A versenyző

Szépség vagy teljesítmény

Págány Tamás céltudatosan, kizárólag versenyorientált elképzeléssel vágott bele kilenc éve a magyar agarazásba. Többéves kőkemény munkával, saját tapasztalatai alapján egyéni edzésprogramot épített fel, melynek eredményességéről számos bajnoki cím, első helyezés, valamint bronzkoszorús mestertréneri cím tanúskodik. Felesége, Bali Orsolya szintén tenyésztő, aki a honi agarasok között méltán ismert Kucorgó-Dombi Kennel tulajdonosa, és kiállítási vonalon tudhat magáénak komoly eredményeket. Annak ellenére, hogy mindketten magyar agarat tenyésztenek, sosem gondolkoztak kennelegyesítésen.

– Könnyen megfér egy fedél alatt két különböző tenyésztési irányzat?

Ebből sosem voltak nézeteltéréseink. Mindkettőnket eltérő célok, más és más elképzelések vezérelnek, ugyanakkor valljuk – és lehet, hogy ezzel sokan nem értenek egyet – hogy szépség és teljesítmény nem lehet egyszerre tenyésztési szempont. Tudom, hogy ezt nem „illik” így kimondani, de ez az igazság. Természetesen nem lehet cél a fajta kettéválasztása, mint ahogyan az az angol agár esetében történt, de a mai magyaragár-standard még mindig meglehetősen kiforratlan, és olyan követelményeket támaszt, mely inkább a küllemet helyezi előtérbe a funkcionalitással szemben. Egy szó, mint száz: szándékosan nem akartuk kenneljeinket egybeolvasztani, mindenesetre elképzeléseink egy ponton találkoznak, ez pedig a minőségre való maximális törekvés.

– Tőled tudom, hogy annak idején versenyzési szándékkal kezdtél agarazni. Mi ragadott meg annyira ebben a sportban?

– A versenyzés, a versenyszellem mindig is életem része volt. Választott sportágam a sebességhez kötődött, mivel kerékpároztam, és talán ez lehetett az oka, hogy a szintén „futóbolond” agarak felé orientálódtam. Az első agaram szemében lángoló tűz és vágy volt az első pont, aztán mikor testközelből megtapasztalhattam, hogy mit tudnak ezek a kutyák, teljesen beléjük bolondultam. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy mit jelent egy igazi agárvágta. Ezt nagyon nehéz szavakban visszaadni. A robbanásszerű rajt, az elképesztő sebesség és lendület, a mancsuk alatt döbörgő talaj… egyszerűen életre kel a kutyában az ERŐ. Volt olyan kétkedő ismerősöm, akit egy hosszú, látványos, dübörgő vágta végképp meggyőzött választásom helyességéről, és többé nem nézte le az agarakat. Az agarak megítélése ugyanis meglehetősen szélsőséges: vagy szeretik, vagy megvetik őket, a közömbösség ritka velük kapcsolatban. Sajnos magam is számtalanszor céltáblája voltam gúnyos megjegyzéseknek, sőt több esetben konfliktusba keveredtem más kutyásokkal is emiatt. Olyan is előfordult, hogy valaki: „Nézd, jönnek a ropik, menj vacsorázni!” felkiáltással séta közben ránk uszította kutyáját. Ilyenkor a kutyáim megvédték magukat, ami bizony a másik fél számára nemritkán súlyos következményekkel járt. Idővel aztán lassan elmaradoztak a gúnyolódások, és amikor megjelentünk a téren, a legrenitensebb bajkeverő kutyák egytől-egyig pórázra kerültek… Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mi voltunk a „tér rémei”. Sőt, én mindenkit előre kértem, ne engedje hozzánk a kutyáját, mert a versenyszukám testőrségét ellátó, Dacos nevű kanom nem nézi jó szemmel a közeledést. Sajnos szükség is volt a szolgálataira, mivel a több hónapon át tartó gondos felkészülést pillanatok alatt tönkreteheti egy kötekedő kutya sérülést okozó támadása.

