Az adás tényezőjén kívül a szeretet cselekvő jellegét az is nyilvánvalóvá teszi, hogy mindig, minden formájában tartalmaz bizonyos alapelemeket. Ezek a törődés, felelősség, a tisztelet és az ismeret.
Hogy a szeretet magában foglalja a törődést, az legnyilvánvalóbb az anyai szeretetben. Hiába bizonygatja nekünk az anya, hogy mennyire szereti gyermekét, ha azt látjuk, hogy nem törődik a csecsemővel, hogy elmulasztja megetetni, megfürdetni, nem gondoskodik testi kényelméről; törődése láttán viszont megbizonyosodunk a szeretetéről. Nincs ez másképpen az állatok meg a virágok szeretetével sem. Ha egy nő azt mondja nekünk, hogy imádja a virágokat, de azt látjuk, hogy elfelejti meglocsolni őket, nem hiszünk többé az "imádatában". A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet. A szeretetnek ezt az alkotóelemét gyönyörűen írja le Jónás könyve. Isten elküldi Jónást Ninivébe, hogy figyelmeztesse a város lakóit: ha nem hagynak fel tévelygéseikkel, lesújt rájuk a büntetés. Jónás elmenekül a küldetése elől, mert fél, hogy Ninive jó útra tér, és Isten megbocsát nekik. Olyan ember ő, akiben erős az érzék a rend és a törvény iránt, de nincs szeretet. Ám hiába próbál szökni, egy cethal gyomrában találja magát, és ez annak az elszigeteltségnek és rabságnak a jelképe, amit a szeretet és az együttérzés hiánya hozott rá. Isten megmenti, és Jónás elmegy Ninivébe. Prédikál a lakosságnak, ahogy Isten meghagyta neki, és pontosan az történik, amitől félt. A niniveiek megbánják bűneiket, jó útra térnek, Isten pedig megbocsát nekik, és úgy dönt, hogy nem rombolja le a várost.

Jónás mélységes haragot és csalódást érez; ő „igazságtevést” akart, nem pedig könyörületet. Végül némi enyhületet talál az árnyékban egy bokor alatt, melyet Isten neki növesztett, hogy védje őt a naptól. De amikor Isten elszárasztja a bokrot, Jónás kétségbeesik, és mérgesen panaszkodik Istennek. Isten így válaszol: „Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én meg ne szánjam meg Ninivét a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a balkezük között? És ott a sok állat is!”
Isten Jónásnak adott válasza jelképesen értendő. Isten azt magyarázza Jónásnak, hogy a szeretet lényege „fáradni” valamiért és „nevelni” valamint, hogy szeretet és fáradozás elválaszthatatlanok.
Az ember azt szereti, amiért fárad, és azért fárad, amit szeret.
A gondolkodás és a törődés maga után vonja a szeretet egy másik aspektusát: a felelősséget.
A felelősségen manapság gyakran a kötelességet értik, olyasmit, ami kívülről van előírva az embernek. De valódi értelmében a felelősség teljességgel önkéntes cselekvés; annyit tesz, hogy megfelelek egy másik emberi lény kimondott vagy kimondatlan igényeinek.
Aki „felelős”, az képes és kész „megfelelni”. Jónás nem érzett felelősséget Ninive lakóiért. Ő is megkérdezhette volna, mint Káin: „Talál őrzője vagyok én a testvéremnek?”
Aki szeret, az felelős. A testvére élete nem csak a testvérére tartozik, hanem rá is. felelősséget érez embertársaiért, és felelősséget érez önmagáért.
Ez a felelősség az anya és a csecsemő esetében főleg a testi szükségletek gondjára vonatkozik. Ha felnőttek szeretik egymást, akkor főleg a másik személy lelki szükségleteire vonatkozik. A felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha oka nem a szeretet harmadik összetevője, a tisztelet. A tisztelet nem félelem és nem bámulat; a respektus szó gyökerének (respicere, megnézni) megfelelően azt a képességet jelenti, hogy valakit olyannak lássunk, amilyen, hogy tudatában legyünk egyszeri egyediségének. Tiszteletben tartani annyi, mint azt akarni, hogy a szerint fejlődjön és bontakozzon ki, amilyen. A tisztelet tehát kizárja a másik ember kihasználását.
