Rabod lévén, más dolgom mi legyen, Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem, Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz. A világhosszú időt se szidom,Fenség, folyton az órát lesve érted, S felejtem, bár keserű volt nagyon, Hogy szolgád egykor távozásra kérted. Kérdezni sem merem féltékenyen: Hol jársz s miért? Semmit se gondolok, Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem, Hogy akikkel vagy, milyen boldogok. Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

Hála

Hála a napnak, mikor megismertelek.

Mikor életembe léptél hirtelen,
elhittem az élet szép lehet,
s hogy mi rossz volt feledhetem.

Hála a szónak, mivel rabod lettem.
Kegyes rabság, így vagyok szabad.
Tán mindent eddig azért tettem,
hogy téged megtaláljalak.

Hála az napnak, mi rád világít.
Melegít, életet önt beléd,
s fényével hozzám irányít,
s lépdelsz felém könnyedén.

Hála az égnek, hogy vagy nekem.
Hogy utamba kerültél végre,
hogy felrepít a szerelem,
mit csak benned veszek észre.

Hála Neked, Érted, Szerelmem.
Mert szeretsz, s én szerethetlek.
hogy minden gondod megosztod velem,
s terheimmel nem terhellek.

Hálát mondok minden nap.
Megköszönöm léted.
Hogy a szerelmem ilyen nagy,
hogy veled tényleg élek.

Valami mindig visszahív!

Az út amin most csendben végig megyek
Téged idéz
Minden, amit megfogok látok, amit érzek
Téged idéz
Az öreg könyv az asztalon
A részeg, bódult idő
Minden ami minket együtt látott
Téged vár, téged szeret
Álmom, vagy a hirtelen feltörő halk nevetés
Téged keres.
Minden erőm, képzeletem, álmom
Idézi a hatalmát ami voltál -
- Rossz így egydül, mert sehol nem vagy
Csak minden vágyam, érzékelni téged kedves
Agyamba vág a fájdalom mikor érzem
Közel, elérhetőn. és mégis távolból
Égő, szép szemed.
Nem, nem lehet elfelejteni, hogy
kezemben nyugvott kedves kis kezed
De az idő emészt. Feledtet téged is.
De valami megőrzi bennem a jót
És amig élek, valami csendes nyugodt vágy
Mindig visszahív.

„Sírok ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,

Néma barátod, rabszolgád vagyok,

Alázatos és bizalmas barát,

Aki nem kér semmit, csak néz és imád,

És nem akar lenni, csak általad,

csak az árnyéka annak, ami vagy."

  (Szabó Lőrinc) 
 
 

Arra gondolok hogy tudtál elhagyni
Hazug mosollyal szerelmet vallani
Szívemet, s lelkemet összetörni.
Mivel érdemeltem én ezt ki?
Eljött a nap mikorra vártalak
Azóta a pokolba kívánlak
Bár semmi rosszat nem tettem
Már a remény sem él bennem
Te vagy az egyetlen
Ki velem oly kegyetlen
Nem törődik semmivel
Hát a pokolba a szerelemmel.

Mint gyertyaláng a szélben
Mint harmat a napsütésben
Mint árnyék a fényben
Mint az életem szépen
Elmúlik a szerelem
Elmúlik az én hitem
Elmúlik a tavasz szívemben
Elmúlik, ilyen a szerelem
Nem hiszem, hogy még egyszer szeretek
Nem hiszem, nem soha nem felejtek
Nem hiszem, mégis szenvedek
Nem hiszem, de nem is hihetek
Szépek voltunk együtt igazán
Szépek voltak álmaink, hát aztán
Szépek voltak, amiket mondtunk
Szépek voltak, amiket álmodtunk
Már régóta nem álmodok semmit
Már régóta nem is érzek semmit
Már régóta nem félek semmitől
Már régóta nem kérek semmiből
Vannak akik egymásért élnek
Vannak akik ebből nem kérnek
Vannak akik boldogan élnek
Vannak akik egyedül halnak meg.
Halott vagyok, mert már nem szeretsz
Halott vagyok hát temess el
Halott embert nem szerethetsz
Halott embert ne felejts el.

Elmondanám

Beszélnék, de a hang torkomban reked
Oly sok szép szót gondoltam neked,
De csak hallgatok.
Nem akarnak formálódni a mondatok.
Bántóan néma most a csend zaja,
Itt lüktet bennem hiányod sikolya.
Szétfeszít. Kínoz. Öl.
Felkavar. Meggyötör.
Szólnék. De nem tudok.
Zavartan hallgatok,
S tűröm, hogy magához húzzon az emlék.
Öleljen, súgja fülembe; Nemrég
Még nálad voltam. Nálad, Édesem.
Boldogságtól megittasulva, részegen
Ízleltem mézédes csókjaid,
S kutattam lelked rejtett titkait.
Most távol vagy. De mégis oly közel.
A szívemben. A lelkem átölel.
Szenvedély. Ünnep. Csoda. Szerelem.
Csak Te vagy, kit akarok, csak te vagy, ki kell nekem.
Mit érzek? Mondanám. De nincs rá szó.
Olyasmi ez, mi nem kimondható.
Mert szavakkal elmondani nem lehet,
Mily mérhetetlen a szeretet,
Mit irántad érzek.
Csak tétován nézek,
De szólni nem tudok.
Nem, nem állnak össze a mondatok.
Beszélnék, de a hang torkomban reked,
S csak annyit tudok suttogni neked;
Engedd, hogy szerethesselek.

A SZERELEM
KÜLÖNFÉLE HATÁSAI

Lope de Vega

    Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,
    és tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
    Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
    hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.

