A Vigyázz, kész, szörf! producere, Christopher Jenkins azonnal lecsapott az ötletre, amikor először meghallotta azt: "A szörföző pingvinek beindították a fantáziámat. Mi lenne, ha a szokásos egyenes szálú történet helyett most valami mást próbálnánk ki. Mi lenne, ha egy animációs film úgy készülne, mintha nem előre megírt szövege volna, hanem tele lenne interjúrészletekkel, dokumentumfilmekbe illő kameramozgásokkal - természetesen mindezt szintén animálva - idézi fel a kezdeteket Jenkins. - Vajon mit mesélnének ezek a szörföző pingvinek, ha lehetőséget kapnának rá? Nem volt kérdés, hogy ki kell próbálnunk, milyen, amikor egy animációs filmben is megjelenik a videofelvételek realizmusa.”
A két rendező, Ash Brannon (a Toy Story 2. társrendezője) és Chris Buck (a Tarzan rendezője) lelkesen fogadta az ötletet. Úgy gondolták, hogy a a mai televíziózástól és dokumentumfilmektől kölcsönvett stílus nem csak formai játék, hanem ez a lehető legjobb mód ennek a történetnek az elmeséléséhez.
A középpontba a fiatal, feltörekvő szörfös, Cody és az egykori legendás szörfös, Nagy Z kapcsolatát állították a filmkészítők. NagyZ-ről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, ő azonban remeteként, a világtól elvonultan él. "Cody elvesztette az apját, és apapótlékot, példaképet keres. Nagy Z legendája tökéletesen megfelel a célnak: Z bajnok volt, és Cody is az akar lenni. Amikor azonban Cody felbukkan az öreg szörfös életében, Z-nek is szembe kell néznie a múltjával, és azzal, hogy egy bajnok dicső napjai nem tartanak örökké - meséli Ash Brannon rendező. - Amikor Cody rájön, hogy Z életben van, pillanatok alatt kialakul köztük az apa-fia kapcsolat, és mindketten rájönnek, hogy nem a díj a legfontosabb az életben. Az a szenvedély számít igazán, amivel a hullámokat szelik.”

Hogy a nézők tökéletesen beleélhessék magukat Cody világába, a legapróbb részleteknek is stimmelniük kellett. "Trópusi környezetet akartunk a vászonra varázsolni - meséli Chris Buck rendező. - Azt szerettük volna, hogy a nézők úgy érezzék, mintha kilépnének a repülőből Tahitin vagy Hawaiin. Megcsapja az ember orrát az a különleges illat, de még a levegő, a fény is más. Minden pillanatban érezzük, hogy páratlan helyen járunk.”

Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a filmben a hullámoknak is ugyanolyan hitelesnek kell lenniük, mint Codynak és a Pin Gú sziget többi lakójának. Kreatív szakemberek tucatjai dolgoztak a cél elérésén - többek között Rob Bredow, a vizuális effektek felelőse; David Schaub vezető animátor; a háttérért felelős James Williams; Ivan Bilancio vágó; Chris Juen producer. Videófelvételeket elemeztek, tudományos vizsgálatokat tanulmányoztak, és szörfleckéket is vettek, közben pedig folyamatosan keresték a módot, hogyan tudják kutatásaik eredményét a legjobban hasznosítani művészi munkájukban. Interjúkat csináltak olyan szörfbajnokokkal, mint például Kelly Slater és Rob Machado. "Nagyon fogós dolog szörföst animálni, hiszen nem elég az ő mozdulatait kidolgozni, ezt a mozdulatsort egy másik mozgó dolgon kell elhelyezni, sőt igazából minden mozog körülötte - meséli Schaub. - Minden, amit a szörfös tesz, módosít a deszka mozgásán is, ugyanakkor ezt a hullámok is befolyásolják. Ha a szereplőink síelnének, az sem lenne könnyű, de mi tovább bonyolítottuk a dolgunkat még több mozgó dologgal. Fontos volt, hogy a különböző mozgássorok tökéletesen összesimuljanak, ne érezzék úgy a nézők, hogy ezek különböző rétegek, amelyek történetesen egymásra vannak vetítve. Nem. Össze kellett állniuk.”
"A szörfös és a víz hatnak egymásra, ezért a munkánk jelentős része egy ’mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás’-típusú üldözéses játék volt. Nem nagyon lehetett külön dolgozni rajtuk, hiszen minden változtatás hatott a másikra is - meséli Rob Bredow, a vizuális effektek felelőse. - Elképesztő munkát végeztek az alkotótársaim, amelynek az eredményét mindenki láthatja a vásznon.”

