Mivel tökre nem tudtam ennek a ficcnek címet adni, meg páran siettetek, amit meg is tudok érteni.... nah szal, Untitled, a cím és kész, nem húzom az időt!XDXD

- Ajj már Yukiii!!!! Neked semmi humorod sincsen!! Egy érzéketlen jégtömb vagy, semmi több!! - toporzékolt az író mellett, feldúltan Shuichi.
- Jégtömb vagyok, vagy sem, de most kopj le! Írni szeretnék, és ha itt nyavalyogsz, akkor biztos, hogy nem fog menni!
- Csak azért sem megyek el!! Örök időre itt fogsz ihlet nélkül üldögélni, mert én egy tapodtat sem mozdulok innen!! - ült le karba tett kezekkel, törökülésbe a földre.
Yuki mélyet sóhajtott.
- Ilyen pechem is csak nekem lehet, hogy pont egy ilyen akaratos, idegesítő kis vakarcsba kellett belebotlanom... Akkor maradj! De ne számíts semmilyen beszélgetésre, vagy törődésre, mert én szó szerint levegőnek foglak nézni... - fordult a képernyőhöz, majd hosszú ideig már csak a billentyűzet halk, s békés csattogását lehetett hallani a szobában.
Az utcán már javában hullt a hó. Bizony ám... eljött a tél. A fák ágai rezegtek a csípős szélben, s nem volt rajtuk ruha, ami megvédhette volna őket a hidegtől. Az egész táj vakító, és mégis gyönyörű szép fehér ruhába öltözött, megállítva az emberek lélegzetét, szépségével. A kis énekes is ezért nyaggatta kedvesét, hogy végre ők is menjenek már ki ebbe a csodába. De Yuki, - mint mindig- hajthatatlan volt. Eltelt egy, majd két óra, mikor a fiú megunta a várakozást, és mérgesen felpattant.
- Na jó! Elegem van belőled! Soha nem jössz ki ebből a poros, uncsi szobából!! Én viszont, nem fogom itt várni, hogy a pókok hálójának a támasza legyek, érted? Ezért most szépen el is megyek, te meg maradj csak itt, ebben a... porfészekben! - azzal kivágta az ajtót maga előtt, felkapta a kabátját, és a dühös Shuichi kirontott a házból. Kicsit hunyorognia kellett mikor kilépett az ajtón, mivel bent a házban tiszta sötétség volt.
- Olyan mogorva! Semmit nem szeret csinálni! Na de majd én megmutatom neki, hogy is kell szórakozni! - mosolyodott el ravaszan, majd rohanni kezdett- Először is haza kéne cipelni egy hatalmas fenyőt, azután agyalhatok a többi sok sok dolgon! - vigyorogta önelégülten, majd belehúzott. Pár perc múlva talált is egy szabadtéri boltot, ami - Yuki nagy balszerencséjére- nyitva állt lelkes kis énekesünk előtt. Gyorsan berohant, és nézelődni kezdett. Elég hosszú ideig keresgélt mígnem megtalálta a - legalább is számára- legszebb fát. Megvette, majd, igen nehezen húzva maga után, elindult haza. Észre sem vette, de már teljesen besötétedett, és este volt mire végre valahára hazaért. Hatalmas nagy szerencséjére, kedvese már aludt. Minden olyan terv szerint ment, ahogy ő azt megtervezte. Megpróbálta halkan felállítani a fát, majd elkezdte felpakodni rá a díszeket. A legtöbbje rózsaszín, és piros árnyalatú volt. Amikor végzett mindennel, távolabb állt a műtől, és megcsodálta.
- Fantasztikus... - suttogta, elérzékenyülten, majd mélyet sóhajtott- Kicsit kimerültem... megyek alszom egyet, hogy reggel keltsem Yukit! - mosolyodott el, majd bement a szobájába lefeküdt, és menten elaludt...
- Shuichi!!!!!!! - hallatszott egy igen dühös hang kintről. Az említett felpattant az ágyból és az órára pillantott... Az pontosan 12 órát mutatott.
- Francba! Elaludtam! - azzal kirontott a szobából, és Yuki mellé állt- Na!!?? Hogy tetszik? - érdeklődött vidáman- Ugye milyen szép?
- Szép!? Szép?! Te tényleg hülyének nézel?! Azonnal leszeded ezt a borzalmat innen, mert nem vagyok rá kíváncsi! Semmi kedvem, és időm az effélékre! Maximum egy óra múlva ne találjam már itt kint!
- Na de Yukiiii!!! Szenteste lesz maa!! Kell a fa! És amúgy is! Olyan kawaii lett! Eszem ágában sincs leszedni! Te meg... - állt a férfi elé, és bevágta a szobája ajtaját- ... ma nem fogsz egy betűt sem írni!! Nem hagyom!! - állt az ajtó elé széttárt karokkal.
- De igenis fogod! - próbálta ellökni, de az énekes kitartott.
