(Részlet)

AZ ORVOS reszketve ébredt. Ismét arról az öreg házról álmodott New Orleansban. Látta a nőt a hintaszékben. Látta a barna szemű férfit. És még ebben a csendes hotelszobában, magasan New York fölött is érezte a régi szívszorító zavart. Ismét a barna szemű férfival beszélt. Igen, segítsen rajta! Nem, ez csak álom! Fel akarok ébredni! Felült az ágyban. Semmit sem hallott a légkondicionáló halk berregésén kívül. Miért jutnak eszébe ilyenek ma éjszaka, a Parker Meridien szobájában? Hosszú percekig nem bírt szabadulni az öreg háztól. Újra látta a nőt, lekókadt fejét, bamba tekintetét. Szinte hallotta a rovarok zümmögését a szúnyoghálós, ócska tornácon. És a barna szemű férfi úgy beszél, hogy nem mozog a szája. Egy életre galvanizált viaszbáb...

Ne! Hagyd abba!

Kikászálódott az ágyból, és odament a szőnyeges padlón a habfehér függönyös ablakhoz. Bámulta a koromtól fekete háztetőket, a neonok elmosódó villódzását a téglafalakon. Szemközt, az unalmas beton homlokzat fölött már a hajnal derengett a felhőkön túl. Itt nincs ernyesztő forróság, nincs kábító rózsa- és gardéniaillat. Fokozatosan tisztult ki a feje. Újra eszébe jutott az angol az előcsarnok bárjában. Az egészet az idézte föl. Az angol elújságolta a csaposnak, hogy most érkezett New Orleansból, és abban a városban egészen bizonyosan kísértetek járnak. Kellemes jelenség volt az angol, hamisítatlan óvilági úr, szűk hullámkrepp öltönyben, a mellényén arany óralánc. Hol látni mainapság ilyen embereket, mint ez, a ragyogó, kortalan, kék szemével, a brit színészek feszes, dallamos hanglejtésével? Az orvos az angolhoz fordult, és azt mondta:

- Igaza van New Orleansszal kapcsolatban, tökéletesen igaza van! Magam is láttam ott kísértetet, nem is volt olyan rég... - Zavartan elhallgatott, és a malátás whiskyjét bámulta, a szúrósan megtörő fényt a metszett pohár alján. Nyári légyzümmögés; gyógyszerszag. Ennyi thorazin? Nem lehet, hogy tévedés? Az angol tiszteletteljes érdeklődést tanúsított. Meginvitálta az orvost, hogy vacsorázzon vele, azt mondta, ő épp ilyen történeteket gyűjt. Az orvos kísértésbe is esett egy pillanatra. Éppen apály volt a konferencián, és neki tetszett az angol, rögtön megbízott benne. A Parker Meridiennek pedig olyan kedves, barátságos, világos, népes, forgalmas előcsarnoka volt, olyan távol esett New Orleansnak attól a komor zugától, a szomorú, vén várostól, ahol titkok üszkösödnek az örökös antillai forróságban. De az orvos nem mesélhette el azt a történetet.

Ha esetleg meggondolná magát, legyen szíves, hívjon fel -, kérte az angol. - A nevem Aaron Lightner. - Átnyújtott egy névjegyet, amelyre egy szervezet nevét nyomtatták:

TALAMASCA

- Mi, hogy úgy mondjam, kísértethistóriákat gyűjtünk - mármint igaziakat.

