Ha visszajön
És mit mondjak, ha egy napon majd visszaérkezik? - Azt mondd, hogy vártam rá nagyon utolsó percemig.
És hogyha kérdezgetne még és nem ismerne meg? - Mint nővér, úgy beszélj vele, tán szenved és beteg.
S ha érdeklődnék, merre vagy, mit mondjak arra, szólj! - Aranygyűrűmet add neki, semmit se válaszolj.
S ha majd megkérdi, hogy miért oly elhagyott szobád? - Mutasd a húnyt lámpát neki s a ház tárt ajtaját.
S ha végső órád kérdené a későn érkező? - Mondd, mosoly volt az arcomon, csak hogy ne sírjon ő.
(Áprily Lajos)
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.
A változó napokkal
Szemed olykor napsugaras nyári tó, áttetsző, villódzó, csalogató mélység; olykor csillagok hidegsége fénylik ki belőle s fáradt lelkem nem mer elindulni felé.
Szavad olykor olyan közeli, olyan ismerős, mintha alkonyi órán hunyt szemmel ébren álmodott párbeszéd ringatna s olykor mintha távoli nyelv rideg hangjait fogná fel összefüggéstelenül hasztalan erőlködve fülem.
Kéznyújtásnyira vagy és elérhetlenül távol; ősidőktől kezdve ismer minden ösztönöm s káprázó szemmel állok örök-új arcod előtt; te a magány, kiben feloldódik a lelkem s te a hontalanság, kiben reménytelenül eltévedek s nem talállak sehol sem téged, sem magamat.
Vallomás
Megjött végre a várt szerelem, forr tőle a vérem, bármit szól a világ, nem tagadom le ma már! Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytheréa, és elküldte nekem rég keresett szeretőm. Megtartotta szavát: örömöm kifecsegheti írigy nyelvvel akárki, akit még ily öröm sosem ért. Már semmit sem irok titkos táblákra ezentúl, hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret! Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek, egymáshoz méltó két szerető szeret itt!
(Radnóti Miklós)
Bocsánatkérés
Esküszöm - és ne szeress, ne legyen rám gondja szivednek, mely még pár nap előtt híven epedt szivemért, hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága jobban bánt valaha, mint az a tegnapi egy bánt: hogy csóktalan elmentem tőled haragomban, és letagadta magát ajkamon a szerelem.
(Babits Mihály)
Radnóti Miklós: Szerelmes vers
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
Varázs
Holdfény alatt sétál a szerelem, sétál, de jaj! már nem, nem énvelem. Kék ködben ül a táj, a tó felett emlékek és árnyak keringenek. A fákon átlebeg a rezge fény, olyan, mint egy verlainei költemény: lehunyt szemekkel, mint a szenvedély, felsóhajt és a földre hull az éj.
Ugyanaz? Rossz vagyok? csupa hűtlenség, mint füst a szélben erre-arra úgy lengek át a napokon, nem várva semmi diadalra... Elernyedt minden akarat... s ha fáradt kezeimet nézem úgy érzem legjobb tétlenül, lanyhán túladni az egészen.
Én megpróbáltam, s hittem is... hogy mit? valahol még derengnek lepkeszínek és sugarak... de olyan fáradtan kerengnek, oly messze már, hogy nevüket s tapintásukat elfeledtem... Ez lett volna az életem? de ki maradt itt én helyettem?
Tapintom magam. Ugyanaz? Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el, hogy üres a tapintható? magamtól mikor? ki lökött el? Hogy kicserélt egy pillanat, hogy lehet, hogy észre se vettem? Mindenki így él? vagy csak én, ily tudatlanul, meglepetten?
Mindenki így él? hogy a fény fürdik csodálkozó szemében, és sokszor mondja azt, hogy: én, s maga se tudja, hogy az ében sötétben ki alszik el ágyán s ki ébred fel helyette reggel, kit visz előre könnyű lábán s hogy kit dicsérget énekekkel...
aztán egyszerre, egy napon minthogyha meghalna a reggel, elsápad, elfoly vére mind s tántorog hangtalan sebekkel; minthogyha bennem hülne ki, úgy elalélt vele a szívem... ki halt meg akkor, ő? vagy én? s mikor volt? ki mondhatja híven?
Ki felelhetne? Emberek, ti máskép éltek? biztosabban? valami hazátok csak van? a földön s a holnapi napban? valami biztos kéz csak fog, s lámpát gyújt nektek, hogyha féltek? ...engem elejtett valaki... s már csak a zuhanásban élek.
Hogy megtanuljam
Éjfél van, körülöttem pihen az ember, az ég fáradt és tiszta és a szivem riadtan dobban. Felébresztett a bűn s imádság tódul ajakamra. Oh, Te, aki vagy s aki tudod, mily szomorú mélyről szakadnak fel bűneim, hogy mily ártatlan bűnös vagyok, bocsáss meg nekem. Vedd le durva, zsarnok voltomat, nyisd meg lelkem bús csapjait, folyjék ki vakmerő lázam utolsó vágyakozása és gyógyító igéddel csukódjék be a lelkem. Hogy megtanuljam végre, szeretni hogyan kell.