Azt akarom, hogy a szeretett lény a maga kedvére és a maga módján fejlődjön és bontakozzon ki, nem pedig abból a célból, hogy engem szolgáljon. Ha szeretem a másik személyt, akkor egynek érzem magamat vele, de azzal, aki ő, és nem azzal, akinek lennie kellene, hogy használni tudjam. Nyilvánvaló, hogy a tisztelet csak akkor lehetséges, ha én magam független vagyok; ha megállok a lábamon mankó nélkül, anélkül, hogy bárki mást elnyomnék és kizsákmányolnék. Tisztelet csak a szabadság alapján létezik: "1'amour est 1'enfant de la liberté", ahogy egy régi francia nóta mondja; a szerelem a szabadság gyermeke, sohasem az uralkodásé. Tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk; a gondoskodás és a felelősség vak, ha nem vezeti az ismeret: Az ismeret tartalmatlan, ha nem a törődés idézi elő. Az ismeretnek sok rétege van; az az ismeret, amely a szeretet jellegéhez tartozik, nem áll meg a felszínen, hanem a lényegig hatol. Csak akkor lehetséges, ha képes vagyok rá, hogy ne csak magammal törődjem, és a másik személyt a maga mivoltában lássam. Valakiről például akkor is tudhatom, hogy dühős, ha nem mutatja ki nyíltan; de ismerhetem őt ennél mélyebben is: és akkor tudom, hogy aggódik és szorong; hogy magányos és bűntudatos. Akkor tudom, hogy a dühe valami mélyebbet takar, és nem dühösnek látom, hanem a szorongó és szégyenkező, egyszóval a szenvedő embert látom benne.
Az ismeretnek további és sarkalatosabb köze is van a szeretethez. Az alapszükséglet: összeolvadni egy másik személlyel, és ezzel kijutni az elkülönültség börtönéből, szorosan összefügg egy másik jellegzetesen emberi vággyal: megismerni "az ember titkát". Az élet pusztán biológiai szempontból is csoda és titok, de kifürkészhetetlen titok az ember is a maga emberi mivoltában, önmaga és embertársa számára egyaránt. Ismerjük önmagunkat - és bárhogy s - mint igyekezzünk is, mégsem ismerjük. Ismerjük embertársunkat, és mégsem ismerjük, mert nem vagyunk dolog, és embertársunk sem dolog. Minél mélyebbre ereszkedünk le létünk vagy másvalaki létének mélységébe, ismeretünk célja annál inkább elsiklik előlünk. És hiába, mégiscsak vágyunk rá, hogy behatoljunk az emberi lélek titkába, a legbelső magba, ami "ő".
Van egy mód, egy kétségbeesett mód, megtudni a titkot: a teljes hatalom egy másik személy fölött; a hatalom, amellyel elérjük, hogy azt tegye, amit mi akarunk, azt érezze, amit mi akarunk, azt gondolja, amit mi akarunk, ami átalakítja őt dologgá, a mi dolgunkká, a birtokunkká. Ennek a megismerési kísérletnek a legvégső fokát a szadizmus végletei jelentik, a vágy és a képesség egy emberi lénynek szenvedést okozni; kínozni, és arra kényszeríteni, hogy kínjában elárulja a titkát. Az olthatatlan vágy, hogy behatoljunk az ember titkába, az övébe és ezzel a magunkéba, ez a lényegi indítéka a kegyetlenség és a rombolási vágy mélységének és erejének. Igen velősen fejezi ki ezt a gondolatot Iszaak Babel. Idézi egy tiszttársát az orosz polgárháborúban, aki éppen akkor tiporta agyon a volt gazdáját. Azt mondja: "Kereken megmondom, az agyonlövéssel csak egyszerűen lerázunk magunkról egy embert... az agyonlövéssel nem hatolsz be oda a mélyre, ahol az ember lelke fészkel, és így meg sem mutatkozhatik igaz mivoltában. De hát bizony megesik, hogy én magamat sem kímélem, megesik, hogy egy álló óra hosszán át vagy még tovább tiprom-taposom az ellenséget, mert hát szeretném megtudni, vajon milyen is az élet itt minálunk..."
A megismerésnek ez az útja gyakran egészen nyíltan mutatkozik meg a gyerekeknél. A gyerek szétszed valamit, feltör valamit, hogy megismerje; vagy szétszed egy állatot; kegyetlenül kitépi a pillangó szárnyát, hogy megismerje, hogy kiszedje belőle a titkát. A kegyetlenségnek mélyebb indítéka van: a vágy, megismerni a dolgok és az élet titkát. „A titok” megismerésének másik útja a szeretet. A szeretet cselekvő behatolás a másik személybe, melynek során a tudásvágyat az egyesülés csillapítja. Az összeolvadásban megismerlek téged, megismerem magamat, megismerek mindenkit - pedig nincs a birtokomban semmilyen "ismeret". A megismerés azon az egyetlen módon történik, amelyen az ember eleven ismerethez juthat: az egyesülés élménye révén - nem pedig olyan ismeret révén, amilyet a gondolkodásunk nyújtani tud. A szadizmust a titok megismerésének a vágya idézi elő, mégis éppoly tudatlan maradok, mint voltam. Szétszaggattam a másik lényt ízről ízre, de mindössze annyit értem el, hogy elpusztítottam. A szeretet a megismerés egyetlen olyan módja, amely az egyesülés aktusában kielégíti kíváncsiságomat. Miközben szeretek, miközben odaadom magamat, miközben behatolok a másik személybe, megtalálom magamat, fölfedezem magamat, fölfedezem mindkettőnket, fölfedezem az embert.