– Ha versenyzésről beszélünk, voltaképpen mit kell ez alatt érteni?

– Az agarazásnak három fajtája létezik: a hagyományos pályaverseny, a coursing és az agaras vadászat. A hagyományos versenyen egy futamon hat kutya vesz részt, akik boxból indulnak a műnyúl után. A pálya kettős „U” alakú, homokborítással, de létezik füves pálya is, melyeknek a száma a balesetveszélyességük miatt szerencsére csökken. A kutyák rövid (270, 350 méter), hosszú (780, 860 méter), de legtöbbször normál távon (480 méter) mérik össze tudásukat.

A coursing valójában a vadászatot imitálja. A párban induló kutyák egy fordítótárcsákkal felépített pályán, cikkcakkban, zsinórral húzott műnyulat üldöznek. Régebben meghatározott kapuk között kellett átszaladniuk, hogy pontot kapjanak, ma már nincsenek kapuk. Teljesítményüket coursingbírók értékelik 100 pontos skálán, elsősorban a kutya tempóját, helyezkedését, kondícióját, helyzetfelismerését és fogását vizsgálva.

Mindkét versenytípushoz való részvételhez ún. „licence”-et, azaz versenyengedélyt kell szerezniük a kutyáknak. Ezt legkorábban 14 hónapos koruk után tehetik meg: a legfontosabb követelmény, hogy a kutya teljes erőbedobással, a nyúlra koncentrálva fusson. A licence megkapása után a kutya 18 hónapos korától kezdve a nyolcadik életévéig versenyezhet. A nyúlvadászathoz, melyet az FVM rendelete engedélyez, szintén képességvizsgát kell tenniük az agaraknak.

– Tudvalévő, hogy hazánk nagy múltra visszatekintő agaras kultúrával büszkélkedhet. Igaz ez a versenyzésre is?

– A versenyagarazásnak komoly hagyományai vannak ugyan, ám manapság kevés magyar agár versenyez Magyarországon. A versenyzés hőskora a 70-es évekre tehető, fénykorát pedig a 80-as évek végén, 90-es évek elején élte. Ebben az időszakban nagy népszerűségnek örvendett, sok kutya és még több néző volt jelen. Azóta sajnos megszűnt néhány pálya, így a futamok is, Budapesten, a Pokolszigeten és Gyálon. Azonban Isaszegen néhány éve épült egy új pálya, mely jó példája az agaras társadalom összefogásának, Rábapatonán pedig európai szinten is csúcsminőségű pályán rendeznek versenyeket, ahol már több világversenyen bizonyított a magyar rendezőség, és itt rendezik meg a 2006-os Világbajnokságot is.

– Gondolom, a versenyzéshez külön felkészülés szükséges, nem elég csak beszuszakolni a kutyát az indítóboxba, és hajrá…

– Mint minden versenysportág, az agárversenyzés is alapos felkészülést igényel. Sokan talán nem is gondolnák, hogy a versenyzés mennyi és milyen komoly edzésmunkát igényel a kutyától és gazdájától egyaránt. Számomra ez jelentette, jelenti a kihívást: a kutyát, az agarat funkciójának megfelelően, a legjobbnak nevelni és trenírozni. Aki komoly formában és eredményesen szeretne versenyzéssel foglalkozni, annak már a leendő kiskutya megszületése előtt nagyon gondosan kell tájékozódnia. Fel kell keresni a megfelelő típust képviselő tenyésztőket, alaposan meg kell vizsgálni a szülőket. Nem elég csak a papírokra vagy a serlegekre hagyatkozni! Látni kell a szülők felépítését, testalkatát, izomzatát, mozgását. A későbbi sikerek ugyanis nagyban függnek a tenyészet, a szülők és a kiskutya helyes kiválasztásától.