Legközelebb három órakor nyitotta ki a szemét. Valaki volt a házban. Nem tudta, miféle zaj vagy rezgés ébresztette föl, csak azt tudta, hogy idegen van itt. A város távoli fényeit nem számítva csupán a digitális óra számai világítottak a szobában. Egy váratlan, erős széllökés villogó permetet csapott az ablakhoz.A ház imbolygott a cölöpökön. Az üveg halkan zörgött.Felkelt, amilyen nesztelenül tudott, elővette a tükörasztal fiókjából a harmincnyolcas pisztolyt, kibiztosította, és a lépcsőhöz osont. Két kézzel fogta a pisztolyt, úgy, ahogyan Chase-től, a rendőr barátjától tanulta. Rowan gyakorolt a fegyverrel, értett a használatához. Nem annyira félelmet érzett, mint haragot, mérhetetlen haragot és hideg éberséget. Nem hallott lépéseket, csak a szelet, ahogy huhog a kéményben, és nyögeti a vastag üvegfalakat.Alatta a szokott kékes derengésben úszott a nappali szoba. Újabb zápor zúdult az ablakra. Édes Christine tompa döngéssel csapódott az északi mólóra erősített gumitömlőkhöz. Rowan némán elindult a lépcsőn, minden lépésnél megállva, a kanyaroknál újra és újra végigpásztázva a szobát, amíg a földszintre ért. A mögötte levő fürdőszoba kivételével nem volt egy zug, ahová el nem ért volna a pillantása. Amikor csak az ürességet látta és a nehézkesen imbolygó Édes Christine-t, óvatosan elindult a fürdőszoba felé.Az apró helyiség üres volt. Semmit sem mozdítottak el. Michael kávés csészéje a piperepolcon. Michael kölnijének illata.Az ajtókeretnek támaszkodva még egyszer végigpásztázta tekintetével a homlokzati szobákat. Aggasztotta az üvegfalat rohamozó szél dühe. Pedig hallott már ilyet. Egyetlenegyszer volt annyi ereje az orkánnak, hogy betörje az üveget. Ám augusztusban sohasem kerekedik ilyen vihar; ez téli jelenség, mint a felhőszakadás, amely Marin megye dombjairól alázúdulva sárral teríti be az utcákat, és időnként a házakat is lemossa alapjukról.Tanácstalan révületben bámulta a felcsapó hullámoktól elsötétedő, hosszú deszkákat. Látta a vízcseppek cukormázát Édes Christine szélvédőjén. A hirtelen kerekedett vihar tévesztette volna meg? Kibocsátotta láthatatlan antennáit, és fülelt.Csak az üveg és a fa nyögését hallotta, de itt akkor sincs rendben valami. Nincs egyedül. Az is bizonyos, hogy a behatoló nem az emeleten tartózkodik, hanem a közelben. És őt figyeli. De honnan? Sehogy sem talált magyarázatot az érzéseire.A konyhában alig hallható kattanással fordult el a szám a digitális órán, mutatva, hogy három óra múlt öt perccel.Valami mozdult Rowan látómezejének szélén. Nem nézett oda. Meg se moccant. Anélkül, hogy a fejét elfordította volna, balra villantotta a szemét, és meglátott a nyugati teraszon egy embert.Mintha vékony alakja, fehér arca, sötét haja lett volna, és a tartása nem tűnt alattomosnak vagy fenyegetőnek. Feltűnően egyenesen állt, karjait hanyagul lógatva. Rowan biztosra vette, hogy nem látja jól, mert ennek az embernek a ruhája képtelenül elegánsnak és előírásosnak tetszett. Hideg nyugalom jégkérge borult Rowan dühének vulkánjára, és ő máris képes volt gondolkozni. Ez az alak nem jöhet be a terasz ajtaján. A vastag üveget sem képes betörni. Ha most ő rásüti a pisztolyt, amit boldogan megtenne, kilyukasztaná az üveget. Persze a férfi is rálőhet, amint észreveszi, de miért tenne ilyet? A besurranók be akarnak surranni. Mellesleg Rowan úgyszólván bizonyosra vette, hogy a férfi rég meglátta őt, és nem most kezdte el lesni.Nagyon lassan elfordította a fejét. Nem kételkedett benne, hogy akármilyen sötét a nappali, a férfi látja, sőt, direkt őt bámulja. Vérlázítónak találta a szemtelenségét, és egyre veszélyesebbnek érezte a helyzetet. Hidegen figyelte az üvegfalhoz közeledő embert.