Önmagunk és embertársaink megismerésének a vágya fejeződött ki a delphoi mottóban: "Ismerd meg magadat." Ez a fő indítéka minden lélektannak. De éppen mert arra vágyunk, hogy mindent tudjunk az emberről, legbelső titkáról, ezt a vágyat sosem töltheti be közönséges fajta tudás, olyan tudás, amelyhez csupán gondolkodás révén jutunk. Ha ezerszer többet tudnánk is önmagunkról, sohasem érnénk a végére: Talány maradnánk önmagunknak, és embertársunk is talány maradna nekünk. A teljes tudás egyetlen útja a cselekvő szeretet: ez a cselekvés meghaladja a gondolkodást, meghaladja a szavakat. Ez a vakmerő alámerülés az egyesülés élményébe. Mindamellett gondolkodással szerzett tudásra, azaz lélektani ismeretekre is szükség van, hogy a tevékeny szeretetben eljussunk a teljes tudásig. Tárgyilagosan kell megismernem magamat és a másik személyt, hogy a valóságos mivoltában tudjam látni őt, vagy inkább hogy leküzdjem az illúziókat, a róla alkotott irracionálisan eltorzult képemet. Csak akkor tudok egy emberi lényt a végső lényegéig megismerni a tevékeny szeretet révén, ha tárgyilagosan ismerem.
Az ember megismerésének problémája, párhuzamos Isten megismerésének vallási problémájával. A hagyományos nyugati teológiában gondolkodás révén igyekeznek megismerni Istent, kijelentéseket tesznek Istenről. Ez feltételezi, hogy gondolatban megismerhettem Istent. A miszticizmusban, amely (mint majd később megpróbálom kimutatni) a következetes monoteizmus szükségszerű következménye, felhagynak a kísérlettel, hogy Istent gondolkodás révén ismerjék meg, és helyette az Istennel való egyesülés élményét választják, amelyben sem hely, sem szükség nincsen az Istenről való ismeretre.
Az emberrel - vagy vallási értelemben az Istennel való egyesülés élménye korántsem irracionális. Ellenkezőleg, ez - mint Albert Schweitzer rámutatott - a racionalizmus következménye, mégpedig legmerészebb és legradikálisabb következménye. Ez az élmény tudásunk eredendő és nem véletlenszerű korlátiról való tudásunkon alapul. Annak a tudása ez, hogy az ember vagy a világegyetem titkát sohasem fogjuk "megragadni", mindazonáltal megismerhetjük a tevékeny szeretetben. A lélektannak, mint tudománynak megvannak a korláti, és ahogy a teológia logikus következménye a miszticizmus, a lélektan végső következménye a szeretet. A törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret kölcsönösen feltételezik egymást. Olyan magatartás-együttest alkotnak, amely megtalálható az érett emberben; vagyis abban az emberben, aki alkotó módon fejleszti erőit, aki nem akar magának többet, mint amennyiért megdolgozott, aki felhagyott a mindentudás és mindenhatóság nárcisztikus ábrándjaival, aki alázatra tett szert a belső erő alapján, amely a valóban produktív tevékenység egyetlen forrása.