Szólalj meg lelkem
Szólalj meg lelkem, ne féltsd előttem titkodat, hangod nyíló fülemben visszhangra talál. Ejtsd ki s ujjammal vájom a szikkadt földet, könnyeimmel megitatom a szomjúzót, ajkam, ha akarod, üszkösen betapad és vérembe elültetheted legmerészebb kivánságaidat. Szólalj már meg lelkem, ne ülj bennem ily hallgatag. Emberi voltom ronccsá szakad, nem érzi a nap sugarát, a munka s a szerelem ízes szagát, tikkadt testem hamvadón csak a Te szavadat várja. Beszélj lelkem s én megittasultan pórusaimba szivom hangodat és ujjongón kiáltom: Boldog mindenki aki élhet ....
És szól a lélek, hidegen, tompán: "Nyisd meg kapudat, engedj szabadon."
Elhagyott nő panasza
Oly nagy az én szomorúságom, mint a siető kiábrándulás, mint a közönyös, megállíthatatlan alkony.
Valaha engem szeretett az én szerelmesem s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.
De nem lehet arra kérni a napot, hogy el ne búcsúzzon, mikor elérkezett az alkony ideje: ezért tártam én is hiába két karomat távozó kedvesem felé: nem törődött velem s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.
S most elhagyatva vergődöm lezuhant trónusom porában. Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.
Ó, mily paránnyá lettem egyszerre, bizonytalan! Senki! Most nem a szerelmesem szemével látok, hanem a magam alázatos, tétova pilláin át dereng az életem.
S most már tudom: igy kell hogy lássak egész a halálig. Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.
A tél kuszik szívembe. Borzalmasan fázom. Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál. Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát. Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.
S csüggedten, zokogva várom a Hajnalt, mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit, megmutatja, ki vagyok s megtanít egyedül járni.
Százszorszépek
Édes tépdesni a százszorszép szirmán rózsafüzérként szerelmes igéket, édes volt egyszer megvallani nyilván s magunk közt százszor, hogy szeretlek téged.
Bolyongani édes hársfaágak enyhén, virággal kézben és lesütött szemmel, tépett virágok levelén üzenvén: Szeretsz... és engem - őrült szerelemmel.
Ifjú tűzünkben mikor összetűztünk, s békülésünkhöz tanuk nem kellettek, üzengetősdit a virággal űztünk... Nem - szólt az egyik, s a másik: egy cseppet.
Ma elhagyottan, hívságos remények nélkül, bérceken búsan kóboroltam, s megláttam ott egy testvér százszorszépet, épp olyan volt, mint azok a fasorban.
Letéptem... szálltak a kék égre írva szavai, és lent eltűntek a tóban. S tudod, mit mondott az utolsó szirma? Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.
(Végh György)
Ballada
Itt vagy karomban - s messze túl kutatlak s a szemeddel nehéz pillantást váltok: két múltba nyíló párás, fátyolos ablak -, kitárom, és a felcsapó homályba kikiáltok...
S ihol mécs villan, két szemed kigyull S felmérik régi fényétől beszőtten, az évek sűrű fátyla rendre hull -: s most önmagad zsongó emléke állasz előttem.
Itt vagy, karomban, fogod a kezem, így múlik el kezünkön át az élet, s most, most megáll! - Terád emlékezem s e kézszorításban találkozom tevéled...
Itt vagy, dobogsz, szeretlek és - hiába mégis találkozásunk egyre gyérül, a lépteidet lépteim nyomába igazító idő a múltunk kéri bérül...
S mint fogyó hold úgy múlik lopva rólunk a régi arc s szemünkben régi lelkünk, az idő sarcol és mi sírva szórunk az aranypénzt múltunk drága aranyából, felejtünk...
Itt vagy, karomban, s így felejtjük egymást, és nagy, közös bánatunk összebékül, mienknél nincs nagyobb szerelmi zálog: mert önmagunkat adtuk át egymásnak emlékül...
Salaktalan bocsánatot adj
Ne kívánd, édes, hogy kevélységemben én közelítsek. Lábam nyomán csak bogáncs hajt ki a földből, Kigyó sziszeg, kén fojtogat.
Te jöjj felém, te bocsáss meg, édes, lásd, csak egyet léptél: S talpad alatt kék nefelejcs fakadt, Még egyet lépj: ibolya feslik, S még egyet: pipacs üti föl fejét. S most nézz csak vissza, innen a karomból: Hátad mögött egy egész viruló mező!
Óh mért néztél vissza! bódult szemed sugarától Elhervadt, lásd, végig a viruló mező.