- Gyere csak, te szemét! Boldogan megöllek! - motyogta. Tarkóján felborzolódtak a pihék, és kéjes borzongás rohant át rajta. Meg akarta ölni ezt az alakot, legyen birtokháborító, őrült vagy tolvaj. El akarta tüntetni a teraszról a harmincnyolcassal. Vagy akármelyik hatalommal, amije van.Lassan fölemelte a két kézre fogott pisztolyt. Célba vette a férfit, és kinyújtotta a karját, úgy, ahogy Chase tanította.A behatoló csak bámulta csökönyösen, és Rowan minden jeges dühe mellett is ámulva figyelte külsejének részleteit, már amit kivehetett: a sötét haj hullámos volt, az arc halvány, beesett, és borongós kifejezésében volt valami bánatos esdeklés. A fej puhán mozgott a nyakon, mintha a férfi könyörögve beszélne.Ki az ördög vagy?, kérdezte gondolatban Rowan. Csak lassan tudatosodott benne a helyzet valószínűtlensége, és ezzel együtt egy képtelen gondolata támadt. Ez nem az, aminek látszik. Valamiféle érzékcsalódást bámulok! A düh egy hirtelen belső vetődéssel átváltozott gyanakvássá, majd végül félelemmé.A lény rimánkodva nézte sötét szemével. Fölemelte halvány kezét, ujjait rátette az üvegre.Rowan se szólni, se moccanni nem tudott. Olyan dühbe hozta saját tehetetlensége és rémülete, hogy felkiáltott:

- Menj vissza a pokolba, ahonnan jöttél! - Hangja hangosat, rettentőt csattant az üres házban.

Boszorkánynak nevezel engem? - csattant föl Deborah. Elhajította a gyertyát, és a férfiak felé lökte karjait, akiknek meg kellett volna ragadniuk, de nem tették. - Halljátok hát! Mutatok én nektek oly boszorkányságot, amilyet még sohasem mutattam!

A tömegnek most már ugyancsak inába szállt a bátorsága, voltak, akik el is hagyták a teret, mások nagy sietséggel igyekeztek a sikátorokba, sőt, még a lelátón is akadtak, akik fölálltak, a kis Chrétien pedig ismét nagyanyjához bújt, miközben válla remegett a zokogástól.Ám a kis térről továbbra is több száz szempár tapadt Deborah-ra, aki most fölemelte vékony, véraláfutásos karjait. Ajka mozgott, de nem hallottam szavait; most sikoltozás csapott fel az ablak alól, majd morajlás kelt a magasban, a háztetők fölött, jóval gyengébb a mennydörgésnél, de épp ezért baljósabb, hirtelen nagy szél kerekedett, és azzal együtt más zaj is hallatszott, mégpedig tompa recsegés-ropogás, amelyet először nem ismertem föl, azután eszembe jutott más viharokból: a tetők csorba, meglazult cserepei engedtek a szélnek.Nyomban hullani is kezdtek a cserepek, itt egyesével, ott tucatjával, a szél pedig vonítva örvénylett a tér fölött, a fogadó ablaktáblái csattogtak. Az én Deborah-m túlsivította a vihart és a sokaság rémült ordítozását:

- Jöjj most, én Lasherem, légy bosszulóm, sújtsd le ellenségeimet! - Kétrét görnyedve fölemelte a kezét, kivörösödött arca eltorzult a haragtól. - Látlak, Lasher, ismerlek! Szólítalak! - Fölegyenesedett, szétvetette karjait. - Pusztítsd el a fiaimat, pusztítsd el vádlóimat! Pusztítsd el azokat, akik azért jöttek ide, hogy lássák halálomat!