Mindeddig úgy beszéltem a szeretetről, mint az emberi elkülönültség leküzdéséről, mint az egyesülés utáni vágy beteljesüléséről. De az egyesülés iránti egyetemes egzisztenciális szükségletet megelőzi egy sajátosabb biológiai szükséglet: a maszkulin és a feminin pólus közti egyesülés vágya. Ennek a polarizációnak az eszméje legmegragadóbban abban a mítoszban fejeződik ki, hogy férfi és nő eredetileg egyek voltak, de félbevágták őket, és azóta mindegyik férfi keresi a maga elvesztett női párját, hogy újra egyesüljön vele. (A nemek eredeti egységének ugyanezt az eszméjét tartalmazza a bibliai történet, miszerint Éva, Ádám oldalbordájából készült, jóllehet ebben a történetben a patriarchalizmus szellemében a nő alá van rendelve a férfinak.) A mítosz jelentése eléggé világos. A nemi polarizáció arra készteti az embert, hogy az egyesülést egy sajátos módon a másik nemmel való egyesülésben keresse. A férfi és a női princípium polaritása egyúttal minden egyes férfin és nőn belül is megvan. Ahogy élettanilag a férfiban is meg a nőben is megvannak az ellenkező nem hormonjai, lélektani értelemben éppúgy biszexuálisak. Magukban hordozzák a befogadás és a behatolás, az anyag és a szellem princípiumát. A férfi - és a nő - csak akkor találja meg az összhangot önmagában, ha női és férfi polaritása összhangban van egymással. Ez a polaritás az alapja minden alkotóképességnek. A férfi-nő polaritás az alapja az interperszonális kreativitásnak is. Biológiailag ez abban a tényben nyilvánul meg, hogy a sperma és a pete egyesülése az előfeltétele a gyerekszülésnek. De nincs ez másképpen a tisztán lelki tartományban sem; a férfi és a nő mindketten újjászületnek a szerelemben. (A homoszexuális elhajlás e polarizált egyesülés kísérletének a kudarca, és ezért a homoszexuális a soha fel nem oldott elkülönültség fájdalmától szenved, egy olyan kudarctól, amelyben egyébként osztozik azzal az átlagos heteroszexuálissal, aki nem tud szeretni.)
A férfi és a női princípiumnak ugyanez a polaritása a természetben is megvan; nemcsak - ami nyilvánvaló - az állatokban és a növényekben, hanem a két alapvető funkció, a befogadás és a behatolás polaritásában is. Ez a föld és az eső, a folyó és az óceán, az éjszaka és a nappal, a sötétség és a fény, az anyag és a szellem polaritása. Igen szépen fejezi ki ezt az eszmét a nagy muzulmán költő és misztikus, Rúmi:

A szerelmes nem sóvárog úgy sose ,
Érte hogy ne sóvárogna kedvese.
Vágy villáma egy szívbe ha belecsap,
Biztos, hogy egy másik szív is lángra kap.
Ha szívedben nő az istenszeretet
Téged Isten semmi kétség, hogy szeret.
Nem lehet, hogy tapsolásnak hangja kél
Egy tenyérből, hogyha nincs még egy tenyér
Végzetünket bölcsen akként szabta meg
Isten, egymást hogy szeressék mindenek.
És e végzés másik pontja abban áll:
Világ minden porcikája párt talál.
Égben férfit, Földben asszonyt lát a bölcs,
Ég hullatta mag Föld keblén lesz gyümölcs.
Ha a Földön nincs meleg, majd küld az Ég,
Ad, ha fogytán rajta nedv és frissesség.
Fönn az Ég kört körre ró csak szaporán ,
Mint a férj, ha koslat asszonya után,
Míg a Földnek sűrű dolga asszonyi:
Szül-szül egyre és szülöttjét eteti.
Földben-égben ész lakik hát, látni kell,
Mert eszes lény mesterségét végzik el.
Ha egymásban nem talál kéjt, ugyebár,
Sülve főve mért van együtt ez a pár?
Hogyha Föld nincs, hogy virágzik ki a fa,
És mi végre Ég vize és sugara?
Ahogy nőnek férfinak mind vágyat ád,
Hogy frigyüktől fönnmaradjon a világ,
Úgy plántálja Isten a lét valahány
Részébe a vágyat egy más rész után.
Nappal és Éj, úgy tűnik föl, harcban él,
Pedig mind a kettő előtt egy a cél;
Hogy örökös munkájuk betelne, hát
Szereti is az egyik a másikát,
S ha nem hozna bért a férfi Éjszaka,
Ugyan miből költekezne Nappala?