(Nemes Nagy Ágnes)
 
BÚCSÚ A SZERELEMTŐL

Drayton

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, ó, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld esküinket,
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség,
és utolsót lüktet a szenvedély,
s a tisztulás lefogja a szemét,
    most még, noha mindnyájan elsiratták,
    fel tudnád támasztani, ha akarnád.

(Szabó Lőrinc)
 

A szerelem? Mint izzó parázs.
Ha olajat öntesz rá, fellángol.
Fémet is megolvasztó tűzvarázs.

Csalódás, mi utána jön?
Még a fáklya tüzét is eloltja,
Mint égből származó vízözön.

Remény? Csak parázs a tűz után,
Mely ízzik mind-mind tovább.
Remény, hogy lángolhat újra tán

Vágyni akarlak:

"Vágyni akarlak
- ne engedj magadhoz -
mint elnyűtt vándor
a kortyot, mi enyhet hoz,
kívánni, remegni, reszketni Érted,
inni a szememmel,
ölelni lelkemmel
tündéri lényed,
s nem forró testemmel
elvenni, herdálni,
nem, csak égni és várni,
míg bennem elhamvad
a mohó, buja, vad,
mindent eltékozló,
vibrálva lobogó,
kéj-közönségesség,
s tiszta hamuvá ég
ingatag, romhalmaz lelkem,
s a lágy, finom porból,
egy elmosó záportól
új vágyak virága serken."

A fény voltál
 
Nekem Te voltál a fény.
Az égtől kaptalak,
S veszítettem el Veled,
mindent egy pillanat alatt.
Te voltál az éjjel,
a hajnal, az alkonyat.
Mikor az eső hullott fentről,
úgy éreztem mintha
könnyeid nedvesítenék arcomat,

Minden Te voltál nekem
az élet, a világ,a fény,
a megnyugvás, a remény.
Te voltál lelkemnek
szerelmes békesség.
Mert boldogságot hoztál
minden csalódás után.
S megmaradtál álomként,
egy rossz ébredés után...
                                           
 
Álom
 
Csak arra vágyom,
hogy lelkeddel enyém légy!
Nem arra, hogy testedet,
mint rongyot dobd elém!
Oly nehéz ezt megértened,
Te, aki testetlen,álom vagy csupán?
Szeretném, ha karjaimba zárhatnálak,
Hol vagy? Hol keresselek?
Soha nem foglak megtalálni már?
Éberen is csak Rólad álmodom.
Az idő lassan elhalad...
És én egyre jobban várlak.
S egyre biztosabb vagyok,
hogy bár mindent itt hagyok,
meg Téged sohasem talállak,
de mindig várlak, tudhatod.
Ébren is csak Rólad álmodom..

Várj még...!
 
Gondolatod simogat ahogyan átölel magányom.
Elfeledett érzések törnek elő a múlt ködéből.
Egy erdő mélyén egymásra lelt két űzött vad.
Remegve állnak egymással szemben hallgatag.
Mint két eltévedt gondolat...
Szívükből nehéz sóhaj szakad;
Bár megtehetném amit nem szabad!
De várok még...hátha meghallom hívó szavad.
Mint belégzés,oly puha minden mozdulat,
amivel magadhoz engedsz,hogy érezd vágyamat.
S szinte látom...intesz,...hogy várj még!
Legyen minden perc ajándék.
Csak azt nem tudom,mi az ajándék,
ha távol tartasz,vagy ha átölelsz...?
 
 
Nem,nem hiszek!
 
Nem,nem hiszek!Miért űzzem én a lelkem,
epedő vággyal bolygó után?
Minden reményem megtört a keserven,
hisz balga őrült ábránd volt csupán.
Ne hívj,ne csalj szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan sötét.
Ezer tavasz,s ezer tavasznak virága,
el nem zavarja fullasztó ködét.
Ne hívj,ne csalj!Én szeretni nem tudok.
Lelkem kifosztott nyomorult szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi.
S,a te sugárod:őrjöngő remény.
Tűnt ifjúságnak visszajáró árnya...az lettem én...
A múlt után futok....
Isten hozzád szerelem szép világa!
Ne hívj,ne csalj!
Szeretni nem tudok! /Ady/

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
/Garai Gábor/

"Tűz vagyok és égetek,
Fegyver vagyok, védelek.
Szél vagyok, mi elsodor,
Vágy vagyok, mely elemészt,
Táj vagyok, mely megigéz.
Csillag vagyok, ragyogok...
Közben belül meghalok."

Lennél-e menedékem,
Ha teljesen eláztat az eső
Lennél-e menedékem
Ha nem is próbálnék erősnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem előtted
Lennél-e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem,
Akkor, mikor magam elől menekülök ... 
                  talán pont hozzád...

Hideg napok 
 
 
Hideg napok jönnek, sós ízű könnyek,
Míg rád vágyom éjjel és nappal,
Egészen eltemetnek.
 
Hideg szelek fújnak, arcomhoz csapódnak,
Míg kereslek égve és szüntelen,
A bőrömre fagynak.
 
Hideg halál kerget, testemből reszketek,
Menedékem lennél égen és földön,
De sehol sem lellek...
/Paul Fleming/

Ne csüggedj
 
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
 
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
 
Miért rí s újong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.
 
Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
Annak mindenki már alattvalója lesz.
 
(A letűnt szerelmekhez.)

Láttam meghalni az éjt,
elsorvadni a fénylő Napot.
Az idő gyors mértékkel lép,
Lehagyja a lusta holnapot.
Sírok közt álmodtam Veled,
Mozdulatlan remegve a magányt.
Kívántam ölelni a lelked,
Nevettem a rongyos leplű halált.
Hálóval szőtt odvakban kereslek,
Kövek alatt ásító mohák közt.
Kiűztek ölükből a virágzó kertek,
Lángolva sikítják erdők az őszt.