By; Sakura

- Egy hang… egyetlen egy szó… egyetlenegy kicsiny kis szó, mi hatalmas fájdalmat okoz a szívemben… egy szó… amit még Sakura ejtett ki a száján mielőtt… - itt nyelt egyet, s hangja elcsuklott-… mielőtt Orochimaru magával hurcolta volna… nem szeretem ezt a szót… igazából… bevallom, bosszant… gyűlölöm… elvetem ezt a szót… Miért tudják egyesek ilyen könnyen kimondani? Miért? És nekem miért nem megy..? Valójában nem érdekel… cseppet sem izgat… Talán azért, mert én egyáltalán nem kötődöm ehhez a bizonyos szóhoz… szeretet… minek az? Megélek én anélkül is… az életben vannak sokkal fontosabb dolgok is… minthogy szeressen valakit az ember… Úgy van…
Elkezdett fújni a szél. Egy 17 év körüli fiú, csendes magányában indult tovább útjának, mit ez a borzalmas szó…”szeretet” szakított félbe… Haját időnként meg, meg lebbentette a szél, s örömét lelte benne, hogy játszadozhat az ifjú ninja fürtjeivel… Sasuke szinte felnőtt. Arcán komolyabb kifejezés ült, mint máskor… sokkal komorabb, és némább… Nem hasonlított 5 évvel ezelőtti önmagára… sokkal inkább felvette bátyja, Itachi vonásait… Arca nem árulta el, hogy most éppen mire gondol… tekintete üres volt, s egyfolytában a földet pásztázta. Egy, egy percre emelte fel tekintetét, akkor is csak azért, hogy megnézze merre tart. Vagy csak úgy poénból…
A fiú ismét megállt. Most nem akadályozta semmilyen bosszantó, s idegesítő szó… egyszerűen csak meghallott valamit… helyesbítve valakit… egy olyan alakot, aki pár százszor már megkeserítette az életét… ez a valaki, most kilépett sötét álcájából, és Sasuke elé sétált, gonosz, s mohó vigyort ültetve arcára.
- Mit akarsz, már megint? –Sasuke hangja higgadt, s türelmes volt.
- Látni akarom, ahogy szenvedsz…
Sasuke felnézett, s mélyen belefúrta tekintetét, az alak kígyószerű szemeibe.
- Nem szenvedtem már eleget? Először elvetted Naruto-t… azután folytattad Kakashi-val… majd végső soron hagytad csapatom egyetlen lány tagját, Sakura-t… Mit… illetve kit akarsz még tőlem elvenni? Nem maradt egy árva lélek sem körülöttem… - hangjában már csengett egy kis nyugtalanság.
Hangos kacagás visszhangzott át az erdő lombjai között, s a faluban is tisztán lehetett hallani Orochimaru féktelen, bosszúvágyó kacaját.
- Sasuke, Sasuke… Mint mindig most sem gondolkoztál azzal a maradék eszeddel… Maradt még valaki, akivel fájdalmat okozhatok a számodra… egy olyan valaki, aki iránt, talán te is beláthatod, hogy éreztél valamiféle… - ezt az utolsó szót jól kihangsúlyozta-… szeretetet.
A fiú értetlen, mégis kíváncsi képet vágott.
- Valóban? Én azt nagyon kétlem, Orochimaru… Számomra nincs olyan lény, aki fontos lenne… - suttogta.