Hát kezdjük újra. Most jöjj felém. Egy!: s lábad nyomán katicabogár libbenti szárnyát, Kettő!: s aranylepke hintáz a fűszálon, Három!: s pihenés fürjecske nyitogatja csőrét. Csak vissza ne nézz! - Késő. Már aléltan hull le mind a földre.
Sehogysem lehet hát? Még egyszer talán. Egy!: s talpad alatt megreped a föld most, Kettő, három!: s kis kráterekből piros-kék láng tarajlik. Óh, beh csodás tüzijáték! Csak vissza ne nézz! - Jaj, sima minden újra s kihamvadt.
Most még egyszer, utószor. S ne gondolj többé földi gyönyörre. Salaktalan bocsánatot adj. Egy, kettő, három!: s talpad alatt, Lásd, csillagok fakadnak. S most nézz vissza bátran, nézd, csillagok, csillagok! S hogy fénylenek, égnek s ki nem alszanak soha. Mert ez már a háromszor szent egyszerűség. Mert ez már a mennyei szerelem.
Mint selyemgombolyag...
A kezedbe telepedtem mint finomszálú selyemgombolyag, Azt hittem, hogy majd a szívedre csavarsz, De te kiváncsi lélekkel kibontottál és széjjel teregettél, Nem is vetted észre, hogy magadtól milyen messze gombolyítasz el, És most kibontva, kiteregetve, minden jött-ment idegenre reáfonom magam, Tudod-e, hogy ujjaid közé soha többé vissza nem futhatok?!
Örök szerelem
Mely titkos kapcsolat emléke vonz feléd? Oh, mondd, hol láttalak - oly rég, oly rég! - Szerelmem? Mért kellett rögtön így a szívemhez felelnem: Köszöntsd szívem, köszöntsd porléted szebb felét?!
Mely régi városok, tűnt tájak, ismert kellem Varázsa vert szegény szivemben halk zenét? S habár nem érthetém, sejtés sodort feléd, Egy vesztett üdvömet hogy benned újra leljem.
Emlékszel? - Oh be' rég! - Mentünk egy hídon át. Szemünk egymásba forrt. És elvált, mint a partok. És lábunk messze vitt. Vitt élten, síron át.
De ez a perc maradt, a szívben egyre sajgott. Míg most ledönt hidat, összefűz messze partot. S egy csókban nyújtja át száz élet mámorát.
Nem tudom...
Nem tudom, hogy mi éri lelkemet, ha édes merengés fog el. Lehet egy mosoly reppen ajakadról felém És olyan némán, meghitten száll felém, mint a tavaszi szellő rózsa-szárnyán, ahogy száll az akácok illata. Lehet egy mosoly reppen ajakadról felém.
Lehet egy nekem küldött csókod suttogása veri fel lelkem aluvó álmait. Azért szakad meg egyszerre a csend és vándorolok, képedet keresem, a fák rám hajolnak és a virágok szirmaikat hullatják. Lehet egy nekem küldött csókod suttogása veri fel lelkem aluvó álmait. Azért kereslek Téged.
Lehet egy sóhajod száll felém: utánam vágyakozol. Azt érzem én. Azért olyan bús és epekedő arcom. Tovább indulok. Kereslek! Nem tudom, miért kereslek. Lehet utánam vágyakozol, azért kereslek.
Ej, jól tudom, hogy nincs számomra se mosolyod, Illatos csókod se keres. Csak a szívem ámít, hiteti el velem. Jól tudom, hogy rég nem szeretsz s el is feledtél már És hogy elhagytál engem Azért kereslek. Búgok utánad, mint vadgalamb a párja után De oly jól tudom, hogy nem jössz meg soha, hiába kereslek.
Nagyon csendes szerenád
Téged dicsér a némaságom s daltalan ajkam néked áldoz lelkem fojtott félénk szavát te hallod, ha nem is kiáltoz.
Beszél majd énhelyettem hozzád az őszi táj halkan szelíden s az esti szél füledbe dúdol, hogy örökre tiéd a szívem.
Tiéd elmém munkája, gondja s az álmom is tiéd legyen... -ó halld e rejtett, hű zenét: dalol neked az életem.
Nem tiéd az akarat...
Kedves! ha gondolsz rám, ha rámfeledkezel, ha írsz, vagy szemed betűsoron cikázik éber gondok közt, ásító unalomban, asszonyszemekből, férfibeszédben, nevetve, sírva, alva és ébren körülölel és rádragyog egy emlék, ami én vagyok.
Kedves! fogadj el, haraggal el ne kergess, ne bánd, ha néha hozzám küld a lángod, ne lázongj daccal érte. Nem tiéd az akarat, felém mi hajlít, sem az emlék, mely aranyköddel felhőzi be kerted, hol vágyvirágok fájva fakadnak...
Én akarom ezt. Én akarlak.
|