AZ ORVOS reszketve ébredt. Ismét arról az öreg házról álmodott New Orleansban. Látta a nőt a hintaszékben. Látta a barna szemű férfit. És még ebben a csendes hotelszobában, magasan New York fölött is érezte a régi szívszorító zavart. Ismét a barna szemű férfival beszélt. Igen, segítsen rajta! Nem, ez csak álom! Fel akarok ébredni! Felült az ágyban. Semmit sem hallott a légkondicionáló halk berregésén kívül. Miért jutnak eszébe ilyenek ma éjszaka, a Parker Meridien szobájában? Hosszú percekig nem bírt szabadulni az öreg háztól. Újra látta a nőt, lekókadt fejét, bamba tekintetét. Szinte hallotta a rovarok zümmögését a szúnyoghálós, ócska tornácon. És a barna szemű férfi úgy beszél, hogy nem mozog a szája. Egy életre galvanizált viaszbáb... Ne! Hagyd abba! Kikászálódott az ágyból, és odament a szőnyeges padlón a habfehér függönyös ablakhoz. Bámulta a koromtól fekete háztetőket, a neonok elmosódó villódzását a téglafalakon. Szemközt, az unalmas beton homlokzat fölött már a hajnal derengett a felhőkön túl. Itt nincs ernyesztő forróság, nincs kábító rózsa- és gardéniaillat. Fokozatosan tisztult ki a feje. Újra eszébe jutott az angol az előcsarnok bárjában. Az egészet az idézte föl. Az angol elújságolta a csaposnak, hogy most érkezett New Orleansból, és abban a városban egészen bizonyosan kísértetek járnak. Kellemes jelenség volt az angol, hamisítatlan óvilági úr, szűk hullámkrepp öltönyben, a mellényén arany óralánc. Hol látni mainapság ilyen embereket, mint ez, a ragyogó, kortalan, kék szemével, a brit színészek feszes, dallamos hanglejtésével? Az orvos az angolhoz fordult, és azt mondta: - Igaza van New Orleansszal kapcsolatban, tökéletesen igaza van! Magam is láttam ott kísértetet, nem is volt olyan rég... - Zavartan elhallgatott, és a malátás whiskyjét bámulta, a szúrósan megtörő fényt a metszett pohár alján. Nyári légyzümmögés; gyógyszerszag. Ennyi thorazin? Nem lehet, hogy tévedés? Az angol tiszteletteljes érdeklődést tanúsított. Meginvitálta az orvost, hogy vacsorázzon vele, azt mondta, ő épp ilyen történeteket gyűjt. Az orvos kísértésbe is esett egy pillanatra. Éppen apály volt a konferencián, és neki tetszett az angol, rögtön megbízott benne. A Parker Meridiennek pedig olyan kedves, barátságos, világos, népes, forgalmas előcsarnoka volt, olyan távol esett New Orleansnak attól a komor zugától, a szomorú, vén várostól, ahol titkok üszkösödnek az örökös antillai forróságban. De az orvos nem mesélhette el azt a történetet. - Ha esetleg meggondolná magát, legyen szíves, hívjon fel -, kérte az angol. - A nevem Aaron Lightner. - Átnyújtott egy névjegyet, amelyre egy szervezet nevét nyomtatták: TALAMASCA - Mi, hogy úgy mondjam, kísértethistóriákat gyűjtünk - mármint igaziakat. Legközelebb három órakor nyitotta ki a szemét. Valaki volt a házban. Nem tudta, miféle zaj vagy rezgés ébresztette föl, csak azt tudta, hogy idegen van itt. A város távoli fényeit nem számítva csupán a digitális óra számai világítottak a szobában. Egy váratlan, erős széllökés villogó permetet csapott az ablakhoz.A ház imbolygott a cölöpökön. Az üveg halkan zörgött.Felkelt, amilyen nesztelenül tudott, elővette a tükörasztal fiókjából a harmincnyolcas pisztolyt, kibiztosította, és a lépcsőhöz osont. Két kézzel fogta a pisztolyt, úgy, ahogyan Chase-től, a rendőr barátjától tanulta. Rowan gyakorolt a fegyverrel, értett a használatához. Nem annyira félelmet érzett, mint haragot, mérhetetlen haragot és hideg éberséget.Nem hallott lépéseket, csak a szelet, ahogy huhog a kéményben, és nyögeti a vastag üvegfalakat.Alatta a szokott kékes derengésben úszott a nappali szoba. Újabb zápor zúdult az ablakra. Édes Christine tompa döngéssel csapódott az északi mólóra erősített gumitömlőkhöz.Rowan némán elindult a lépcsőn, minden lépésnél megállva, a kanyaroknál újra és újra végigpásztázva a szobát, amíg a földszintre ért. A mögötte levő fürdőszoba kivételével nem volt egy zug, ahová el nem ért volna a pillantása. Amikor csak az ürességet látta és a nehézkesen imbolygó Édes Christine-t, óvatosan elindult a fürdőszoba felé.Az apró helyiség üres volt. Semmit sem mozdítottak el. Michael kávés csészéje a piperepolcon. Michael kölnijének illata.Az ajtókeretnek támaszkodva még egyszer végigpásztázta tekintetével a homlokzati szobákat. Aggasztotta az üvegfalat rohamozó szél dühe. Pedig hallott már ilyet. Egyetlenegyszer volt annyi ereje az orkánnak, hogy betörje az üveget. Ám augusztusban sohasem kerekedik ilyen vihar; ez téli jelenség, mint a felhőszakadás, amely Marin megye dombjairól alázúdulva sárral teríti be az utcákat, és időnként a házakat is lemossa alapjukról.Tanácstalan révületben bámulta a felcsapó hullámoktól elsötétedő, hosszú deszkákat. Látta a vízcseppek cukormázát Édes Christine szélvédőjén. A hirtelen kerekedett vihar tévesztette volna meg? Kibocsátotta láthatatlan antennáit, és fülelt.Csak az üveg és a fa nyögését hallotta, de itt akkor sincs rendben valami. Nincs egyedül. Az is