By; Shuichi & Sakura

Lalihóóóó Yuki!!! –toppant be a bejárati ajtóban Shu, amint hazaért a munkából. Yuki a fiúra tekintett, intett egyet köszönésül, majd elővett egy cigarettát és rágyújtott.

-         Képzeld!!! - pattant Yuki mellé Shu ,és nagy magyarázásba kezdett.

-         ... és kiadunk egy új albumot!  És megint megfogalmazódott bennem egy dalszöveg! Mostanság annyira mennek a dalszövegírások! Nem is értem miért, pedig pár hete alig volt egy dal is! –mosolyodott el közben.

-         Jaj nem is meséltem hogy Hiro meg Ayaka-channal randizott és nem jött be... kis naplopó. –kuncogta a fiú.

-         Valóban? –nézett fel Yuki.

 - Hm?  -lepődött meg Shuichi kissé, mivel hatalmas magyarázásai közben mindig csak valami "értelmes" hozzáfűzni valója volt az írónak. Sohasem kérdezett.

 -Öhm... - szomorodott el kissé.

Az író egy ideig a fiú tekintetét nézte, majd eloltotta a cigarettát, és zsebre tett kézzel, lehunyt szemmel felállt.

-         Mostanába sokat sajnáltatod magadat.....Elmondod, hogy mi bánt, vagy nekem kellene kitalálnom? - nézett megint a fiúra.

-         Olyan undok vagy! Nem sajnáltatom magam!- húzta el száját fennhordott orral a fiú.

-         Csak...- váltott ismét szomorúvá .- Szóval... te még mindig szereted Ayaka-chant? Sohasem figyelsz, mit mesélek, de a Hiros dologra felfigyeltél...- szipogott.

-         Ha szeretném, szerinted te most itt lehetnél? –nézett ki Yuki az ablakon.

-         Öhm... erre még nem is gondoltam!- nevette el magát zavartan a fiú, majd elvonult a konyhába valami ételt készíteni.

-         Talán először gondolkodni kéne, utána kérdezni... - mondta magának, halkan Yuki, majd leült a kanapéra, és lehunyta a szemeit....vagyis inkább összeszorította......

Hirtelen hangos csörömpölések hangja törte meg a nappali meghitt csendjét.

-         Jaj... már megint... Mit kapok ezért!- gondolta Shuichi, majd elkezdte összeszedni a két széttört tál darabkáit, nem törődve, azzal hogy közben elvágta egyik ujját.

Yuki már nem hallotta….fél kómában dőlt le a kanapéról, hassal a földnek.

Shuichi felkapta fejét a puffanásra.

-Yuki?- állt fel és kiment a nappaliba. - Yuki!!!- rohant oda és kétségbeesetten a fiú nevét ismételve rázogatta óvatosan…..de a fiú semmire sem reagált.

- Yuki! – vált Shu hangja egyre elkeseredettebbé, de látván, hogy semmi hatása, felpattant majd felkapta a telefont, és rögtön tárcsázta a mentőket. Yukinak pedig egyre rosszabbodott az állapota....elméjében "repkedtek" a képek, mik egyre súlyosbították, így is sok szenvedést eltűrt lelkét. Pár perc múltán megérkeztek a mentősök és beszállították a kórházba.

 - Vajon mi történhetett?- gondolkodott elmélyülten, Shuichi a váróteremben ülvén.

Yuki elméjében a képek egyszerre nagy sötétségbe bontakoztak, majd egy könnycsepp folyt végig arcán.....két szót nyögött, ki azt is csak öntudatlanul; Bocsáss.....meg....

Az orvosok meglepődötten néztek össze, majd hagyták pihenni a beteget. Csak egy ápolónő maradt ott, vigyázva, nehogy valami gond legyen. Yuki továbbá már csak aludt.

Eközben Tohma sietve ért be a kórházba. Mint az N.G. nagyura mindenről tudott, így ez a hír végkép nem ment el füle mellett. Már közel volt a kiszemelt kórteremhez. Út közben észrevette Shuichit, de ügyet sem vetve rá továbbment.

