A szadista éppúgy függ a meghódoló személytől, ahogy ez utóbbi függ tőle; egyik sem élhet a másik nélkül. Csak az a különbség, hogy a szadista parancsol, kizsigerel, gyötör, megaláz, a mazochista pedig engedelmeskedik, kizsigereltetik, gyötrődik, megalázkodik.
Ez gyakorlati értelemben jókora különbség; mélyebb emocionális értelemben azonban nem olyan nagy, mint az, ami kettejükben közös: az összeolvadás, integritás nélkül. Ha ezt megértjük, nem látjuk olyan meglepőnek, ha ugyanaz a személy – rendszerint különböző tárgyakkal szemben hol szadista, hol meg mazochista módon viselkedik. Hitler elsősorban szadista módon lépett fel az emberekkel, de mazochisztikusan a fátummal, a történelemmel, a természet „magasabb erőivel” szemben. Ahogy végezte – az öngyilkosság az általános pusztulás közepette -, az épp oly jellegzetes, mint a totális uralomról szőtt ábrándja.
A szimbiotikus egyesüléssel szemben az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét.
A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását.
A szeretetben megvalósul az a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik és mégis megmarad kettőnek.

Ha azt mondjuk, hogy a szeretet tevékenység, számot vetünk a "tevékenység" szó többértelműségével. "Tevékenységen" a modern szóhasználatban rendszerint olyan cselekvést értünk, amely tetterő latba vetésével megváltoztat egy fennálló helyzetet. Tevékeny embernek tehát azt tekintik, aki üzletet köt, orvostant hallgat, futószalagnál dolgozik, asztalt fabrikál vagy sportteljesítményeket visz véghez. Mindezekben a tevékenységekben közös vonás, hogy valamilyen külső cél elérésére irányulnak. Amit nem vesznek figyelembe, az a tevékenység indítéka.

Vegyünk például egy olyan embert, akit szakadatlan munkára ösztökél az, hogy mélységesen bizonytalannak és magányosnak érzi magát; vagy egy másikat, akit a becsvágy vagy a pénzsóvárság sarkall. Mindezekben az esetekben az illető egy szenvedély rabja; kényszer hajtja, tevékenysége tehát valójában tehetetlenség; alakul és nem alakít. Másfelől, ha valaki csöndben ül, és elmélkedik, és nincs semmi más szándéka vagy célja, mint hogy próbára tegye önmagát és eggyé váljon a világgal, az ilyen embert "tétlennek" tekintik, mert hiszen nem "csinál" semmit. Valójában a koncentrált elmélkedésnek ez a magatartása a legmagasabb rendű tevékenység, a lélek tevékenysége, amely csak a belső szabadság és függetlenség állapotában lehetséges. A modern tevékenységfogalom külső célok elérése érdekében kifejtett energiára vonatkozik; a tevékenység másik fogalma az ember belső erőinek kifejtésére utal, függetlenül attól, hogy ez előidéz-e valamilyen külső változást. Az utóbbi tevékenység fogalmat legtisztábban Spinoza határozta meg. Különbséget tesz cselekvő és szenvedő érzelmek „cselekedet” és „szenvedély” között. A cselekvő érzelem kiélése közben az ember szabad, ura az érzelmének; a szenvedő érzelem kiélése közben kényszer hajtja, olyan indítékoknak válik a tárgyává, amelyeknek nincs is tudatában.
Így jut el Spinoza ahhoz a megállapításhoz, hogy az erény és a képesség: egy és ugyanaz. Az irigység, féltékenység, a becsvágy, a kapzsiság minden fajtája: ezek szenvedélyek; a szeretet viszont tett, az emberi erő kifejtése, és csak szabadon fejthető ki, soha nem lehet kényszer eredménye.
A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem; nem beleesünk, hanem helytállunk benne.
Legáltalánosabban úgy írhatjuk le a szeretet cselekvő jellegét, hogy a szeretet elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni.

Mi az hogy adni?
Egyszerűnek látszik a felelet erre a kérdésre, pedig valójában tele van kétértelműséggel és bonyolultsággal.
A legelterjedtebb félreértés szerint, aki ad, az „felad” valamit, megfosztja magát valamitől, áldozatot hoz. Az olyan ember, akinek jelleme megrekedt a befogadó, kihasználó, felhalmozó beállítottság szintjén, az csakugyan ezt érzi, amikor ad.
A piacra orientált karakter szívesen ad, de csakis cserébe; ha csak és nem kap is, úgy érzi becsapták.

A nem alkotó ember szemében adni egyenlő a tönkremenéssel. Legtöbbjük éppen ezért nem is ad. Némelyek viszont erényt kovácsolnak az adakozásból: áldozatot hoznak. Úgy érzik, hogy mivel adni fájdalmas dolog, ezért muszáj; adni az ő szemükben attól erény, hogy átérzik az áldozat súlyát. Nekik a norma, miszerint adni jobb, mint kapni, azt jelenti, hogy hiányt szenvedni jobb, mint örömöt átélni.

Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerőnek ez az élménye örömmel tölt el. Túláradónak, bőkezűnek, elevennek és ezért örömtelinek élem meg önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni; mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne.

Könnyű belátni ennek az elvnek az érvényességét, ha különböző sajátos jelenségekre alkalmazzuk. A legelemibb példa a nemiség szférájában található. A férfi szexuális tevékenységének csúcspontja az odaadásban van: odaadja önmagát, a nemi szervét a nőnek. Az orgazmus pillanatában nekiadja az ondóját. Ha potens, nem is tudja nem odaadni. Ha nem tudja odaadni, akkor impotens.

A folyamat a nő számára sem más, noha valamelyest összetettebb.
Ő is odaadja magát; megnyitja a kapukat nőiségének központjához, miközben kap, ad. Ha képtelen az adásnak erre az aktusára, ha csak kapni tud, akkor frigid. Nála az odaadás aktusa még egyszer megjelenik, nem szeretői, hanem anyai minőségben. Odaadja magát a benne növekvő gyermeknek, tejét odaadja, testi melegét odaadja a csecsemőnek. Fájdalmas lenne nem adnia.
Az anyagi dolgok szférájában adni annyi mint gazdagnak lenni. Nem az gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad. Az áruhalmozó, aki attól retteg, hogy hátha elveszít valamit, lélektanilag szólva tönkrement, nincstelen, akármennyire van is. Aki viszont önként tud adni, az gazdag.
Úgy éli meg önmagát, mint olyan valakit, aki önnön gazdagságából másoknak is juttathat.
Csak aki meg van fosztva mindentől, ami túl nagy az életben maradás legelemibb szükségletein, az nem tudhatja örömét lelni anyagi dolgok odaadásában. De a mindennapi tapasztalat szerint legalább annyira jellem, mint vagyoni állapot kérdése, hogy ki mit tekint minimális szükségletnek.
Közismert dolog, hogy a szegények szívesebben adnak, mint a gazdagok.
Mindamellett egy bizonyos ponton túl a szegénység lehetetlenné teheti, hogy valaki adni tudjon, és ez nem csak a közvetlenül okozott szenvedés miatt annyira fájdalmas, hanem azért is, mert megfosztja a szegényt az ajándékozás örömétől.

Az adás legfontosabb szférája azonban nem az anyagi dolgok világa, hanem a sajátosan emberi tartomány. Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Ez nem jelenti szükségképpen, hogy föláldozza az életét a másikért - csak hogy neki adja azt, ami őbenne eleven; nekiadja az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát - minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven. Életét így odaadva gazdagítja a másik személyt, fokozza elevenségérzetét a saját elevenségérzetének fokozásával. Nem azért ad, hogy kapjon; adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik személyben, és az visszasugárzik rá; ha őszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás. Aki ad, az adakozóvá teszi a másik személyt is, és mindketten részesülnek az örömből, amit létrehoztak. Az adás aktusában valami megszületik, és mindkét érintett személy hálás az életért, amely mindkettejük számára született meg. Mármost a szeretet vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a szeretet olyan erő, amely szeretetet teremt; az impotencia nem más, mint a szeretet megteremtésére való képtelenség.

Igen szépen fejezte ki ezt a gondolatot Marx: "Ha az embert mint embert és viszonyát a világhoz mint emberi viszonyt előfeltételezed, akkor szeretetet csak szeretetért cserélhetsz ki, bizalmat csak bizalomért stb. Ha élvezni akarod a művészetet, akkor művészetileg képzett embernek kell lenned; ha befolyást akarsz gyakorolni más emberekre, akkor olyan embernek kell lenned, aki más emberekre valóban indíttatólag és buzdítólag hat. Az emberhez – és a természethez – való viszonyaid mindegyike valóságos, egyéni életed meghatározott, akaratod tárgyának megfelelő nyilvánulása kell, hogy legyen.
Ha szeretsz, anélkül, hogy viszontszerelmet váltanál ki, azaz, ha a szeretésed, mint szeretésed nem termeli ki a viszont szerelmet, a szerelmes emberként való életnyilvánítással nem teszed magadat szeretett emberré, akkor szerelmed tehetetlen, szerelmed boldogtalanság.”

De adni nem csak a szerelemben annyi, mint egyszersmind kapni is.
A tanárt tanítják a tanítványi, a színészt serkenti a közönsége, a pszichoanalitikust gyógyítja a páciense – feltéve, hogy nem tárgyként kezelik egymást, hanem őszinte és termékeny kapcsolatba kerülnek egymással.
Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az akadozó szeretet képessége a jellem fejletségétől függ. Feltételezi, hogy az illető személy eljutott az elsődlegesen alkotó beállítottsághoz: úrrá lett a függőségen, a nárcisztikus önimádaton, a másik kihasználásának és a harácsolásnak a vágyán, megtanult hinni a saját emberi erőiben, és van bátorsága rájuk hivatkozni céljai elérésében.
Amilyen mértékben hiányoznak belőle ezek a tulajdonságok, annyira fél tőle, hogy odaadja magát – azaz, hogy szeressen.