Egy ápolónő beszélgetéssel, együttérzéssel és egy csésze közönséges teával segíti páciense gyógyulását!!!

Kopasz lesoványodott férfi feküdt az ágyon, sápadt arca szinte beleolvadt a fehér párnahuzatba. Leukémiája miatt csontvelő-átültetést hajtottak végre rajta.
Beosontam. - Jó napot, Mr.Jensen! Hanne vagyok az ápolónő.
Bólintott, behunyta a szemét. Ellenőriztem az életjeleit. - Kér egy kis levest? - érdeklődtem.
Megrázta a fejét.
- Aludni szeretnék.
Később a gyógyszerével tértem vissza. Bevette, aztán visszahanyatlott a párnára. Kínáltam neki az újságot, de nem érdekelte. Elkullogtam.
A konyhában épp teát készültem tölteni magamnak, de félbemaradt a mozdulat. Felkaptam egy nagy kanna teát, két csészével meg egy kis pirítóssal tálcára tettem, és a férfi szobájába indultam.
Nem zavarja, ha itt teázom? - kérdeztem. - Megnézném a híradót.
- Dehogy zavar – válaszolta kissé meghökkenve. Lehunyta a szemét.
Bekapcsoltam a televíziót, és észrevettem, hogy ő is nézi a híreket.
Hoztam még egy csészét, ha esetleg kér egy kis teát -kínáltam.
Talán egy kortyot.
Csendben néztük a tévét, s Mr.Jensen elbóbiskolt. Ahogy távoztam utánam szólt: - Holnap bent lesz?
Elmosolyodtam. - Bent, és ha nem bánja, önnel teázom.
Az jó lesz – felelte.
Másnap délután a tea mellé evett egy szelet pirítóst – az első szilárd táplálékot egy hónap óta.
A harmadik napon mesélt a családjáról meg a munkahelyéről. Messze lakott a kórháztól, nem tudták látogatni. Kiderült, hogy a lakhelyétől nem messze nőttem fel.
A negyedik nap felkelt az ágyból, és a karosszékben üldögélt. Néhány nap múlva megüresedett az ágya. Mr.Jensen annyira felépült, hogy átszállították az otthona közelébe, ott lábadozott.
Négy hónap elteltével látogatóba mentem a szüleimhez. Épp elszaladtam vásárolni, amikor mennydörgő hangot hallottam: - Hanne! De jó, hogy látom!
Szinte meg sem ismerem Mr.Jensent. Átölelt. - Ő Hanne – mutatott be a feleségének. - Megmentette az életemet egy csésze teával.