bizonyos, hogy a behatoló nem az emeleten tartózkodik, hanem a közelben. És őt figyeli. De honnan? Sehogy sem talált magyarázatot az érzéseire.A konyhában alig hallható kattanással fordult el a szám a digitális órán, mutatva, hogy három óra múlt öt perccel.Valami mozdult Rowan látómezejének szélén. Nem nézett oda. Meg se moccant. Anélkül, hogy a fejét elfordította volna, balra villantotta a szemét, és meglátott a nyugati teraszon egy embert.Mintha vékony alakja, fehér arca, sötét haja lett volna, és a tartása nem tűnt alattomosnak vagy fenyegetőnek. Feltűnően egyenesen állt, karjait hanyagul lógatva. Rowan biztosra vette, hogy nem látja jól, mert ennek az embernek a ruhája képtelenül elegánsnak és előírásosnak tetszett. Hideg nyugalom jégkérge borult Rowan dühének vulkánjára, és ő máris képes volt gondolkozni. Ez az alak nem jöhet be a terasz ajtaján. A vastag üveget sem képes betörni. Ha most ő rásüti a pisztolyt, amit boldogan megtenne, kilyukasztaná az üveget. Persze a férfi is rálőhet, amint észreveszi, de miért tenne ilyet? A besurranók be akarnak surranni. Mellesleg Rowan úgyszólván bizonyosra vette, hogy a férfi rég meglátta őt, és nem most kezdte el lesni.Nagyon lassan elfordította a fejét. Nem kételkedett benne, hogy akármilyen sötét a nappali, a férfi látja, sőt, direkt őt bámulja. Vérlázítónak találta a szemtelenségét, és egyre veszélyesebbnek érezte a helyzetet. Hidegen figyelte az üvegfalhoz közeledő embert. - Gyere csak, te szemét! Boldogan megöllek! - motyogta. Tarkóján felborzolódtak a pihék, és kéjes borzongás rohant át rajta. Meg akarta ölni ezt az alakot, legyen birtokháborító, őrült vagy tolvaj. El akarta tüntetni a teraszról a harmincnyolcassal. Vagy akármelyik hatalommal, amije van.Lassan fölemelte a két kézre fogott pisztolyt. Célba vette a férfit, és kinyújtotta a karját, úgy, ahogy Chase tanította.A behatoló csak bámulta csökönyösen, és Rowan minden jeges dühe mellett is ámulva figyelte külsejének részleteit, már amit kivehetett: a sötét haj hullámos volt, az arc halvány, beesett, és borongós kifejezésében volt valami bánatos esdeklés. A fej puhán mozgott a nyakon, mintha a férfi könyörögve beszélne.Ki az ördög vagy?, kérdezte gondolatban Rowan. Csak lassan tudatosodott benne a helyzet valószínűtlensége, és ezzel együtt egy képtelen gondolata támadt. Ez nem az, aminek látszik. Valamiféle érzékcsalódást bámulok! A düh egy hirtelen belső vetődéssel átváltozott gyanakvássá, majd végül félelemmé.A lény rimánkodva nézte sötét szemével. Fölemelte halvány kezét, ujjait rátette az üvegre.Rowan se szólni, se moccanni nem tudott. Olyan dühbe hozta saját tehetetlensége és rémülete, hogy felkiáltott: - Menj vissza a pokolba, ahonnan jöttél! - Hangja hangosat, rettentőt csattant az üres házban. - Boszorkánynak nevezel engem? - csattant föl Deborah. Elhajította a gyertyát, és a férfiak felé lökte karjait, akiknek meg kellett volna ragadniuk, de nem tették. - Halljátok hát! Mutatok én nektek oly boszorkányságot, amilyet még sohasem mutattam! A tömegnek most már ugyancsak inába szállt a bátorsága, voltak, akik el is hagyták a teret, mások nagy sietséggel igyekeztek a sikátorokba, sőt, még a lelátón is akadtak, akik fölálltak, a kis Chrétien pedig ismét nagyanyjához bújt, miközben válla remegett a zokogástól.Ám a kis térről továbbra is több száz szempár tapadt Deborah-ra, aki most fölemelte vékony, véraláfutásos karjait. Ajka mozgott, de nem hallottam szavait; most sikoltozás csapott fel az ablak alól, majd morajlás kelt a magasban, a háztetők fölött, jóval gyengébb a mennydörgésnél, de épp ezért baljósabb, hirtelen nagy szél kerekedett, és azzal együtt más zaj is hallatszott, mégpedig tompa recsegés-ropogás, amelyet először nem ismertem föl, azután eszembe jutott más viharokból: a tetők csorba, meglazult cserepei engedtek a szélnek.Nyomban hullani is kezdtek a cserepek, itt egyesével, ott tucatjával, a szél pedig vonítva örvénylett a tér fölött, a fogadó ablaktáblái csattogtak. Az én Deborah-m túlsivította a vihart és a sokaság rémült ordítozását: - Jöjj most, én Lasherem, légy bosszulóm, sújtsd le ellenségeimet! - Kétrét görnyedve fölemelte a kezét, kivörösödött arca eltorzult a haragtól. - Látlak, Lasher, ismerlek! Szólítalak! - Fölegyenesedett, szétvetette karjait. - Pusztítsd el a fiaimat, pusztítsd el vádlóimat! Pusztítsd el azokat, akik azért jöttek ide, hogy lássák halálomat! A cserepek recsegve bucskáztak alá a házak, a templom, a börtön, a sekrestye és a fogadók tetejéről, csattanva találták fejen a mélységben sikoltókat, a silány deszkákból, póznákból, kötelekből barmolt, majd nagyjából bevakolt lelátó hintázni kezdett a szélben a rajta kapaszkodó nézőkkel, akik visítottak a halálfélelemtől. Csupán Louvier atya állta a sarat. - Égessétek meg a boszorkányt! - üvöltötte, miközben megpróbált átfurakodni a férfiakon és asszonyokon, akik egymást taposták le menekülés közben. - Égessétek meg a boszorkányt, és megállítjátok a vihart!