- Akkor seeeem!!! Nem megyek innen!!! Nem fogsz bemenni!!! Nem, és nem!!! - kiabálta.
- Kölyök!! Azonnal állj félre!! Mondtam, hogy semmi kedvem ehhez!! - lökdöste a fiút- Azonnal állj félre, és engedj be! Az én házamban nem lesz semmiféle szenteste! Takarodj innen!
- Neeeeem!!!! Most nem fogom hagyni ezt!! Egy évvel ezelőtt hagytalak dolgozni, most nem foglak!! Légy tekintettel rám is!! Nem a munkád a legfontosabb!!! De ha igen csak szólj!!!
- Rendben... vedd úgy hogy szóltam! - azzal valahogy ellökte a fiút, s becsapta maga mögött szobájának ajtaját. Shuichi szomorú hunyorral nézett a barna, kopott ajtóra.
- Miért csinálod ezt Yuki..? Miért? Soha nem akarsz velem lenni... soha!! - szipogta magába, majd leült háttal az ajtónak, s térdeit átölelve, halkan sírni kezdett. Egy idő múlva amikor kissé lenyugodott, kényszerítve magát elkezdte szomorúan leszedni a fát. Mikor minden díszt leszedett, s belehajigált a dobozba, megfogta a fát, és elhúzta a padlásra. A dobozt megfogta, és a sarokba vágta, majd visszaült, az ajtóhoz, s mélyet sóhajtott.
- Ez is éppen olyan nyomorúságos nap lesz, mint az ezelőttiek... egyedül a nappaliban, a billentyűzet kattogásával... szép kis ünneplés mondhatom... - hajtotta fejét térdeire, majd lehunyta szemeit- Bele kell törődnöm az igazságba... Yukinak sokkal fontosabb a munkája, mint én... - suttogta, s arcán patakként folytak a forró könnycseppek.
Pár perc elteltével, az író kirontott a szobából, s mit sem törődve a reménykedő Shuichival, megragadta kabátját, és kiviharzott a házból. Shuichi dühösen pattant fel.
- Mindig ugyan ez!!! Elmegy valahová, engem meg levegőnek néz!!! Elegem van!!! - azzal becsörtetett a szobájába, beledobálta cuccait egy táskájába, majd megfogta kabátját, és az ajtóhoz ment.
- Ezennel vége! A soha viszont nem látásra Yuki! - azzal kitárta az ajtót, és elment.
Amikor Yuki hazaért, kicsit furcsállt valamit.
- Milyen csend van... hmm... Shuichi? Shuichi? - kezdett el járkálni a házban, de semmi- Lehetséges, hogy elment volna? - állt meg a fiú szobájánál, majd benyitott, és körülnézett- Teljesen valószínű... eltűntek a cuccai... tehát elment... - csukta be a szobaajtót, majd leült a kanapéra, és rágyújtott.
- Talán végre lesz egy kis nyugtom! - hajtotta hátra fejét- Végre csend, és nyugalom! - mélyet sóhajtott, majd felállt- Újra egyedül, békében! - azzal eloltotta a cigarettát, és bevonult a szobájába. Leült a székre, bekapcsolta a gépet, s amikor írni akart volna, rájött, hogy van egy kis bibi.
- Nincs ihletem... Egy árva szó sem... - szemei szomorú hunyorra húzódtak- Talán... nem is olyan jó... hogy Shuichi elment...? - s a másik pillanatban már csak egy siető folt látszott a férfiból, úgy rohant ki a házból. Futott, ahogy csak tudott, de még így is sikertelenül.
- Nem mehetett olyan messzire! Itt kell lennie valahol! - gondolta, majd a park felé vette az irányt- Ha itt nincs... akkor talán már el is késtem mindennel...
Shuichi egy fa alatt ült, s halkan sírt. Nem bírt messzebb menni... szíve ehhez a helyhez kötötte, s nem tudta elhagyni. Hirtelen, egy meleg kezet érzett a vállán... rémülten felkapta a fejét, majd félelme szerte foszlott, s melegség foglalta el a helyét.
- Yu...ki... - suttogta, majd megölelte a férfit- Yuki! Yuki!!! - sírta.
Yuki halványan mosolyogva, ölelte át a fiút, s bár nem látszott rajta hogy sajnálja szíve mélyén igen is, hogy sajnálta.
- Bocsáss meg... - hallatszott Yuki szinte remegő, mégis kellemes hangja- Kérlek, én... - de nem tudta befejezni a mondatot, mert az énekes megcsókolta, s egy idő múlva az író ajkára helyezte mutatóujját.
- Megbocsátok... de csak mert ilyen szépen kérted! - mosolyodott el, majd hozzábújt. Yuki elmosolyodott, s jobban ölelte Shuichit. Így voltak hosszú, hosszú időn keresztül egymás karjaiban, a szállingózni kezdő hóban...