A férfi-nő polaritás kérdése a szerelem és a nemiség témájának további kifejtéséhez vezet. Beszéltem korábban Freudnak arról a tévedéséről, hogy a szerelemben kizárólag a nemi ösztön kifejeződését - vagy szublimációját - látta, és nem ismerte fel, hogy inkább a nemi vágy a szeretet és az egyesülés szükségletének a megnyilvánulása. Freud tévedése azonban mélyebbre nyúlik. Élettani materializmusának megfelelően úgy látta, hogy a nemi ösztön a testben vegyileg létrejött feszültség eredménye, amely fájdalmas, tehát enyhülést keres. A nemi ösztön célja ennek a fájdalmas feszültségnek a megszüntetése; a nemi kielégülés nem más, mint ennek a megszüntetésnek a beteljesülése. Ez a nézet egészen odáig megy, hogy a nemi vágy hasonlóképpen működik, mint az éhség vagy a szomjúság a rosszul táplált szervezetben. Ebben az elgondolásban a nemi vágy: viszketegség, a nemi kielégülés pedig a viszketegség megszüntetése. Ha így fogjuk fel a nemiséget, akkor voltaképpen a maszturbáció volna az eszményi kielégülés. Freud, eléggé meglepően, nem vesz tudomást a nemiség pszichobiológiai aspektusáról, a férfi-nő polaritásról és e polaritás egyesülés révén történő áthidalásának a vágyáról. Ezt a különös tévedést valószínűleg megkönnyítette Freud szélsőséges patriarchaizmusa ami arra a feltevésre vezette őt, hogy a nemiség per se maszkulin, következésképp a sajátosan női nemiségről nem is vett tudomást. Ezt az eszmét a Három értekezés a szexualitás elméletéről című könyvében fejtette ki mondván, hogy a libidónak rendszerint "maszkulin természete" van, függetlenül attól, hogy férfiban vagy nőben jelentkezik. Ugyanez a gondolat fejeződik ki racionalizált formában Freudnak abban az elméletében is hogy a kisfiú a nőt úgy éli át, mint kasztrált férfit, és hogy maga a nő is különféle kárpótlásokat keres az elveszített férfi-nemiszervért. Csakhogy a nő nem kasztrált férfi, és a nemisége jellegzetesen női és nem "maszkulin természetű".
A nemek közti szexuális vonzalmat csak részben motiválja a feszültség megszüntetésének szükséglete; a fő szükséglet az egyesülés a másik nemi pólussal. Valójában az erotikus vonzóerő mindig több, mint pusztán szexuális vonzóerő. Nemcsak szexuális funkció, hanem jelleg tekintetében is van férfiasság és nőiesség. A férfias jelleg olyan tulajdonságokkal jellemezhető, mint a behatolás, az irányítás, a hatékonyság, a fegyelem és a kalandvágy; a nőies jelleg vonásai a produktív befogadó készség, az oltalmazás, a valóságérzék, az állhatatosság, az anyáskodás. (Sosem szabad elfelejteni, hogy minden egyedben mindkét fajta vonások keverednek, de a saját neméhez tartozók vannak túlsúlyban.) Ha a maszkulin jelleg vonásai egy férfiban elmosódnak; mert érzelmileg gyerek maradt, igen gyakran megpróbálja ezt a hiányt férfi szerepének a nemi életben való kizárólagos hangsúlyozásával kompenzálni. Az eredmény: a Don Juan, aki szükségét érzi, hogy nagy kan mivoltát nemi hőstettekkel bizonyítsa, mert alkatilag bizonytalan a férfiassága felől. Ha a férfiasság végletesebben satnya, a szadizmus (az erőszak alkalmazása) válik a férfiasság fő - rendellenes pótlékává. Az elmosódott vagy rendellenes női nemiség mazochizmussá vagy birtoklási vággyá alakul át.
Freudot az a bírálat érte, hogy túlértékelte a nemiséget. Ezt a kritikát gyakran az a vágy szította, hogy kiiktassanak Freud rendszeréből egy olyan elemet; amely rosszallást és ellenkezést váltott ki a hagyományos gondolkodású emberek körében. Freud az ellenvetések mögött mindig megorrontotta ezt az indítékot, és épp ezért hevesen szembeszállt minden kísérlettel, amely szexualitáselméletének megváltoztatására irányult. Freud elmélete a maga idejében kétségtelenül kihívó és forradalmi elmélet volt. De ami igaz volt I900 táján, az már nem igaz ötven évvel később. A nemi erkölcsök és szokások olyan sokat változtak, hogy Freud elméletei ma már korántsem botránkoztatják meg a nyugati középosztályt, és az ortodox analitikusok ábrándokat kergetnek, amikor azt hiszik, hogy Freud szexuális elméletét védelmezve bátor és radikális dolgot művelnek. A pszichoanalízisükkel valójában konformizmusban utaznak, és meg sem próbálják feltenni azokat a lélektani kérdéseket, amelyek elvezetnének a jelenkori társadalom bírálatához. Nekem nem az a kifogásom Freud ellen, hogy túlértékelte a nemiséget, hanem hogy nem értette meg elég mélyen. Megtette az első lépést az interperszonális szenvedélyek jelentőségének felfedezésében; filozófiai előfeltevéseinek megfelelően élettanilag magyarázta őket. A pszichoanalízis továbbfejlesztésekor Freud elgondolását úgy kell korrigálni és elmélyíteni, hogy felfedezéseit a fiziológiaiból átültetjük a biológiai és az egzisztenciális dimenzióba.