Senki sem fogadott szót, és noha kizárólag a templom nyújtott volna védelmet az orkán ellen, senki se mert odamenni, mert a kitárt karú Deborah áll az ajtóban. A fegyveresek a rémülettől vakon futottak meg tőle. A plébános a falhoz lapult, a polgármester eltűnt.Az ég elfeketedett, átkozódó emberek verték egymást és estek össze a tolongásban, az ádáz cserépeső eltalálta a vén konteszt, aki egyensúlyát veszítve bukfencezett alá az előtte vonagló testeken át a kövezetre. Laza kövek szakadtak ki a templom homlokzatából, és az összebújó fiúkra záporoztak. Chrétien meggörnyedt, akár a fa a jégverésben, majd az ütésektől eszméletét vesztve rogyott térdre. A lelátó összedőlt, magával ragadva a fiúkat, és húszegynéhány személyt, akik még akkor is vergődve próbáltak szabadulni.Amennyire láttam, a poroszlók elszeleltek a térről, a plébános elfutott. És most láttam, amint az én Deborah-m hátra húzódik az árnyékba, noha a tekintete továbbra is az égre tapad.

- Látlak, Lasher! - kiáltotta. - Én erős, gyönyörűséges Lasherem! - Azzal eltűnt a hajó homályában.

