Máig emlékszem, milyen sokáig aludtam azon a karácsonyi napon, nem sokkal a századforduló elõtt. Az este friss hó esett. Holmes és én még éjfél után is a tûz mellett ültünk, hangafából készült pipánkat szívtuk, és azokról az esetekrõl beszélgettünk, amelyeket elmúlt decemberek sodortak az utunkba. Késõbb puha álomba merültem, s csak a mély hóban tompán zörgõ kocsik hangjára ébredtem fel. A levegõ lehûlt, és az ég olyan vakító kék volt, amilyen csak ritkán feszül London fölé. Magamra húztam házikabátomat, kiválasztottam egyet kedvenc pipáim közül, és átmentem a Baker Street 221B nappalijába, hogy együtt töltsem a karácsonyt barátommal és kollégámmal, Sherlock Holmesszal.

"Milyen szép reggelünk van!" – szóltam hozzá. Rögtön láttam, hogy nem boldogul a hegedûvel, s mivel új eset sem foglalta le a gondolatait, mogorvaságba burkolózott, amit még tõle is rossz néven vettem ezen a napon.

Amikor Mrs. Hudson bekopogott, s egy fényes, piros papírba csomagolt ajándékot hozott be, Holmes csak a szemöldökét húzta fel.

– Magának jött ajándék, Watson, nyilván egy csodálója küldte – mondta.

– Nem, Mr. Holmes – rázta meg a fejét Mrs. Hudson. – Önnek küldték. A lépcsõn találtam reggel. A cédulán az áll, hogy 'Boldog karácsonyt, Mr. Sherlock Holmes'.

Izzadságcsepp gördült le Holmes hosszú homlokán, amikor a dobozból kivett egy átlátszó, felirat nélküli üveget. Az edényben száraz, fehér, szilárd anyag volt.

– Watson! – nézett rám. – Tudja a legújabb ellenségeink nevét?

– Holmes, ez csak ajándék – válaszoltam. – Karácsony van, édes öregem. Valaki így akarja kifejezni a háláját.

– Hát, Moriartyval mindig számolni kell. De Porlanto, a sikkasztó, Gladson, a méregkeverõ, vagy Kilburn, a gyilkos, most gyanúsabb.

– Remek! – Holmes a kezét dörzsölte, aztán az üveget a szoba elsötített sarkába vitte, ahol a kémiai kísérleteit végezte. Mrs. Hudson és én egyedül fogyasztottuk el a karácsonyi libasültet és háziasszonyunk híres pástétomait, miközben Holmes lázasan dolgozott. Idõnként morgás vagy kiáltás hallatszott a sarokból az üveg jól ismert csörrenése és az eszközök koccanása közben. Este fél 11-kor Holmes ismét megjelent. Diadalmas arcra számítottam, mert máskor Holmes kísérletei meglepõ felfedezésekhez vezettek. Most azonban zavar árnyékolta be sólyomszerû vonásait.

– Ez az anyag könnyen tisztítható szublimációval, Watson. A melegítéstõl nem bomlik el, és biztosan nem robbanószer. Kis egérbarátunkat kicsalogattam a lyukból egy darabka sonkával, amelyre ebbõl az anyagból is tettem. Felfalta, és egész nap szaladgált, kutyabaja se volt. Tehát nem méreg, nem kábítószer. Azt várja a feladó, hogy szórjam tele az ajándékával a zabkásámat? Sötét ügy ez, Watson. Sötét és gonosz ügy.

– Maga ajándékot kapott, Holmes! Fogja fel annak! – mondtam türelmetlenül, és mutattam is, mennyire bosszant, hogy semmibe veszi a karácsonyt.

Sherlock Holmes ügyet se vetett rám.

– Megmértem az olvadáspontját, 118–120 ^oC. A kék lakmuszt pirosra festi. Biztosan szénvegyület, de nem tudom pontosan, milyen típusú és mire való. Viszont nagy biztonsággal állíthatom, hogy 68,8 tömegszázalék szenet és 4,9 tömegszázalék hidrogént tartalmaz.

– Már csak egy óra van hátra a karácsonyból. Üljön ide hozzám és Mrs. Hudsonhoz, ünnpeljünk együtt – kérleltem. Ugyanúgy kedveltem, mint mindig. De Holmes sosem tagadja meg magát. Szerencsére.

– Ha eljön az ideje, barátom, ha eljön az ideje – válaszolta. – Még egy kísérletet el kell végeznem, a megoldás már majdnem a kezemben van.

Holmes újra eltûnt. A kandalló mellett vártunk rá. Mrs. Hudson szomorkás pillantásokat vetett rám a szemüvege fölött, míg én az idõ múlásával egyre inkább karácsonyi hangulatba kerültem.

Holmes hangtalanul lépett a székem mögé.

– Vízben oldhatatlan szerves vegyület. De lúgban oldódik – jelentette ki mogorván. Ezután gõgösen az ablak elé állt, és lenézett a Baker Streetre. A gázlámpák világítottak a hósapkák alatt. Úgy tûnt, hogy Holmes a végtelenségig bámul ki az éjszakába, de amikor végre megmozdult, elõhúztam a zsebórámat, és láttam, hogy csak tíz perc telt el.

A szoba sötét sarkába ment, és egy lombikkal tért vissza. A rejtélyes szénvegyületbõl is hozott egy spatulányit.

Mrs. Hudsonnal megbabonázva bámultuk a lombikban felelmelkedõ, apró buborékokat.

Holmes hirtelen megfordult, és rám mutatott:

– Maga az, Watson! – kiáltotta. – Maga küldte a csomagot!