Már kölyökkorban el kell dönteni, hogy milyen céllal szeretnénk felnevelni az agarunkat. A versenyzésre szánt kutyákból – az általános szocializációt követően – célzottan kell előhozni, és fejleszteni a szükséges képességeket. Ezek közül első és legfontosabb az űző-hajtóösztön. Ennek érdekében már egészen fiatalon egy zsákmánytárgyat (lehetőleg nyúlbőr, de lehet rongy is) mozgatok a kölykök között. Kicsit később horgászbot végére erősített zsákmány segítségével mozgatom a csapatot. Mikor már akkorák, hogy kifejezetten zavarják egymást az üldözésben, egyenként foglalkozom velük, de úgy, hogy a többiek is láthassák a játékot, így mindig ébren marad a lelkesedésük. Természetesen vannak alapszabályok, melyeket be kell tartani a „bőrözésnél”. A legfontosabb talán a fokozatosság elve. A fiatal kutya fusson, szaladgáljon minél többet a szabadban, lehetőleg más kutyák társaságában. Ez nemcsak a szocializáció szempontjából hasznos, hanem segít az inak, izmok fejlődésében, nyúlásában is. A zsákmányt mindig földközelben kell tartani, hiszen a nyúl is a talajközelben fut. Sosem szabad hirtelen leterhelni a kutyát, mert vagy idő előtt elege lesz, és megunja a játékot. A bőrözés végén mindig hagyni kell fogni a kutyát, hogy kisülhessen a felfokozott vadászösztön, így legközelebb is szívesen hajkurászik majd. A bőrözést elég hetente egy alkalommal végezni, és sosem szabad a kutyánál hagyni a bőrt, így állandóan „éhesen” tartható a hajtóösztöne.

Ha sikerült kellő szintre fokoznunk és megszilárdítanunk az űzési hajlamot, elkezdhetjük specifikálni a gyakorlatokat. Ez a leendő versenykutyánál mindkét irányú fordulásokat, irányváltásokat jelent, amivel a folyamatos koncentráció megerősítése mellett a jó mancsokat, erős ujjakat és az izmok megfelelő „alapját” is felépítjük. Mikor már kellően „nyúlbiztos” és eléri a megfelelő kort (körülbelül 1 év), akkor már meg lehet próbálni „handgaloppal” (100-150m-es behívás a segítőtől), vagy géppel egy-egy egyenest húzni számára a nyúlbőrrel. Idővel hozzá kell szoktatni a kötelező „versenyszerelés,” a szájkosár és takaró viseléséhez, illetve az indítóboxhoz is.

Az érett versenykutyák természetesen minden egyes versenyre külön felkészülést igényelnek. Télen az agarak pihennek, ami azt jelenti, hogy kiadós kirándulásokkal mozgatom és alapkondícióban tartom őket. A versenyszezon (általában április) kezdete előtt 2-3 héttel már elkezdem komolyan mozgatni kutyáimat. A konkrét felkészülés három fázisból áll. Első az alapozás, melynek célja rendszeres futtatásokkal nagy tömegű alapizomzat kialakítása. A második fázisban néhány felkészítő edzést végzünk a pályán. A harmadik, a „direkt pályára edzés” fázisa, mikor a kutyák súlyát a versenyhez optimalizálom, úgymond leszikárítom őket. Az edzésmunka eredményességéhez természetesen nemcsak alaposan átgondolt edzésterv, hanem tudatosan megtervezett étrend is szükséges. A versenykutyák a tömegesítés, izomépítés időszakában sok húst, vagy minőségi, fehérjedús tápot kapnak, míg a szálkásítás időszakában csökkentem a fehérjebevitelt, és inkább a zsír arányát növelem. Sokéves tapasztalataim alapján nagyon fontosnak tartok kiemelni – a korábban említett fokozatosság elve mellett –, hogy mindig az edzésprogramot kell a kutyához igazítani, nem pedig fordítva, tehát minden kutyát a neki legmegfelelőbb módon, egyéni adottságainak megfelelően kell felkészíteni. A futószalagszerűen végzett, sablonos edzésmódszer, ahogy a kutyázás más területein, úgy itt sem vezet eredményre.