- Nagyon kétlem, hogy ezt az állításodat igaznak kéne tekintenem… - jelent meg szája sarkában egy kisebb mosoly- … ugyanis… Na de majd meglátjuk, kedves Sasuke! Sakon!
Az említett, hirtelen megjelent mestere előtt, egy hatalmas zsákkal a hátán. Sasuke csodálkozására a zsákban mozgott valami… esetleg valaki…
Sakon letette a csomagot a földre, egyenesen Orochimaru elé, majd fogta magát, és amilyen hirtelen jött oly hirtelen távozott is. A férfi száján immár ördögi vigyor ült. Megragadta a zsákot, majd kirázta a tartalmát… egy ember hullott le a földre… jobban mondva egy lány…
Orochimaru a hajánál fogva felemelte a jövevényt, s úgy tartotta, hogy Sasuke pontosan láthassa a kunoichi arcát.
- Nos? Úgy vélem, nagyon is jól ismered ezt a kisasszonyt… - sziszegte, önelégülten.
És valóban. Sasuke nagyon is jól ismerte a lányt… talán annyira, mint saját magát…
- Sayuri… - futott ki a szó a száján, miben –Orochimaru örömére- hallatszott egy kis félelem is.
- Ahogy látom… végül igazam lett, nemde? –élvezte ki a helyzetet.
Sasuke egy szót sem szólt. Immár nem volt nyugodt… sőt! Egyenesen feldúlt volt… elöntötte a méreg. Hogy merte… hogy merte Orochimaru elfogni az ő… az ő családjának talán utolsó olyan tagját, aki iránt tényleg érzett valamit… Hogy volt mersze egyáltalán hozzáérni a húgához?
- Ereszd el… - suttogta végül.
- Mit mondtál? Nem értettem tisztán! –vigyorgott.
- Azt mondtam… ereszd… el… a húgomat! –emelte fel a hangját.
- Oh, szóval eresszem el… hmm… Fontolóra veszem… nos döntöttem is! A válaszom… persze, hogy nem!
- Onii-chan… - hallatszott egy segélykérő, alig hallható hang a lány szájából-… kérlek…
Sasuke-nak itt telt be a pohár. Szinte elvesztve minden önkontrollját, fakadt ki önmagából;
- Ereszd el, a húgomat, de most AZONNAL!!! –ordította, majd lassan, fenyegetően elindult Orochimaru felé- Ereszd… el… a húgomat… ereszd… el… - suttogta maga elé, dühösen.
- Azt várhatod! –azzal előhúzott egy kunait- Remélem, élvezed majd, Sasuke! –azzal, amikor látni vélte, hogy Sasuke szemei –igaz a Sharingannal, de- rávetődnek, teljes erejéből Sayuri-ba vágta a kést… egy éles, szívbemászó sikoly… majd egy harsány, örömteli kacagás…
Orochimaru kihúzta a kunait, majd szájához emelte.
- Érdekes íze van a húgocskád vérének… - mosolyogta.
- Hogy merészeled… - felemelte a fejét-… tudod mit Orochimaru? Itt vagyok! –tárta szét karjait-, Tessék! Csinálj velem, amit csak szeretnél… kínozhatsz… kóstolgathatsz… akár meg is ölhetsz… de cserébe egy valamit kérek… engedd el a húgomat… Nem rossz ajánlat, nemde? Megkaphatsz, ha elengedsz egy ártatlan kislányt… nos? –nézett ravasz mosollyal.
Orochimaru nem válaszolt rögtön. Látszott rajta, hogy fontolóra veszi az ajánlatot… Sasuke tudta mit tesz… szinte látta, hogyan forognak a férfi agyában a fogaskerekek… Tudta, hogy már eldőlt a tét…
- Bármit is választ, vesztett! Ő is tudja ezt nagyon jól… Hiszen, csak nem olyan ostoba, hogy azt hiszi, valóban felajánlom magamat neki? Vagy talán mégis… de ez nem lényeg… Ha engem választ… és elengedi Sayuri-t, akkor máris egyenesen támadhatok… Ha viszont nem engedi el a húgomat… akkor gyakorlatilag – itt jobban elmosolyodott-… a húgom fog támadásba lendülni a közelből… - gondolta Sasuke- Azután pedig én is becsatlakozhatok…
Hosszú percek teltek el néma csendben. Csak a szél zúgása hallatszott, és a levelek csörgése...
- Nos? – kérdezte ismét Sasuke- Döntöttél?
A férfi rátekintett, majd elmosolyodott.
- Sokat fejlődtél… és a húgocskád is… Jó csapat… lennétek, ha nem végeznék, most azonnal Sayuri-val! –azzal a klón szívébe szúrta a kunait, aminek a hatására –Orochimaru nagy meglepetésére- a lány egy korhadt farönkké változott.
- Meglepetés! –azzal az igazi Sayuri, rátámadt a férfira. Sasuke kapva kapott az alkalmon, így követte húga példáját.
- Így is, úgy is vesztettél volna! –szólalt meg Sasuke, egy 30 perc múltán.
Sayuri a földhöz „ragasztotta” Orochimarut egy jutsuval, Sasuke pedig mellette térdelt kezében egy démonszél shurikennel.
- A te történeted itt ér véget… Orochimaru... Sayonara… - azzal felemelte a shurikent, és azzal végezte ki, azt az embert, aki megölte társait… sensei-ét… és majdnem a húgát is…

Egy óra elteltével a harc után, a testvérpár együtt bolyongott tovább a faluban. Mindketten a földet nézték, teljesen egyforma tekintettel. Végül a hosszú, nyomasztó csendet Sasuke törte meg;
- Igazából… örülök, hogy… te megmenekültél… - mondta, suttogva.
Sayuri ránézett, majd vissza a földre.
- Csak azért mondod, hogy ne érezzem magányosnak magamat… - rúgott el egy követ az útjából, unottan.
- Most nem… - bökte ki a fiú, mire a kunoichi kissé meglepődött.
- Va… Valóban? –nézett könnyektől csillogó szemekkel.
Sasuke bólintott, s először az arcán -5 év leforgása után- örömteli mosoly jelent meg. Mielőtt a könnyek lefolyhattak volna arcán, Sayuri kitörölte őket a szemeiből, és viszonozva a mosoly, nézett fel bátyjára.
- Akkor hát… együtt maradunk? Nem küldesz el?
- Nem… velem maradsz… és én is veled…
Azzal együtt vágtak bele a lemenő nap, arany sugaraiba, s Sasuke megtanulhatta, hogy ha nem is tudunk róla, hogy szeretünk valakit… attól az érzet az még bennünk van… Hiába nem tudunk róla… ott van… és várja a pillanatot… amikor végre kiszabadulhat a mélyből… és a felszínre törhet, boldogságot..,mosolyt csalva szeretteink, s a magunk lelkének arcára…