AZ ÚR ÍR

Azt mondják, egy tipikus ír vörös hajú és tüzes temperamentumú. Úgy tûnik, ez nemcsak az emberekre igaz…

Mint neve is mutatja, az ír terrier Írország zöld szigetérôl származik, ahol „Dare Devilnek”, fenegyereknek is nevezik, ami sokat elárul a fajta temperamentumáról. Írország négy olyan terrierfajtát adott a világnak, melyek jelentôsen különböznek a kontinens és Anglia egyéb terrierjeitôl. Bár kevés a korabeli dokumentum, valószínûleg az ír terrier az egyik legrégibb terrierfajta. Egy biztos, hogy a természetes ír fajták közül az ír terriert regisztrálta elsôként a Kennel Klub a XIX. század végén. Írországban számtalan különbözô színû és méretû típusú kutya létezett, melyekbôl az idôk során például az ír és a soft coated wheaton terrier vagy az ír szetter és az ír farkaskutya kialakult. Az ír terrier ôsei közé tartozhatott a régi black and tan terrier. Az 1880-as éveket megelôzôen még nem is volt kizárólagos a vörös szín, black and tan (fekete-cser) és brindle (csíkos) szôrzet is elôfordult. De a XIX. század végének törekvései kiszelektálták az utóbbi két változatot, így a XX. század ír terrierje már egyöntetûen vörös bundában mutatkozott.

Az elsô feljegyzés a fajta kiállítási szereplésérôl 1875-bôl származik, mikor Glasgow-ban külön osztályt nyitottak az ír terrierek számára. 1879-ben színrelép Ch. Erin és Ch. Killney Boy. Utódaik közül nagyon sok érte el a champion címet, megalapozva ezáltal szüleik helyét az ír terrier történetében mint a fajta ôsapja és ôsanyja. 1879. március 31-én alakult meg az elsô fajtaklub Dublinban. Az 1880-as években az ír terrier a negyedik legnépszerûbb fajta Angliában. Talán kevesen tudják, hogy az Irish Terrier Club of England 1889-es rendelete vezetett a kupírozás általános tilalmához az Egyesült Királyságban. Ettôl az évtôl kezdve ugyanis a Kennel Club bármely kiállításán szerepelni kívánó ír terrierek fülét tilos volt kupírozni. Ez a rendelkezés persze nagy vihart kavart, de végül általános kupírozási tilalmat eredményezett, már ami a füleket illeti.

Az ír terrier népszerûsége hamar elérte Amerikát is. A Westminsteren már 1881-ben külön osztályt nyitottak a fajtának, 1896-ban pedig megalakult az amerikai fajtaklub is, az eredeti brit standardet átvéve. 1929-ban az ír terrier a 13. legnépszerûbb volt az AKC 79 elismert fajtája között.

Az ír terrier csodálatos vörös kabátjában, elegáns felépítésével és intelligenciát tükrözô átható tekintetével az igazi terrier típus bátor és hôsies mintaképe. Bár tipikus terrier, felépítése és külleme határozottan különbözik rokonaiétól. Teste arányaiban például hosszabb a foxterrierénél, de ezáltal mégsem veszti el tömegét, csontozata szilárdságát. Senki sem keményebb és egyszerre alkalmazkodóbb cimbora, mint ô. Lojális, megvesztegethetetlen ôrzôje szeretteinek, de csak indokolt esetben ugat, nagyon jól tudván, ki tartozik a házhoz és a szomszédságba. Városi garzonlakásban és vidéki birtokon egyaránt jól érzi magát. Pajkos játszótársa és elszánt védelmezôje a gyerekeknek. Igazi sportember, a szó vadászati értelmében is. Nemcsak a rágcsálók réme – Amerikában pl. mormotára is vadásznak vele – született vízikutya is, könnyû a lövés hangjához szoktatni, s ugyanúgy képezhetô szárazföldi, mint vízi apportírozásra. Az amerikaiak szerint a Chesapeake Bay retriever, a beagle és a spániel jótulajdonságai egyesülnek az ír terrierben. Drótszôre nemcsak szülôhazája éghajlata alatt bizonyult hasznosnak; Kanada havas területein és a Közel-Keleten is vettek részt ír terrierek nagyszabású vadászatokon. Arany kutya, kívül és belül, írta róla Jack London. Az elsô világháborúban is hôsiesen megállta a helyét, többek között ôrszemként és üzenetvívôként használták.

Persze az ír terriert sem kímélték a népszerûség felfelé vagy éppen lefelé ívelô hullámai, de a középpontban mindig különleges tulajdonságai álltak, melyek mindig újabb és újabb rajongókat szereztek a fajtának. Amit R. Leighton írt a századfordulón, az napjainkban is igaz: az ír terrier mindenekelôtt hûséges társa az embernek. Talpraesett jószág, nem kell kényeztetni, de nem lenne igazi „Irishman”, ha nem tudná jellegzetes báját céltudatosan bevetni. Szeretetteljesen, de konzekvensen kell nevelni, hasonlóan a legtöbb terrierhez. Tüzes természetébôl kifolyólag azért inkább csak fajtársaival keveredhet összetûzésbe, és bár olykor megtépázzák bundáját, senkinek sem marad adósa. Ha megfelelôen neveljük, nincs nála kellemesebb családi kutya.

Szôrzetét könnyû ápolni, elég hetente átkefélni, és a lakás sem lesz tele elhullajtott szôrszálaival, ha évente háromszor-négyszer megtrimmeljük. Közepes méretû, kb. 48 cm marmagasságú kutya, így kis lakásban is kényelmesen tartható, ha gondoskodunk számára megfelelô fizikai és szellemi foglalatosságról.