Yuki lassan, résnyire nyitotta szemeit...tekintetét a kórterem mennyezetén tartotta. Az aggódó fiú benyitott, ám az ápolónő felháborodottan pattant ki székéből.

-         Még tilos a látogatás nem tudta?- Tohma nem figyelve a nő szavaira az ágyhoz ballagott, melyen már régóta ismert barátja feküdt. Yuki lassan Tohma felé fordította tekintetét, mikbe a megbánás, szomor, és egykedvűség érzései csillogtak

-         Eiri….- suttogta Tohma bánatos hunyorral.

Yuki felült az ágyában, s lehunyta szemeit.

-         Felejteni akarok.....- suttogta, lehajtott fejjel.

-         Vajon mi tart ennyi ideig? Meghalok!- gondolta Shuichi még mindig ülve.

Tohma a földre szegezte tekintetét.

-         Felejts, de te is tudod, Shuichi mellett nem fog menni. Túlzottan sok emléket ébreszt fel benned. Az lesz a legjobb, ha otthagyod. Sajnos, de így van... akaratlanul is árt neked. - tekintett fel rá elszántabban. Yuki felemelte fejét, és barátjára nézett.

-          Lehet.....hogy igazad van......lehetséges, hogy nekem is az lenne a legjobb, ha visszamennék New York-ba......- nézett le ismét a takarójára.

- Én azt mondom, menj! Felejtsd el a múltad és őt is! Jobbulást!- búcsúzott el a fiú, majd távozott. Az író elkomolyodva nézte a takaróját...megint csak jöttek a képek, s ő mit sem törődött már velük......nagy választás közepére érkezett... Tohma kimenet közben, megállt Shuichi előtt. A fiú felnézett rá, kíváncsian tekintett a nála jóval magasabb férfira.

- Szakadj le Eiriről...

- Na de Seguchi-san! Ezt nem kérheted! - fakadt ki Shuichi.

- Dehogyis nem! Miattad lett beteg. Csak is miattad! Ha békén hagyod jobban lesz, de te csak rossz hatással vagy rá! Tűnj az életéből!- suttogta ridegen Tohma, majd továbbment.

- Yuki... miattam? Miattam lett beteg? Csak miattam?- gyűltek könnyek a fiú szemeiben, majd kezeibe temetve arcát sírva fakadt.

Yuki hanyatt dőlt az ágyon, és inkább lehunyta szemeit...Tohma szavai jártak a fejében....

-         Igaza van.....- döntötte el magában- ...ahogy jobban leszek.....elmegyek innen......semmi keresnivalóm itt......- gondolta, vett egy mély levegőt, majd résnyire nyitotta szemeit, és kitekintett az ablakon.....kis idő múlva szemei akaratlanul is lecsukódtak, és a fiú álomba merült.

-         Igen... csak miattam. Ha nem hagyom békén, az én lelkemen szárad az egész! Miért? Miért vagyok ekkora balek?- kiáltotta el magát Shuichi. 

A körülötte lévők meglepetten tekintettek rá. Egy ápolónő meg is jegyezte kedvesen, hogy a betegek miatt ne kiabáljon, vagy inkább célozza meg a pszihiátriát.

Yuki a hangra felnyitotta szemeit, és az ajtó felé tekintett.

-         100 közül felismerném ezt a hangot........- gondolta magában.

-         Sajnálom, hogy hangos voltam….- hajtotta le fejét a fiú, majd tovább zokogott.

Yuki eltekintett az ajtótól, ismét lehunyta szemeit.

- Nem is várom meg a jobbanlétemet.......már holnap elmegyek innen.....- gondolkodott.

Shuichi felállt, s Yuki szobájának ajtajához lépett. Tétovázott, benyisson e vagy sem..? A szobában lévő fiú kinyitotta szemeit....az ajtóra tekintett ismét....mintha hallott volna vmit.....meggyőzte magát, hogy csak képzelődött, majd ismét lecsukta szemeit.

- Szia... Yuki.- törölte le Shu, arcáról a könnycseppeket, majd elindult kifelé.