– A pályaversenyzés nem támaszt merőben más követelményeket a magyar agárral szemben, mint amelyeknek korábban kellett megfelelnie? Nem válna a jobban a fajta hasznára a vadászat, mint a versenyzés?

– Dehogynem. A magyar agár a hazai éghajlatnak és terepviszonyoknak leginkább megfelelő vadászagár. Kitartásának, felépítésének, szervezeti szilárdságának köszönhetően kiváló hosszútávfutó, éppen ezért a pályán valamivel lassabb, mint a „sprintkirály” angol agarak. Úgy gondolom, hogy minél inkább rövid távra dolgoznak a magyar agárral, minél inkább a gyors pályaagár kialakításának vágya kerül előtérbe, annál inkább veszít ősi típusából, és az azonos szelekciós nyomás hatására alkata az angol agáréhoz válik hasonlatossá, ezért szerintem a hosszú távú versenyek számának növelése mindenképpen cél a magyar agarak számára. Bár én kifejezetten csak versenyagarászattal foglalkozom, személy szerint messzemenően pártolnám az FVM rendelete által engedélyezett agaras nyúlvadászatot, és amennyiben mód, lehetőség volna a tiszta, de legfőképp biztonságos kivitelezésére – ami egyébként „elvileg” törvényileg garantált –, inkább ott, a nekik legmegfelelőbb megmérettetésen „versenyeznék” agaraimmal.

Az agaras vadászatot pártolókat gyakorta valamiféle újkori, „európaiatlan” barbarizmussal vádolják meg, pedig erről szó sincs. Ez az „ősi-új” vadászati módszer gyakorlatilag egyenértékű a puskás vadászattal, és ugyanolyan szigorú feltételekhez kötött (szerződés, területbérlés, vadhús kifizetése stb.), ráadásul az agár megdolgozik azért, amit fog, és sokkal természetesebb módon selejtezi ki a gyengébb egyedeket az állományból, nem beszélve arról, hogy igen hatékony segítséget jelent a kártékony dúvad (róka) irtásában is. Ez a tevékenység pedig nemcsak hozzájárul a korszerű vadgazdálkodáshoz, de lehetőséget biztosít egyik legősibb magyar fajtánk eredeti tulajdonságainak megőrzésére is.

Sajnos azonban a fajta használati értékével az erdő fosztogatói, a vadorzók is tisztában vannak, és előszeretettel használnak magyar agarakat (vagy keverékeiket) a vad megtizedelésére. A kutyák csendesek és igen hatékonyak, ha pedig kilövik őket, hát fene bánja: „fogyóeszköz”, van másik 10 az udvarban… Sajnos a vadászok pedig ki is lövik őket. Korábban erre törvény adta lehetőségük volt, 2004. július 1-je óta azonban sem kóborkutyát, sem vadat hajtó agarat nem szabad kilőniük, elvileg… Csakhogy „nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani”. A vadászokban oly mélyen gyökeredzik a vadorzók és kutyáik iránt érzett ellenszenv (sokszor nem is alaptalanul), hogy ha agarat látnak, azonnal rabsicnak könyvelik el az embert, és – tisztelet a kivételnek – a bevezetett új szabályozás ellenére gyakorta kilövik a kutyát (főleg, ha tanú sincsen rá). Hiába a törvény ereje, a büntethetőség lehetősége, ha megtörténik a tragédia, a szeretett kutyámat nem hozza vissza semmilyen bírói ítélet.

A fentiek okán az agarazás iránti szenvedélyemet csak a versenypályán és coursingon tudom maradéktalanul kiélni, ahol a sikeresség többek közt a kutyák gyorsaságon múlik. Mivel korábban felvetett aggályomat, miszerint a magyar agár gyorsítására való törekvések a fajta kárára válnának, változatlanul fenntartom, ezért a közelmúltban arra az elhatározásra jutottam, megpróbálok inkább a coursing, és ha lehetőség van rá, a megfelelő keretek között rendezett vadászatok felé fordulni, mert sokkal jobban szeretem és becsülöm a fajtát annál, hogy ősi értékeit feláldozzam.