Mrs. Hudson rémülten rezzent össze.

– Mr. Holmes! – kiáltotta. – Az isten szerelmére! Elment az esze?

Holmes szeme összeszûkült, homloka ráncokba szaladt, és még mindig felém böködött a mutatóujjával. De én nem rémültem meg. Éppen ellenkezõleg, nevetésben törtem ki. Holmes erre toporzékolni kezdett, majd néhány perc múlva megnyugodott, és szégyenlõsen letelepedett hozzánk. Hamarosan már kuncogva számolt be a kísérleteirõl.

– Tudja, Watson, amikor rájöttem, hogy a karácsonyi ajándék nem robbanószer és nem is méreg, új kiindulási pontot kellett keresnem. Bosszúból küldték az ajándékot? Ha igen, miért? Ha nem, mire szolgál a fehér anyag? Mindenképpen meg kellett állapítanom, mi ez a vegyület. Szerencsére csak egyszerû kvalitatív elemzésre volt szükség. Az anyag benzoesav, Watson. Maga ugyanolyan jól tudja, mint én. De hogy lehet az, hogy nem árulta el magát?

– Drága barátom, hogy állíthattam volna meg a szóáradatát, elõtte meg, hát...

– Nem így terveztem, Holmes. Azt hittem, hamar félreteszi az egészet, és akkor elárulhatom, mi ez a rejtélyes vegyület és mire való. De a kitartása minden várakozásomat felülmúlta. Nem akartam, hogy a karácsonyt kémiai elemzésre pazarolja.

– Ki beszél itt pazarlásról? – kérdezte Holmes. – Édes öregem, az ember sohasem pazarolja az idejét, ha a fejét használja. Most, hogy megnyugodtam, úgy érzem, a kísérlet csak fokozta az ajándék fölötti örömet. Az ember nem is töltheti jobban az idejét, mint az igazság tudományos keresésével. Gyönyörû karácsony volt, és holnap újra nekiállok a hegedû lakkozásának.

– De mi volt a gázbuborék? – kérdeztem.

Holmes fejcsóválva fogott a magyarázatba.

– A kémiai tudása elég sok kívánnivalót hagy maga után. Természetesen szén-dioxid volt. A karbonsavak, mint például a benzoesav, nátrium-hidrogén-karbonátból szén-dioxidot szabadítanak fel. A lakmusz megmutatta, hogy savval van dolgom, és az is savra utalt, hogy a szerves anyag nem oldódott vízben, csak lúgban. Ez csupán néhány szerves vegyületre jellemzõ. De azt is be kellett bizonyítanom, hogy maga szedett rá. Maga egyfolytában ragaszkodott hozzá, hogy ez ajándék, és ebben csak az ajándékozó lehet ennyire biztos, így hát végül magára kezdtem gyanakodni.

– Mit bámult olyan sokáig az ablakban? Min törte a fejét?

– A viszonyokon, édes öregem.

– Micsodákon?

– Tudja, Watson, egy francia, Joseph Proust, és egy angol, John Dalton , két egyszerû törvényt adott a kezünkbe. Proust az állandó, Dalton a többszörös súlyviszonyok törvényét. Az elsõ szerint egy vegyületben az elemek tömegeinek aránya mindig ugyanaz. A második szerint ezek tömegarányok – a relatív atomtömegek (atomsúlyok) segítségével – egyszerû egész számokká alakíthatók át.

– Még mindig nem értem, Holmes.

– Nézzük a mi esetünket. Ha a szén tömege 12-szerese a hidrogénének, akkor a 68,8 és a 12 hányadosa 5,73, a 4,9-é és az 1-é természetesen 4,9. Mármost 5,73 osztva 4,9-del 1,17. De melyik két egész szám hányadosa adja ki ugyanezt a számot? Nem volt nehéz rájönni, hogy a 7-é és a 6-é. Tehát a többszörös súlyviszonyok törvénye szerint a vegyületünkben minden hat hidrogénre hét szén jut.

– De mi tartott annyi ideig?

– Az ablakon kibámulva több lehetõséget is megvizsgáltam, és rájöttem, hogy a hiányzó 26,3% tömeget az oxigénnek tudhatom be. Az oxigén tömege 16-szorosa a hidrogénének, tehát 26,3 osztva 16-tal, 1,64, és 4,9 osztva 1,64-dal 3.

– Vagyis minden oxigénre három hidrogén jut – mondtam mosolyogva.

– Úgy van. És a benzoesavban hét szén-, hat hidrogén- és két oxigénatom van. Egyszerû számtan, Watson, semmi több.

Mrs. Hudson alig tért magához a megrázkódtatás után.

– Az ég szerelmére, miért küldte önnek ezt a vegyszert Dr. Watson? Mire való ez a titkolózás? – fakadt ki.

Holmes elégedetten töltötte meg a pipáját.

– A benzoesavat hegedûlakkokhoz használják, Mrs.Hudson. Dr. Watson csakis egy olasz hegedûkészítõtõl szerezhette be ezt az információt. Nagyon kevés ilyen mester él Londonban. Annak ellenére, hogy Dr. Watson az utóbbi idõben féltékenyen figyeli, mennyi idõt töltök a hangszeremmel, pompás ajándékot adott. Watson, maga hozta el hozzánk a karácsonyt.

– Ne túlozzon, Holmes! – hebegtem.

– Éppen ellenkezõleg. Nézzék! Két perc múlva éjfél. Boldog karácsonyt, Mrs. Hudson! Boldog karácsonyt, Watson!