- Rám csak a munkában van szükség... Végül is... csak ott húznak belőlem hasznot. Yukira is csak a bajt hozom, és mindenki másra is...- elmélkedett magában, nem figyelve merre tart, és egyáltalán miért is. Yuki lassan elaludt ismételten.

Hiro éppen otthon ült az ágyán, és a gitárján játszogatott egy számot. Shuichi végül Hiro lakásánál kötött ki. Már alapból idevezényelte a lába, ha valami bántotta. Felment s becsöngetett. A fiú felnézett.

-         Igen?

-         Shu...Shuichi vagyok...- mondta búval bélelt hangon.

Hiro letette a gitárt, és ajtót nyitott a fiúnak.

-         Szia...! Hát veled meg mi történt....?

-         Hiro! - dőlt a fiú nyakába, ismét zokogva.

-         Yuki! Én nem kellek senkinek! Tényleg ennyire idegesítő vagyok? Miattam lett beteg! Seguchi-san is megmondta!

-         Miattad? Miért lett volna miattad beteg.....?

-         Mit csináljak?? Lassan megőrülök!!!

-         Ne tedd......túlságosan tehetséges vagy ahhoz hogy megőrülj....- halvány mosoly jelent meg szája sarkában- ....próbáld meg elfelejteni Yuki-t.....és éld a saját életedet Shuichi...

-         Nehéz lesz... de megpróbálom... Yuki miatt és magam miatt is.- suttogta.

Hiro nagyon halványan elmosolyodott, majd résnyire hunyta szemeit.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban nehezedett egy kis súly, Hiro karjaira. Igen, Shuichi egyre inkább elszundikált, míg mély álomba nem ringatta a sok sírás. Már csak halk szuszogás hallatszott….

Hiro felemelte az alvó fiút, majd lefektette és betakarta.

- Aludj csak......nehéz napod lehetett.....- suttogta.

- Remélem, felfogta K! Hagyja békén mindkettőt, maga csak a csapat sikereivel és haladásával törődjön. És vita lezárva. - mosolyogta kissé gúnyosan Tohma.

- És most, menjen. Jó éjszakát.. - azzal K elhagyta a helyiséget. Tohma önelégülten tekintett maga elé.

- A legnagyobb probléma immáron megoldva. - azzal felállt, felvette kabátját és elindult a kórházba. Yuki már egy jó ideje ismét fent volt......egyszerűen nem bírt aludni....mindig járt valami az eszében, ami megzavarta álmát.....így hát felhagyott az alvási kísérlettel, és a plafont bámulta. Lassan beért a kórházba és annál hamarabb Yuki szobája elé. Bekopogtatott.

- Tohma vagyok.

- Gyere be....- hallatszott a válasz, kissé unott, álmos hangon. A fiú benyitott és megállt az ágy előtt.

- Elintéztem mindent. Shuichi nem fog az utadban állni. Sem K vagy a többiek. Szabadulj meg a rossz emlékektől.

- Én szabadulnék, hidd el, de.....- ült fel- ...folyton a fejembe járnak, mint egy rémálom.....olyan......borzalmas.....- fektette fejét az egyik kezébe.

Tohma közelebb lépett s végigsimított Yuki haján.

- Ha valóban szeretnéd, sikerülni fog. De tudod hogy elengedhetetlen az, hogy ne legyen olyan tényező, mely erre emlékeztet. Vagy, nincs olyan, mely nem erre emlékeztetne?

- Mostanába bárhová is tekintek....felvillannak az emlékek csak úgy maguktól......még aludni sem hagynak.....- suttogta, könnyeivel küszködve.

- Eiri...- suttogta bánatos hangon. - Tudod, hogy te nem tehettél semmiről. - hajtotta le fejét.

- De.....igen.....- suttogta, miközben egy könnycsepp folyt végig arcán, mi a takarón ért földet.....majd követte a többi is....

- Sírj, ha sírnod kell. Ugye csak a múltad bánt, semmi más? Csak.. az is épp elég, de biztos, hogy csak a múlt gyötör?

Az író lassan bólintott.....lehunyta szemeit, és halk sírásba kezdett….