A hullámok nem csak a hátterét adják a történéseknek, hanem központi szerepet játszanak a szereplők életében. Ennek megfelelően éreztetni kellett azokat az érzelmeket is, amelyeket kiváltanak a figurákból. Paul Lasaine látványtervező elmondása szerint nem egyszerűen arra törekedtek, hogy valósághűek legyenek a hullámok: azt is el akarták érni, hogy a nézők érzelmeire is hassanak. "Olyan hullámokat akartunk csinálni, hogy a szörfösök otthon érezzék magukat. Azok a nézők, akik pedig még soha nem álltak szörfdeszkán, megértsék, hogy mi olyan fantasztikus benne.”
A stáb elismert operatőrök és fotósok felvételeit, képeit gyűjtötte össze, hogy tanulmányozhassák, mi közös, és mi egyéni a hullámokban. Ezután olyan híres szörfösökről készült felvételeket néztek meg, mint Greg Noll, Sunny Garcia, Rob Machado és Kelly Slater. Láttak régi és új dokumentumfilmeket hullámlovasokról, amelyek alapján jobban megértették a sportot és az azt művelő embereket. Olyannyira magukénak érezték a szörfparadicsomokat, hogy a világításért felelős csapatok egy-egy ilyen helyről nevezték el magukat (Teahupo’o Tahitin, Maverick’s Point Észak-Kaliforniában, Banzai Pipeline Hawaiin). Természetesen ők sem maradhattak ki a szörfleckékből.
"Azt szerettük volna, hogy a nézők érezzük, számunkra a hullámok olyanok voltak, mintha a film szereplői lennének, saját személyiséggel. Ennek megfelelően dolgoztuk ki őket” - mondja Bredow.

Mielőtt késznek nyilvánították volna a művet, igazi szakembert hívtak meg a stúdióba: Kelly Slater szörfbajnokot. Azt a feladatot kapta, hogy kritizálja az animátorok munkáját, és ő pontról pontra elmagyarázta nekik, hogyan lehetne még finomítani a képeken. "Nekem a természetes, mindennapi közegem a víz. Másodperceim vannak arra, hogy egy-egy hullámot megfigyeljek, de mégis látom, ha egy képen valami nem stimmel - magyarázza Slater. - Nem mindig könnyű megfogalmazni, hogy mit kéne változtatni, de igyekeztem a lehető legpontosabban fogalmazni. Pedig első pillantásra tényleg csak annyit lehet érezni, hogy itt valami nem stimmel. Persze lehet, hogy ezt senki más nem venné észre rajtunk, versenyzőkön kívül, de minden tiszteletem az animátoroké, hogy ilyen pontosságra törekedtek.”
Bredow szerint felbecsülhetetlen értékűek voltak Slater meglátásai. "Sokszor nem is kellett mondania semmit, csak adtunk neki papírt, és rajzolt. Már abból is pontosan tudtuk, hogy mit, hogyan kell változtatnunk. Egyébként kitűnően rajzol! De talán mondanom se kell, hogy a legjobb pillanatok azok voltak, amikor nem azt magyarázta, mit kéne másképp csinálni, hanem csak annyit mondott a hullámainkra: hű, ez állati jól néz ki!”