angyalok legnagyobb része a szárny
volt, ami oltalmazott mindent. Ahhoz, hogy el lehessen olvasni a feliratot, le
kellett hajolni, be a szárnyak alá. Ide került volna Mandy holt teste. Egy
másik Mandy fölé.
- Szép sír. - Igen, nekem is tetszik. Ezért tartogattam ezt
neked. - Feltennék még néhány kérdést, ha nem baj... - Nem, mondd csak,
édes!
Mandy elmosolyodott. - Miért hoztad a lányokat ide? - Hogy a
rendőrségnek legyen kiinduló pontja. Semmi másért. Egy keresztnév sokat
segíthet. - Áá, értem. De az nem gond, hogy én nem cipelem ide az
áldozatokat, ugye? - Nem. De majd idehozom őket én. A hozzátartozóknak is
sokkal könnyebb, ha tudják, és ezzel a kis segítséggel egy hét alatt kitalálják
ki volt az áldozat. - Van még egy fontos kérdés. Hogyan öljek? - Ez a
legegyszerűbb. Ha nem akarod őket hazahozni, akkor érdemes éjjel ölnöd.
Besurransz a nyitott ablakon, vagy a buszon... Meg fogod oldani. Ha már
megharaptad a nyakát nem fog ellenkezni. Tudják, hogy meghalnak, és ha
ellenkeznek, fájni fog és sokáig tart. Inkább engedelmeskednek. Van két
nagyon fontos dolog, amire oda kell figyelned mindig, minden körülmények
közt. Ha nem teszed, az elsővel saját, a másodikkal az egész faj létezését
teszed tönkre. Mindkettőre volt már példa.
- Mire kell ügyelnem? Nem akarom, hogy miattam legyen
probléma. - Saját magad érdekében, mint már elmondtam az, hogy friss vért
igyál és csak addig, amíg az illető szíve dobog. Utána a vér már nem vér
számunkra. - Jó, de honnan tudom, mikor áll meg a szíve? - Ez a
legrosszabb rész, de muszáj rászoknod, ezért egy darabig együtt fogunk élelmet
szerezni, hogy tanulj. Amikor a legjobb érzés tölt el, akkor kell abbahagynod.
Ez hatalmas önfegyelmet kíván, de be kell tartanod. A másik dolog is ehhez
kapcsolódik. Fontos, hogy az áldozat meghaljon. Erről mindig meg kell győződnöd.
Soha ne siettesd a halálát, például fojtással, mert akkor a gyanú egyből egy
sorozatgyilkosra terelődik. Az "étkednek" meg kell halnia. Ha túléli a hátralevő
élete szörnyű lesz, s lehet, hogy elmondja, hogy egy vámpír akarta megölni.
Rosszabb esetben elhiszik és elkezdenek kutatni irántunk. Rossz esetben a lányt
az őrültek házába küldik.
- Megpróbálok erre figyelni, ígérem. - Majd segítek, Chérie!
Mandy bólintott, és tovább
sétáltak.
***
A nagy tölgyfa alatt ültek. Mandy, Akuma előtt, a férfi átkarolta,
arcát az arcának érintette.
Nézték a napfelkeltét egymás karjában. Olyan szép volt. Fényes és
mégis szomorú. Mandy tudta, hogy ide tartozik. Akuma örült, hogy rátalált
élete folytatására, erre a csodás lányra. A tanítványára s szerelmére egyszerre.
Már volt célja, igazi célja az életben. Az, hogy segítse, támogassa, s
szeresse ezt a lányt. Neki
él. Megcsókolta.
- Szeretlek. Nagyon. - Én is szeretlek.
Nagyon.
Egymásra néztek, majd a felkelő
napra.
- Örülök, hogy a tiéd vagyok. - Én pedig örülök, hogy az enyém vagy.
Örökre.
|