Az Igazából szerelem című film egyesíti a szappanoperák és az operettek összes erényét, miközben az említett műfajok legbosszantóbb tüneteit gondos kezek lefaragták a negédes szívkalandokról. Ki ne szeretné a mazsolás kalácsot?

Az Igazából szerelem az újságárusoknál kapható szerelmes regények négy képzeletbeli kötetét dolgozza fel. A butuska, romantikus történetek filmre vitele nagyszerűen sikerült. Négy pár és tartozékaik küzdenek hatalmas érzésekkel, néha fáj egy kicsit a valóság, de a szenvedés tizede annyira sem átélhető, mint a végtelen boldogság, a szeretet óceánja, amiben fürdenek a szereplők. Ennek ellenére egyáltalán nem unalmas a film. Már az első jelenetben figyelmeztetnek: nagyon nyálas lesz a film, de az émelyítő kedvesség mégis kedélyesen ízléses marad. A négy történet között van klasszikus Hamupipőke-változat (csúnyának mondott lány és az állam első embere); megható szerelem szavak nélkül; önfeláldozás; gaz csábítás és gyönyörhajhászás. A történetek, mint a rendes szappanoperákban, csak lazán kapcsolódnak össze: egymás után következnek, mire megunnánk az egyiket, jön a másik kiszámítható kaland, és ahogy beleéljük magunkat az új szerelmi játékba, hopp, ismét a másik fonalat kaphatjuk föl a szerelem labirintusában. Egyik sem túl részletes, egyik sem túl megrendítő, de épp annyit kapunk belőlük, ami még leköti a figyelmet: néhány vicces párbeszédet, jópofa arcot, kedves tekintetet. A film attól jó, hogy bár az összes történet banális, a párbeszédek mégis meglepőek, az események gyorsan pörögnek, és a kortárs igényeknek megfelelően könnyedek. Az édeskés szirup nem jelent arisztokratikus hömpölygést, a legbárgyúbb folyamatokban is legalább egy igazán kacagtató, akár még óvatosan provokatívnak is tekinthető kiszólás van. Ez a film annak a közönségnek szól, mely úgy visszafogottan polgári, hogy a hatvanas években volt fiatal. A film még politikai vonalat is kapott: az Amerika-ellenes emberarcú baloldal játékos kiáltványaként is értelmezhető. A brit nemzeti öntudatot új mederbe helyezi, megmutatva, milyen a modern brit identitás. A modern brit laza, könnyed, és jobb, mint az ostoba amerikai, aki azon is kéjesen élvezkedik, ami Angliában már senkinek sem kell és jobb, mint a kicsit ütődött dél-európai, akinek viszont már jogos ajándéka a brit férfi. Látszólag fiatalos, lendületes alkotás, miközben a létező legkonzervatívabb keretbe foglalva nevel őszinte hazafiságra: laza stílusának köszönhetően gyanúsan hatékonyan. Az aranyos miniszterelnök az egyik legjobb pasi a filmben. A filmben mindenki jófej, az amerikai elnököt kivéve. Ugyanakkor senki sem tökéletes, mindenkinek van gyengéje, de ez nem csak megbocsátható, de még külön aranyos, sőt, cuki is. Egyáltalán nincsenek rosszak. Az igazi tragédiák: betegség, halál, hűtlenség mind-mind feloldódnak, mint kockacukor a habos kakaóban. A szereplők szépek, és bájosan esetlenek tudnak lenni. Mindenki legalább közepesen jómódú. Szappanoperaszerű töredezettség az operettek gondtalanul mesés világával keveredik a karácsonyi csillogás háttere előtt, Mr. Bean két kis epizódjával meghülyítve. Különösen érdekes, hogy nem minden oldódik meg. A feloldatlan problémák azonban elfelejtődnek a fináléban, ugyanakkor lehetőséget adnak egy második rész elkészítésére is, ami, mondjuk, jövő karácsonykor játszódhatna.