Erre már rohanvást hagytam ott az ablakot; leszáguldottam a lépcsőn, ki az őrjöngő térre. Magam se tudom, mi járt az eszemben, hacsak az nem, hogy ha elérhetnék hozzá, a vakrémület tombolásában megszabadíthatnám innen. Ám miközben loholtam a téren, minden irányból röpködtek a cserepek, és az egyik eltalálta a vállamat, egy másik a bal kezemet. Nem láttam Deborah-t, csak a templomkapu szárnyait, amelyek súlyosságuk ellenére is lengtek a szélben. Leszakadt zsaluk hullottak az eszét vesztett népre, amely nem bírt átjutni a sikátorokon. Testek hevertek halomban minden árkád és kapu alatt. A vén kontesz halott szemekkel bámult az égre; férfiak és asszonyok gázoltak tagjain. A lelátó roncsai alatt hevert a kis Chrétien, annyira kifacsarodott testtel, hogy nem maradhatott benne élet.Philippe, az idősebb, kinek láthatólag lába törött, térden kúszva iszkolt volna menedékbe, amikor egy zsalugáter tarkón találta, és eltörte a nyakát, amitől rögtön meghalt.

Majd a közelemben fölvisított egy falhoz lapuló ember: - A kontesz! - és az égre mutatott.

Ott állt ő a magasban, mert oda hágott föl, hátborzongatóan imbolygott a templom könyöklőfalán, és ismét az ég felé tárta karjait, majd kiáltva szólította szellemét. Ám nem is remélhettem, hogy a szél huhogása, a sérültek sikoltozása, a hulló cserepek, kövek, törött deszkák puffogása közepette megérthetem, mit mond.Berohantam a templomba, és lázasan kerestem a lépcsőt. Louvier, az inkvizítor, pánikba esve futkosott föl-alá, amíg rá nem talált a lépcsőre, ily módon nekem is mutatva az utat.Száguldottam az inkvizítor után, láttam a magasban feketén lobogó reverendáját, hallottam cipője kopogását a kövön. Ó, Stefan, ha lett volna tőröm, de nem volt!Elértem a loholó inkvizítor nyomában a könyöklőfalat, és abban a pillanatban Deborah vékony teste aláhullott a tetőről. A párkány széléhez merészkedtem, lebámultam a vérfürdőre, és megláttam tört testét a köveken. Az arca fölfelé néz, egyik karja a tarkója alatt, a másik ernyedten pihen a mellén, a szeme csukva, mintha aludna.